„A riportok, amelyek a következő oldalakon olvashatók, lassan gyűltek össze. Az első 1984 júliusában készült. Akkor nem gondoltam többre. Egy hónap múlva azonban Nemes István, a riportalany meghalt. Ez döbbentett rá, hogy azok az érdekes információk, amelyeket Nemes bácsitól hallottam, kibővíthetők, halogatni nem szabad az újabbak elkészítését. Elindultam, hogy felkeressem az egykori alkalmazottakat, azokat, akik saját élményeik alapján olyan dolgokat mondanak el, amiket nem tudhatok meg levéltárban vagy könyvtárban.

A hit, hogy érdemes csinálni, minden beszélgetés után erősödött bennem. Többször voltam úgy, hogy már mindenkit felkerestem, aki érdekes dolgot mondhat számomra. Aztán kaptam néhány nevet, és újra magnóm után nyúltam. Ha korábban kezdem el munkámat, gazdagabb lett volna az összegyűjtött anyag, későbbre halasztani nem lett volna értelme. Beszélgető partnereim természetesen jórészt idős emberek. Többet közülük sajnos már nem tudnék újra felkeresni.

Hogy miért érdekesek ezek a beszélgetések? Mindenekelőtt azért, mert a hercegi család mindennapjai mellett a visszaemlékezők sorsát, életét is megismerhetjük. Mindenki a saját szemszögéből látja a hercegi kastély életét, természetes hát, hogy a kép eklektikus. Mást és másként beszél életéről és az „uraság” életéről a fővadász és a béres, az udvarmester lánya és a szobalány. Természetesek az ellentmondások is…”

Tar Ferenc történész

„„ …mi voltunk ennek a nagyon szép világnak a kiszolgálói ”

Beszélgetés Bődör Ilonával

– Én a hercegnével a Helikon strandon ismerkedtem meg. Az édesanyám ott volt kabinos, a hercegi kabinnál dolgozott.

– 4 évig dolgozott a hercegi családnál?
– Igen, 1939-től ’43-ig. Egyszer, amikor az édesanyám nem volt a fürdőben és én helyettesítettem – mert akkor fejeztem be a négy polgárit, és még nem volt állásom – egyszer csak láttam, hogy megjelent az autó, és kiszállt belőle a hercegné. Hát egy kicsit megijedtem, mert most én voltam itt. Ő nagyon kedvesen feloldotta a szorongásomat, mintha már régóta ismerne. Azután még ott el is beszélgettünk, hogy milyen a Balaton… Szóval egy nagyon kedves hölgynek ismertem meg.

– Ő járt a Helikon strandra?
– Hát hogyne! Ott volt a hercegi strand, ahol most a Halásztanya van. Tulajdonképpen csak egy sövénnyel volt elválasztva, a sövényig volt a nagyközönség, a sövény után pedig az ő kabinjuk volt. Egyedül jött. Mondta, hogy milyen csodálatos a Balaton, ugyanolyan, mint a tenger. Én még képen se nagyon láttam még tengert, de hát bizonygattam, hogy igen, gyönyörű. Így kezdődött a mi személyes ismeretségünk. Én előzőleg már bejárogattam a kastélyba, mert a Nemes bácsi leánya volt a barátnőm.

– Aki énekes lett?
– Igen, a Nusi. Nagyon sokat jártam oda. Tasziló akkor nagyon keveset volt otthon. Csak a személyzet volt itthon, és így mi jöttünk-mentünk. Közben az egyik szobalány férjhez ment. S akkor kerestek szobalányt. Így kerültem én oda, mégpedig a hercegné határozott kívánságára. Megmondom őszintén, egy kicsit meg is voltam sértődve. Polgári után menjek el cselédnek? Mert hát mire gondolt az ember az akkori világban? – Így történt: Háromszor üzentek értem, hogy szeretne velem beszélni a kulcsárnő. Bementem, és akkor elmondta, hogy miről van szó. Egy kicsit felbirizgálta a hiúságomat, hogy a hercegné azt szeretné, ha én mennék be. Három napi gondolkodási idő után igent mondtam. Megegyeztünk egy hónap próbaidőben. Ha nem tetszik, akkor én mondom meg. Ha nekik
nem tetszik a munkám, akkor ők utasítanak el. Hát ebből a próbaidőből lett aztán négy év. Az már háborús világ volt. Úgy gondoltam, mégiscsak elvégzem a gyors- és gépíró iskolát Keszthelyen. Ebbe a hercegné is beleegyezett, úgyhogy én minden második délután iskolába mentem.

