– Hogyan alakult ki a veterán autók iránti kötődésed?
– Az édesapám felel érte. Ő ugyanis nagyon szerette azokat a – most már idős – gépeket, amik fiatal korában a hazai utak képét meghatározták. Ahogy ő egyre idősebb lett, úgy tűntek el az általa kedvelt autók is az utakról. Nem tetszett ez neki. Ezért amikor jó áron hozzá lehetett jutni egy-egy öregedő típushoz, ő elspájzolta. Az idős autók és motorok jöttek-mentek a keze alatt, közben lett családja, két gyereke és hát a bátyámmal mi ezek között az öreg járgányok között nőttünk fel. Fiatalon azonban még nem éreztem kötődést az öreg gépek iránt. Sőt. Többször előfordult, hogy apa az egyik Ladánkkal akart elvinni az iskolába. Mondtam, hogy csak abban az esetben, ha kitesz a sarkon és besétálhatok. Ma már ez egészen másképp van. Leginkább ennek az ellenkezője jellemző rám.

– Mi motivált még az oldalad elindításában?
– Elkezdtem azt érezni, amit apa érezhetett, amikor látta, hogy egyre kevesebb a Warszawa például. Hiányérzetem volt. A korábban a suliig is ciki Lada elkezdett hiányozni. Ezzel párhuzamosan láttam azt, hogy a velem egykorú, jól öltözött, nagyon laza orosz srácok vagánykodnak ezekkel az öreg szovjet gépekkel. Rátapadtam a YouTube-ra ahová egyre nagyobb számban kerültek fel ilyen videók. Nem hittem a szememnek. Egy olyan oldalát mutatták meg ezeknek a gépeknek, ahogy az én generációm nem igazán láthatta. Ezek a videók inspiráltak, hogy igenis méltó módon meg lehet mutatni az öreg keleti autókat is a világnak.

Hetvenéves ritkaságokat is rejt a gyűjtemény
Fotó: Halász Gábor / Gehilio’s Garage

– Milyen autóra esett a választásod?
– Egy 1981-es Zaporozsecre. Különleges a története, hogy miért épp erre. Érettségi ajándéknak egy autót gondoltam magamnak. A szüleim támogatták az ötletemet, azonban húztak egy költséghatárt. Kaptam tőlük kétszázezer forintot. Félretett pénzem nem igazán volt, így azzal a két rugóval gazdálkodtam. Kinéztem egy pofás gombszemű ezerhármast, és már a tulajdonossal is egyeztettem. A bátyám megkérdezte, hogy miért nem veszek inkább Zaporozsecet. Rákerestünk a neten, volt is egy eladó. A leendő autómmal kapcsolatban három átalakítást terveztem, amivel kicsit újragondolhatom. Mondanom sem kell, hogy a korábban említett videók ihlettek az elképzelt átalakításban.

1. Legyen fehér szegélyes a gumi.
2. Legyen benne rádió.
3. Legyen ültetett.

Az az egyetlen eladó kiskunfélegyházi Zaporozsec hát nem ültetve volt? Hab a tortán, hogy fehér szegélyes gumik voltak rajta, és a cseresznye a habon, hogy volt benne rádió. Mi ez, ha nem sorsszerűség? Vagyis egy valami még hiányzik ahhoz, hogy libabőrös legyen a történet. Kerek kettőszázezer forintot kért érte az akkori tulajdonos. Több se kellett. Szerelem volt első látásra online, élőben pedig maga a csoda.

Úgy tudom, hogy Zaporozsecből alig 30 darab van jelenleg Magyarországon. Anno, ez volt az egyetlen olyan autó, amire nem kellett éveket várni. Jóformán mindenki után dobálták. Mára pedig gyakorlatilag eltűntek. Ezért tartom nagyon nagy jósnak apát, hogy idejében felismerte ezt a jelenséget.

– Teljesen elhivatott lettél a veterán gépek szeretetében. Mi a helyzet magyar viszonylatban?
– Miután hozzám került a Zaporozsec, elkezdtem kiállításokra, találkozókra járni. A klasszikus veterános arcok között nem igazán találtam a helyem. Az autóm és az öreg gépekhez való hozzáállásom is kilógott. Viszont hamar kiderült, hogy nem csak az én szívemhez álltak közel az újragondolt öreg járgányok. Van egy viszonylag erős, leginkább fiatalokból álló tábor itthon, akik kerülik az eredetit és a saját fantáziájuk szerint alakítják a veteránokat. Harmadmagammal például több éve, saját standon állítok ki az AMTS-en, ami az ország legnagyobb autós kiállítása.

