—A Veszprémi Petőfi Színház idén második alkalommal rendezte meg a Rátonyi Róbert Operettfesztivált. Ön is dolgozott vele vagy csak a szülei?
— Éppen akkor szerződött át a Thália Színházba, amikor én a Budapesti Operettszínházba kerültem, 1970-ben, de más területen sokat dolgoztam vele. Meghívott a televízió Legyen a vendégem című sorozatába, készített egy önálló estet a szubrettekről. Rátonyi Róbert polihisztora volt ennek a műfajnak. Mindent tudott róla, fellépett, könyveket írt, a műfaj megszállottja volt. Én is nagyon sokat tanultam tőle. Beskatulyázták őt, és abból már nehéz kitörni. Pedig csodálatos ember, fantasztikus színész volt.
—Mit gondol, az operett felett nem járt el az idő?
—Nagyon sok falunapra járok, a leglelkesebb rajongóim a hét- és tízéves gyerekek. Ott állnak a színpad előtt, imádják ezt a műfajt. Nem tudják, hogy ez már nem divatos. Érdek nélkül tetszik nekik.
—Tetszik a felnőtteknek is, hiszen a vidéki színházak minden évadban műsorra tűznek egy-egy előadást.
—Az operett elengedhetetlen. Az emberek lelkéhez szól, ezért nagyon szeretik. Az operett a szépség megtestesítője. Megmutatja, milyen lehetne az élet, ideális esetben. Mert lehet. Nem minden rossz, csúnya, nem csak gonoszság van a földön. Amikor valaki megnéz egy operettet, amibe belefeledkezik, akkor a lelke kicsit megnyugszik.
—Változik, változott-e a műfaj évek, évtizedek alatt?
—Nagyon jól rendezik a mostani előadásokat, mert megtartják a zenét és a tartalmat, de leporolják, maivá teszik azt, mai szöveggel, mentalitással. Honthy Hanna és Rátonyi Róbert korszakában ők is modernnek számítottak. Jöttünk mi, mondtuk, hogy ez már kicsit elavult, mi játszunk a mi közönségünknek. Aztán utánunk is jönnek a fiatalok. Nem kell az operettet modernizálni, egyébként sem szeretem a modernizálást.
—Ön a szülei mellett – édesanyja szubrett volt, édesapja operaénekes, operettbonviván és tenorista – szinte belenőtt a színházba. Úgy tudom, mégsem akarták, hogy gyerekszínész legyen.
—Nem akarták, hogy kiégjek, ami sok gyerekkel előfordul. Mert ehhez a pályához nagyon fontos a tehetség, de kell más is: szerencse, kitartás, empatikus készség, szorgalom. Tudni kell elviselni a kritikát rendezőktől, kollégáktól, muszáj együtt dolgozni. Közgazdasági iskolába írattak, hogy legyen egy szakmám, de felvételiztem a színművészeti főiskolára is. Felvettek, és már az első évben vittek az operettszínházba. Azóta is ott vagyok, nagyon jó sorsom volt, tenyerén hordozott a színház vezetése, jobbnál jobb szerepeket kaptam, amiknek meg kellett felelni, de mindig örömmel játszottam, soha nem esett nehezemre, nem éreztem munkának.
—Megbecsülték önt, saját szerepkörében ön volt az első.
– Igen, volt egy időszak, amikor a posztomon én voltam a szubrett.
—Van kedvenc szerepe? Melyiket emelné ki közülük?
– Nagyon sok jó szerepem volt, nem tudok köztük válogatni, mert mindegyiket szerettem. Voltak olyan darabok, amelyekben első szereposztásban játszottam. Boccaccio Fiametta, Zórika a Cigányszerelemben, A cirkuszhercegnő, Csókos asszony és a Mágnás Miska. Ezek a szerepek már kicsit belenyúltak a komikai szerepkörbe is. Ha esetleg nem szeretem a szerepet, amikor felmegyek a színpadra, abban a pillanatban szeretnem kell. A legfontosabb, hogy saját magamnak megfeleljek.
—Soha nem adott vissza szerepet?
—Soha.
—Nem is kért?
—Előfordult, hogy például A Cigányszerelemben két szerepet játszottam, és annyira tetszett a zenéje, hogy megkértem Vámos László rendezőt, a harmadik szereposztásban hadd énekeljem el a primadonnát. Megengedte. Végül nagy sikerem volt, megfeleltem a feladatra.
—Vámos László osztályfőnöke volt a főiskolán. Meghatározó a pályáján.
—Nagy tudású, nagy hatalmú ember volt, nagyon jó színészpedagógus, a színészek között is nagy a respektje. A főiskola befejezése után sem engedett szabadjára bennünket, utána is nevelt, gondoskodott rólunk. Csodálatos ember volt, de nagyon féltem tőle. Pedig egészen pici gyerekkoromban ismertem már. Rendezte a szüleimet is. Ők mesélték, hogy Vámos azt játszotta velem, hogy a kezében van egy madárka, mutatta nekem, jaj, most repült el. Pár év múlva pedig a tanárom lett.
—Volt hasonlóan jelentős rendező?
—Mindegyik rendezővel szívesen dolgoztam. Nincs magamról elképzelésem, szeretem, ha mások határoznak rólam. Ha valaki lát bennem valamit, elhiszem, és igyekszem annak megfelelni.
—Akrobatikus elemeket is színpadra vitt.
—Gyerekkoromban vékony voltam, kipróbáltam az akrobatikát, atlétikát, szertornát, toronyugrást, mindent. Amit gyerekkorában megtanult az ember, azt használja egész életében.
—Mostanában megtalálták a prózai szerepek is.
—Tartottam egy kurzust a színművészeti egyetemen, a hallgatók megszerették az operettet. Fehér Balázs Benő elvégezte az egyetemet, rendezői ambíciója is volt. Egy független társulattal az Átriumban rendezte a Sirályt, és megkeresett, hogy legyek Arkagyina, a színésznő. Kicsit ódzkodtam tőle, azt gondoltam, hogy mások elítélnek majd, mit akarok még, ezt is eljátszani, de végül nagyon örültem, hogy elvállaltam a feladatot. Élveztem, hogy a gyerek, akit én tanítottam, engem tanít. Jó volt együtt dolgozni. Utána pedig felkértek a Karinthy Színház Bunbury című előadásába egy zseniális szerepre.
—Sok fellépése van. Hogy tervezi, meddig játszik?
—Lehet, hogy holnap abbahagyom, lehet, hogy tíz év múlva. Lehet, hogy én leszek az első, aki örökké él – adja a Jóisten –, és dolgozom, míg világ a világ. Mindig azt gondoltam, elfogadom, amit a sors ad. Nincsenek elhatározásaim, kívánalmaim, csak dolgozom, mindebből akarom a legjobbat, minden érdekel.
—Azt mondta, ma reggel Révfülöpön volt, a Magyar Televízió Balatoni nyár című műsorában szerepelt.
—Holnap reggel egy másik televízióba megyek, aztán próba, társulati ülés, vasárnap ismét Veszprém, operettgála.
—Ismeri Veszprémet?
—Anyukám rokonsága idevalósi. Itt laktak a közelben, Litéren, Hajmáskéren.
—A nyara pihenéssel telik?
—Megyek falunapokra, készülök a Budavári Palotakoncertekre. Ősszel a színházban a János vitéz című daljátékban a mostohát játszom, a Menyasszonytánc című előadással Izraelben lépünk fel.
Fotók: Balogh Ákos/Napló
Forrás: veol.hu