Nagyon modern gondolkodású volt. Azt tudni kell, hogy Magyarországon voltak – hogy úgy mondjam – régi szokáshoz jobban ragaszkodó főurak. Például, mikor vendégek jöttek hozzánk külföldről, hercegek, követek, vagy akárki, a velük hozott személyzet csodálkozott azon, hogy mi úgy köszönünk a hercegéknek, hogy kezét csókolom. A hercegnek is úgy köszöntünk, pedig férfi volt. De megelőzni nem lehetett Györgyöt a köszönésben. Mert ha összetalálkoztunk vele a folyosón véletlenül, akkor ő előre köszönt. Jó napot, kedvesem. Így. Akkor mi arra mondtuk, hogy kezit csókolom, megijedve, meglepődve. Hát nagyon szép volt az élet.

– Miért csak ’43-ig dolgozott ott?
– Azért csak addig, mert a gyors- és gépíró iskolám végeztem ’43 nyarán, és máshová akartam elmenni. Nagyon szép és jó volt, csak talán egy kicsit többre vágytam. A hercegnő még segített is nekem állást keresni vizsga után. Lementem a MAORT-osokhoz Nagykanizsára, de ott nem kaptam volna hamarosan állást. Innen kerültem a tapolcai javítóműhelyparancsnoksághoz, ahol gépírót kerestek.

– Már megszakadt a kapcsolat a hercegi családdal?
– Tulajdonképpen nem, mert édesanyám továbbra is a fürdőnél dolgozott, és nála érdeklődött a hercegnő, hogy mi van velem és hogy érzem magam. Közeli kapcsolat már nem volt.

– Milyen volt az élet az alatt a négy év alatt?
– Szerintem változatos, színes.

– Mi volt a munkája?
– Hárman voltunk szobalányok, az első, a második és a harmadik. Én a második voltam, az első volt a legrégebbi.

Bődör Ilona, egykori szobalány

– Ez rangsort jelentett?
– Igen. Az én munkám volt a komorna mellett besegíteni, a hercegné ruhatárában varrás, vasalás, vagy egyéb dolgok. Sőt olyan kitüntetésben is volt részem – mert egy kicsit varrni is tudtam, a komorna ilyen dolgokban nem volt járatos –, hogy még a hercegné ruháját is meg tudtam igazítani. Ami azt illeti, ez nagy elismerést váltott ki, mert ők nem voltak járatosak az ilyen varrási munkákban. Ők ilyennel nem foglalkoztak. 1944 nyarán mentek el. Én akkor már nem voltam ott, de a komornával továbbra is jóban voltam.

– Ki volt a komorna?
– Rumpeltesz Anna, akit később Bécsben meg is látogattam. Már meghalt. A komornát kérte a hercegnő, hogy tanítsa meg mosni, mert ki tudja, milyen idők jönnek ránk, és hogy ne jöjjön zavarba, ha neki kell a saját ruháját mosni. Ugyanis fehérneműt nem adtak mosóházba, a hercegné fehérneműjét a komorna mosta. Mivel az selyem volt, azt külön szappannal kellett mosni. A munkám mellett, hogy segítettem a komornának, a reggelijét, uzsonnáját én szervíroztam a szobájába, meg az udvarmesterékét is. Tehát ez volt a második szobalány feladata.