Fotó: Halász Gábor / Gehilio’s Garage

– Gehilio’s Garage. Mire utal az elnevezés?
– Édesapámat Gellértnek hívják. Egészen fiatal kora óta a baráti társasága Gehinek becézi. A húszas évei elején, ez a baráti társaság közösen nekivágott Európának. A túrára egy GAZ 69-essel indultak. Aki ismeri a típust el tudja képzelni mennyire vagány. A túra alatt érintették a német tengerpartot, ahol helyi nőknek szerettek volna imponálni. A kocsin ott díszelgett a piros, fehér, zöld lobogó. Adta magát az ötlet, hogy menő olasz fiatalok látszatát keltsék. A megszokott beceneveket tehát „olaszosították”. Így lett a Gehiből Gehilio. A projektemet pedig a családi gyűjtemény megörökítésével kezdtem – ha már az ő garázsával hivalkodok – az a legkevesebb, hogy az ő nevét viseli.

– Mi a projekted célja?
– Ez egy kicsit összetett. Első sorban az, hogy olyan látásmóddal mutassam be a veterán autókat és motorokat, amit más nem igazán tesz meg. A legtöbb autós és videós portál itthon többet foglalkozik műszaki adatokkal, és kevesebb energiát fektet a művészeti részbe, hogy ezeket úgy mutassa be, hogy az nemtől és kortól függetlenül vonzó legyen. Ha elmész egy kiállításra, a saját szemeddel látod azt az autót, amit éppen kivitt az adott tulaj. Azonban ha az ő szemével látnád szeretett autóját biztos, hogy sokkal vonzóbb lenne az egész autós, motoros kultúra. Én megpróbálom sokszínűen tálalni ezt a világot.

A munkám miatt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megvannak a kapcsolataim tehetséges fiatal művészekhez. Vegyük például Halász Gábor barátomat. Rendkívül tehetséges fotósnak tartom, aki történetesen szintén rajong az öreg gépekért, így adta magát egy sorozat a Zapival és rólam. Aztán jött egy sorozat a Warszawával, később egy a Csepellel, majd jött a Pobeda és így szépen sorban az egész családi gyűjtemény. Olyan szintű elhivatottságot látok benne, mint a saját esetemben. Ez adta a Gehilio’s Garage alapját. A filmek talán egy kicsit túlzott szeretete és a kereskedelmi tévénél eltöltött több, mint öt év munka egyfajta rendezői látásmóddal is felvértezett. A beállításokat, a videókat felügyelem, az ötleteim alapján folyik a munka, azonban hiszek a művészi szabadságban és olyan embereket választok egy-egy projektre, akiknek a látásmódja közel áll az enyémhez és nem utolsó sorban szereti is ezeket a gépeket. Így tehát aki a Gehilio’s Garage oldalára téved, úgy láthatja az öreg gépeket ahogy egy sokoldalú Zaporozsec tulajdonos látja azokat. Úgy gondolom erre vevő a fiatal generáció is. Misszióm pedig, hogy ismerjék is meg ezeket a remek gépeket, hiszen a történelmünk részét képezik.

Különleges pillanat, forgatási werk fotón. Egy ’81-es Zaporozsecet követ egy 2016-os drón. Az autó pedig még a Szovjetunióban készült, ma pedig Európai uniós rendszámtáblát visel Fotó: Halász Gábor / Gehilio’s Garage

– Milyen szerepet szánsz Keszthelynek a videóidban?
– Kiemeltet! Ahogy az autókra, úgy Keszthely városára is gondos művészszemek figyelnek. Szeretném Keszthelyt minél jobb színben feltüntetni, mert gyönyörű városnak tartom. Az impozáns környezetet fel tudom használni a videóimban. Alapvetően bázisa lesz a projektnek. Elsősorban azért is készítek hangulatvideókat, mert nincsenek nyelvi kötöttségek. Ez Tokiótól New Yorkig élvezhető bárki számára. Jó zene, ritmusos vágás, klassz képek.

– Milyenek a visszajelzések? Hogyan látod a missziód jövőjét?
– Ha már a videókról beszéltünk, nagyon jó visszajelzések érkeztek az első hangulatvideómra, amit Dombos Janóval, illetve Csanaki Lászlóval forgattunk Keszthelyen. Természetesen a Gábor pedig a werk képekért felelt. Várakozásokon felüli a siker. A képek is egyre szélesebb körben szólítják meg a Facebook népét. Rendszeresen kapok például visszajelzést olyan emberektől, akiknek korábban nem jelentettek semmit ezek az öreg gépek, és ez az, ami igazán nagy örömmel tölt el. A fiatalok is, fiúk, lányok egyaránt kedvelik a képeket, követik az oldalt, én pedig szorgalmasan írom mindig a képekhez az évjáratot és a típust. Bízom benne, hogy így nem merülnek egyhamar feledésbe ezek a gépek és még a generációm unokái is tudni fogják, hogy az elektromos autók előtt is voltak négykerekűek a világon.

Forrás: zaol.hu