Azonkívül a közös feladat pedig az volt, hogy ha vendégek voltak, akkor azok szobáit hoztuk rendbe. Ez is be volt osztva. No, és az én feladatom volt még minden reggel a hercegné dolgozószobájában rendet teremteni. Egy kis portörlés a nyeles kefével, a lomtartó kiürítése, szóval ilyen dolgok; csendben, hogy ne lehessen áthallani semmit. Élmény volt ott dolgozni, mert ahová nyúlt az ember, az mind szép volt, minden a legszebb, legjobb, a legfinomabb. A folyosókon járva a vitrinekben azok a csodálatos kis csészék meg nippek… Hát szóval ez olyan élmény volt, hogy ezt csak látni lehetett, és még most is nagyon jó érzés visszagondolni arra. S ha bemegyek a kastélyba – néha be szoktam menni a kastélymúzeumba –, és akkor ott nézem, hogy ezt én törölgettem, meg ez a bútor melyik szobában volt … szóval ilyen dolog.

Festetics Györgyné hálószobája

– És mi volt a különbség az első és a harmadik szobalány között?
– Tulajdonképpen semmi. Egy kicsit talán több volt a fizetése, inkább az, hogy régebben volt ott, tehát, mondjuk ő volt a rangidős.

– A három szobalánynak azonos volt a munkája, vagy hasonló?
– Végeredményben együtt végeztük ezeket a dolgokat, különösen, ha vendég volt. A vendéghölgyek első részét az első szolgálós lány szolgálta ki, az urakat az inasok. Én szolgáltam ki a kormányzót és az udvarmestert.

– Aki ide a temetőbe van eltemetve?
– Thiery Hippolyt és neje. Ez megváltozott, ha elmentünk Berzencére. Minden évben májusban egy hónapig ott voltunk. Oda is az első szobalányt szokták vinni, de két ízben megtörtént, hogy én lettem kiszemelve, a hercegné kívánságára, és mentem Berzencére. Ott már olyan nagy úri hölgy voltam, hogy nekem is volt szobalányom. Felöltöztetni őket, stb.

Fürstenberg hercegné, Festetics Mária hozzá volt szokva, hogy tetőtől talpig fel kellett öltöztetni. Harisnyát felhúzni, harisnyatartóját, mert ő ezt gyerekkora óta így szokta meg. Festeticsné, Haugwitz Mária – ő nem. Ő ilyet nem igényelt, őt nem kellett öltöztetni, csak oda kellett készíteni a dolgait. Szóval ő már modernebb volt. Ő egy nagyon modern és máshogyan gondolkodó hölgy volt. De természetesen az udvari szabályok ellen ő sem tehetett. Tulajdonképpen ezt az életet ő sem kívánta, azt a nagy kiszolgálást, de ez így volt mindig. Ezeket a dolgokat az udvarmesternő diktálta. Például, mikor már rosszabb volt a helyzet, és szappant főztek, itt mosáshoz már a háborús idők alatt nem lehetett korlátlanul kapni, a padlásra vitték fel szárítani, amikor már megkötött, madzaggal szétvagdosták.

Egy alkalommal a hercegnő felment a padlásra megnézni, hogy mennyi lett. Hát a kulcsárné, Thieryné, hát az ki volt kelve magából. Ilyet, hogy a hercegné felment a padlásra? Hát ez… ez…

– Miért hívták kulcsárnénak?
– Így hívták, hogy kulcsárné, mert a kulcscsomó mindig rajta volt a kötényén. Ő végeredményben az öreg hercegnének, Hamilton Marynek volt a komornája, a férje pedig Tasziló komornyikja volt. Mindig együtt jártak külföldre is a hercegnével és Taszilóval, aztán a végén házasság lett belőle. Az volt a feladata, hogy az ágynemű, a fehérnemű mindig rendelkezésre álljon, a vendégeknél is.

– Hány főből állt a személyzet a kastélyban?
– Három szobalány, az udvarmester, a felesége, a komorna, a Nemes bácsi és az Ányos bácsi.

– Ő ki volt?
– Nemes bácsi a hercegnek volt a huszárja, Ányos bácsi pedig inas volt. Többek között ő pucolta a herceg úr cipőjét. Emellett volt neki egy komornyikja is, akit fiatalkorában megrúgott egy ló; akkor még lovász volt. Üvegszeme volt és az arca is el volt torzulva, ezután vette maga mellé komornyiknak a herceg. Horák József volt a neve.

– Gondolom, ide tartozott a Kohári bácsi is.
– Hát a Kohári bácsi az fönt nem nagyon működött, ő inkább az alagsorban és a földszinti részben tevékenykedett. A feladata az volt, hogy ott mindent
tisztán tartson. Ő már a rangsorban lejjebb volt, mint az inasok. Meissner volt Tasziló komornyikja. Kb. tíz ember volt a közvetlen kiszolgálószemélyzet.

– Ez a személyzet megvolt akkor is, mikor a család nem volt itthon?
– Igen.

– Amikor ők elmentek, ki tartott velük?
– Ha Berzencére mentünk, akkor oda jött a Nemes bácsi, az Ányos bácsi és a Meissner is. Ott volt udvarmester meg kulcsárnő, így oda nem jött a házaspár. Jött még a komorna és mentem én.

– Tehát kb. öten.
– De hát föl volt szerelve az ottani kastély is. Olyannyira, hogy nekem is volt szobalányom. Nekem ott a vendéghölgyeket kellett elrendeznem, megvarrni egy patentot, vagy egy gombot, meg tudom is én… Meg a spániel kutyát sétáltatni.

– Ez a hercegasszony kutyája volt?
– A kicsi gyerek kapta ajándékba valamelyik gróftól. Én nagyon szerettem a kutyákat, így rám volt bízva.

– Tessék elmesélni, hogyan zajlott le egy nap Berzencén!
– Hatkor keltem, mert a kutyát kellett sétáltatni. Ezután a személyzeti ebédlőben megreggeliztünk. Ha hölgyvendég volt, akkor annak el kellett készíteni a fürdőt, betolni a reggelit, mert szigorúan mindenki ágyban reggelizett.

– A hercegasszony is ágyban reggelizett? A herceg is?
– Igen.

– Mindenki ágyban reggelizett?
– Igen. Hát ez törvény volt. Ha valami vendég jött, és nem az ágyba kérte a reggelit, akkor azt mi is megszóltuk, hogy micsoda dolog az. Nem az ágyban eszi a reggelijét, hanem az asztalra téteti! Hát ez micsoda dolog? Volt a zsúrkocsi, vagy az ágyba, vagy mellé kellett tenni. Ugyanez volt
Berzencén is. Én a vendég hölgynek vagy hölgyeknek vittem be – a hercegnél természetesen a komorna –, akkor gyorsabban kellett dolgozni. Majd fürdőt készíteni, öltöztetni.

A Festetics leány nagyon kedves volt, aranyos, bűbájos, de magatehetetlen volt. Így nevelték. Délelőtt valamivel eltöltöttük az időt, rendbe hoztuk a szobát, amikor az uraságok kivonultak. Mert takarítani csak akkor mehettünk be a szobába, ha ők már elhagyták. Délelőtt 10 óra körül. Azt már az ember leste, hogy a parkban melyik sétál. Amelyik kiment, annak rendbe raktuk a szobáját.

Majd ebédeltünk, külön a személyzet. Délután pedig szabad program volt, nem volt nagy kötöttség. Este megint fürdőt kellett készíteni, meg az estebédhez beöltöztetni a hölgyeket. Visszatérve erre a Festetics lányra. Hát ennek, ha nem adtak volna retikült a kezébe, akkor nem vitte volna el. De ha a retikülbe nem tettem volna zsebkendőt, akkor azt sem vitt volna. Szóval ennyire kellett őt szolgálni. A hercegnénél nem. Őneki csak oda kellett rakni mindent, meg ő maga is elővette a dolgait a fenti szekrényekből, mert tudta, hogy hol vannak.

– Ki mondta meg, hogy mi a munkájuk?
– Itt a kulcsárnő dirigált. Mikor nem volt itthon az uraság, akkor stoppoltunk, meg asztalkendőket mostunk, nagytakarítást csináltunk, nyáron molytalanítottunk. A férfiaknak is megvolt a feladatuk, az inasok porolták a szőnyegeket, ők pucolták az ablakokat, stb. Mi nők a könnyebb munkákat végeztük. Volt elég munka, a kulcsárnő gondoskodott róla. Azért nem volt rossz asszony. Neki kellett gondoskodni arról, hogy minden tip-top legyen. Mert azért a hercegné is utánanézett ám! Mikor egy-egy vendég jött, előtte már a szobák el voltak készítve. Megnézte még azt is, hogy az ágynemű rendben van-e. Ő utánanézett a dolgoknak, ami kicsit furcsa volt, mert azelőtt nem volt ilyen. Csak a kulcsárné. Ha baj volt, ha valami rossz volt, természetesen ő felelt érte.

– Mary Hamilton nem foglalkozott ilyesmivel?
– Nem.

– Olyan nem fordult elő, hogy valakit felvettek, és nem felelt meg?
– Nem.

– Olyan sem fordult elő, hogy eltűnt volna valami?
– Ah! Olyan aztán nem volt! Eszébe sem jutott senkinek. Egyébként Tasziló sem volt ám olyan emberevő, mint amilyennek kikiáltották. Például Nemes bácsit, a huszárját sokszor megkérdezte, hogy no, kedvesem, mekkorák a gyerekeid? Milyen iskolába járnak? Adott pénzt: No, kedvesem, vegyél a gyerekeidnek valamit! Szóval őbenne is volt emberi érzés ahhoz, aki őt minden tekintetben a legmesszebbmenőkig kiszolgálja.

– És hol laktak?
– Az a bizonyos sarokszalon – amit mondtunk, a hercegnének a kis dolgozószobája, az alatt. Egy szobában, de teljesen elszeparálva mindenkinek megvolt maga kis birodalma.

– Ott bent kellett aludni a három szobalánynak minden éjjel?
– Igen. A mosóházban mostak ránk. Nem hordtunk fityulákat, mert azt a hercegné nevetségesnek tartotta, de egyenruhánk volt. Világoskék és rózsaszín. Télen és nyáron. A nyári egy mosó anyag volt, a téli pedig flanel. A hercegnének a rózsaszín volt a színe, a hercegúrnak a kék. S ezért mindig úgy kellett váltani, hogy mind hárman rózsaszínben vagy kékben voltunk. Tehát megvolt az összhang. És természetesen fehér köténnyel.

– A hajukban volt valami?
– Nem, ahhoz nem ragaszkodott.

– Minden ruhát ők adtak?
– Igen.

– És más ruhát is adtak?
– Hát énnékem volt olyan szerencsém, hogy ősszel és tavasszal mindig kiszuperált valamit a hercegné a gardróbból. S akkor először Annának, a komornájának ajánlotta fel, ha neki nem kellett, akkor nekem ajándékozta. Talán még van is olyan ruhám, amit a hercegnétől kaptam.

– És mi volt a fizetség?
– A fizetség 45 pengő volt és 15 liter bor.

– Mennyi időre?
– Egy hónapra. Az nagyon jó dolog volt, mert például az ügyvédi irodában 40 pengő volt a gépíró asszonyok fizetése. Fél liter bor mindenkinek járt naponta az étkezéshez, de mi nem ittuk meg. Nagyon jó bort kaptunk, úgyhogy mindannyiunknak megvolt már a kuncsaftja, és az megvette jó pénzért, így 55-60 pengőre jött ki a fizetés. No de aztán, mikor jött a nagy vadászat, meg a nagy vendégség, akkor aztán jöttek a nagy pénzesek.

Vadászat a Festetics birtokon

– Borravaló?
– Borravaló, igen. Volt olyan vendég, aki egybe adta az udvarmesternek, és akkor az osztotta szét a rangsornak megfelelően. Természetesen az övé lett a legtöbb, mert hát – ez érthető is. Ezt nem szerettük. Azt szerettük, ha mi kaptunk. Például a hölgyektől. Akit kiszolgáltunk, mielőtt bepakolt volna, neki az ember, egy ötven pengőst adott. Ez nagy pénz volt. Volt olyan hölgy, aki közvetlenül nekem adott. Na persze ebből volt némi kellemetlenségem, mert a másik nem kapott, mert az ő hölgye nem volt olyan. Én nagyon jól megvoltam velük. Nem tudok németül, csak egykét szót, de ennyi elég volt, hogy megértessem magam velük. Én jóízűen csináltam és jó szájízzel. Tetszett a légkör és tetszett a szép. Végeredményben mindenhol, a mi szobánkban is, szép bútorok voltak, szóval jól érezte magát az ember. Csodálatos dolgok voltak ott.

Fotó: Varga Norbert

– Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy nagyon kötött volt a munka. Reggeltől estig volt munka, ott kellett aludni. Volt-e szabadság vagy kimenő?
– Kimenő volt; a kulcsárnétól kellett elkéretőzni, ha valakinek olyan dolga volt. Ő délután mindig elengedte az embert. Hét órára kellett bemenni. A kulcsárné meg a komorna külön ettek, meg külön a plebs, hogy úgy mondjam. A külön ebédlőteremben én reprezentáltam nekik. Ahol én étkeztem, ott meg a harmadik szobalány, vagy valamelyik komornalány hordta be az ennivalót. Szóval voltak ilyen kis megkülönböztetések. Hát persze, akkor az ember erre nem is gondolt. És, hogy egész őszinte legyek, eddig én sem gondoltam erre. Mert nem érezte sértőnek az ember, hogy ki kell szolgálni az udvarmestert meg a nejét. Az természetes, sőt kitüntetés volt.

– Az udvarmester tartotta is ezt a rangot?
– Igen. De nagyon jószívű ember volt. Ő volt a bankárja a személyzetnek. Ha valaki pénzszűkébe került, az udvarmesterhez ment kölcsönkérni.

– Kamatot mennyit kért?
– Nem kért, nem.

– Délután mikor lehetett kimenni?
– Úgy 3 óra körül.

Fotó: Varga Norbert

– De nem mindennap.
– Hát, ha valakinek olyan sok dolga volt. Például az első szobalány, ő volt a legrégebbi, ezt eléggé ki is használta, mert majdnem minden nap kiment. De kimehetett. Mindenkit kiengedtek, aki kéretőzött.

– S emellett volt szabadság is? Volt olyan, hogy valaki egy hétre kért szabadságot?
– Én ilyenre nem emlékszem, hogy lett volna. Mert végeredményben, ha kellett, mindennap kimehettünk. Szóval olyan nem volt, hogy én egy hétre elmegyek.

– Végül is nem kerestek rosszul. Volt annyi pénzük, hogy esetleg egy hétre elutaztak Pestre?
– No nem. Az akkor még nem volt divatban. Nem. Én egyszer voltam három napig hotelban, amikor a hercegné fent volt a kormányzóval, és akkor engem is felvittek. Úgy, hogy én a komornával laktam a hotelban – Hotel Ritz Duna-Palotában –, ahol délután a pincér hozta az uzsonnát. Kuncogtam magamba, hogy milyen úrinő lettem. Egy óriási nagy tálcán hozta – na mondom, ez igen! Hát ez tudja vajon, hogy otthon a kulcsárnéval én viszem tálcán az uzsonnát? Csak egy olyan huncut gondolat volt, de a hercegné ezt tudta. Nem is tudom, hova mentünk el akkor szórakozni a komornával, Annával, amire a hercegné biztosított nekünk összeget, hogy ne egyedül menjen a komorna, hanem az Ilonka – mert így hívtak engemet – menjen az Annával. Ott nagyon szép három napot töltöttünk. Hogy hol jártunk, már nem tudom.

– Ott is a hercegné kiszolgálása volt a feladata?
– Nem. Hát ez olyan kitüntetés volt. Hogy őszinte legyek, én mindig éreztem, hogy egy kicsit kedvel a hercegné.

– Volt ruhája a hercegnétől, megkapta a teljes ellátást. Megkérdezhetem, mire költötte a pénzt?
– Édesanyámnak segítettem, mert ő csak alkalmi munkából élt. Tizenegy éves voltam, amikor édesapám meghalt és ketten maradtunk. Elvégeztette velem a 4 polgárit – az akkor nagyon nagy dolog volt. Természetes, hogy én igyekezetem kímélni, olyan formában, hogy ne menjen annyit dolgozni. A keresetemből segítettem őt. Az édesanyám minden reggel jött be megnézni engem, ő hozta az ennivalót. Pocsékul főztek ott.

– Az udvarmesteréknek jobban főztek?
– Igen, ők más kosztot kaptak, mint mi.

– Bizonyára a hercegék is.
– No, hát az természetes. Onnét a maradékot ebben a bizonyos felsőbbrendű személyzeti ebédlőben tálalták.

– Illetve ön tálalta.
– Illetve hát én tálaltam. Láttam, hogy itt már megint turpisság van. Egy cseh ember volt a szakács, rettenetes sok birkafaggyút használt nekünk a főzéshez. A plebsnek. Úgyhogy mikor mentünk le a csigalépcsőn, már éreztük a borzalmas birkafaggyúszagot.

– Nem szóltak emiatt?
– Hát kérem, akinek rendet kellett volna csinálni, az jót kapott, az nem faggyút evett. Az udvarmester meg a szűk köre. Így ez nem nyert sose orvoslást.

– Mennyiben különbözött a keszthelyi munkája a berzenceitől?
– Ott egyedül én voltam, végeredményben nekem senki se dirigált. Berzencén én csak a hölgyeket szolgáltam ki, meg a komornával csináltunk valamit. Ott egész délutánokat elmentünk kirándulni az erdőbe vagy a faluba.

– Ott szabadabb volt az élet?
– Igen. Vidámabb volt az élet, huncutságokat csináltunk. Elloptunk például egyik este a pincekulcsot a folyosón a szegről, mert az ottani udvarmester nem adta oda nekünk az epret. És elloptuk a pincéből. Úgy volt, hogy este, amikor ők már megvacsoráztak, bevonultak az esti szalonba. Kint az ajtóban ült az őr. Mindig be volt osztva, hogy melyik ül ott, ha mégis valamire szükség lenne. Amikor már be volt szervírozva a kávé, meg az ital, ő ott ült, vigyázott az uraságékra. És ő elaludt, s akkor elmentünk és elloptuk a kulcsot, aztán kinyitottuk a pincét, és elloptuk az epret. Nagy hőstett volt! Fiatalok voltunk, bohók.

– Tehát szabadabb volt az élet Berzencén?
– Igen, igen. Ott valóban nyaraltam. Hat órakor felöltöztettem a Fürstenberg hercegnét, ráadtam mindent, amit kellett, s akkor utána szabad voltam. Érdekes, hogy mennyire nem voltak életre nevelve. Pont ezzel a Fürstenberg hercegnével történt Berzencén egy eset. Két estélyi ruhát hozott két hétre a Festetics lány. Az egyik este az egyiket, másik este a másikat adtam rá. Egyszer kiszakadt egyikből a cipzár. Hát most mi lesz? Mert az nem lehet, hogy minden este ugyanabban a ruhában jelenjen meg. Mondtam neki, hogy majd én megcsinálom. Nekem nem okozott problémát. Nemes bácsi mondta is: Mit varrtál te ennek a Fürstenbergnének, mert vacsora alatt azt mondogatta, hogy te milyen ügyes vagy, hogy milyen gyönyörűen megvarrtál neki valamit. Szóval annyira nem voltak
az életre nevelve, hogy ezt a hercegi vacsora alatt ő megemlítette. Ővele ilyen csoda történt, hogy a ruháját rendbe hozta valaki. Külön törvényeik voltak, az biztos, de az udvarmester diktálta nekik.

Berzencei kastély

– És ha ők mást akartak volna?
– Itt ez volt a törvény. Nem lehetett megszegni a törvényt. Ez éveken keresztül mindig így ment. Például, a hercegné, ha egyedül volt is – a sült krumplit nagyon szerette –, akkor is estélyi ruhában ment le vacsorázni. Volt neki egy fatálja, amibe a sült krumplit beletették, és mert így volt szokás, hosszú estélyi ruhában ette. Fürdés, utána estélyi, és így ment este teához.

– Tehát fürödtek este is, reggel is.
– Igen.

– Ki ült az asztalhoz a hercegnél?
– Majdnem mindig volt valami vendég. Itt egyedül nem nagyon voltak ők.

– Tehát meg kellett teríteni a hercegnek, a hercegnének meg a vendégeknek?
– Igen. Keszthelyről a Klempa vagy a plébános járt a kastélyba.

– Más nem volt a városból?
– Nem, másra nem emlékszem.

– Milyen ember volt herceg Festetics György?
– Hát mi a herceggel nagyon nem is találkoztunk, hacsak nem a folyosón véletlenül. Mert annak is megvolt a törvényes beosztása, hogy ki, mikor, hova mehetett. Azt nem lehetett, hogy nekem eszembe jutott, hogy én abban a szobában valamit nem csináltam meg, akkor odamegyek. Csak akkor volt
szabad odamenni, ha már az uraság nem volt ott. De azért előfordul, hogy az ember mégis összetalálkozott vele. Szóval nem lehetett megelőzni a köszönésben, kedves volt. Nagyon szép orgánuma volt. Nagyon udvarias volt a nőkkel, és én azt hiszem, hogy nagyon jószívű is volt.

A berzencei kastély étterme

– Ő is utánanézett a dolgoknak, mint a felesége?
– Nem. Őneki is kb. ugyanaz volt a beosztása, mint a nejének.

– Neki ki vitte be a reggelit?
– A komornyik, Horák, az a bizonyos lovász, akit a ló arcon rúgott. Ez neki nagyon-nagyon jó és kedvelt személyi szolgája volt. Ő mindenhova ment vele, amerre ment a világban. Mindenhová elkísérte Horák. Nagyon szerette. Ő borotválta a herceget.

– A herceg maga nem borotválkozott?
– Nem, nem borotválkozott. Horák borotválta rendes borotvaöltözetben, borotvával. Azt nem tudom, mennyire kellett neki segíteni az öltözésben, biztos többet, mint a feleségének. Mert ugye ő is Festetics ivadék volt, tehát őt is elkényeztették annak idején.

– Tasziló herceg gyerekei is el voltak kényeztetve?
– Igen. Mondom, a harisnyát is úgy kellett neki felhúzni, a hölgynek, mert nem tanították meg, hogy húzza fel. A szobája mellett volt a fürdőszoba, amellett pedig a dolgozószobája, mindjárt a kápolnánál. Ott fogadta a gazdatiszteket, Lénárdot, vagy akit berendelt. A délelőttje ezzel ment el. Ha maradt ideje, akkor ő is kiment a parkba a vendégeihez sétálni. Mert ha már a szobában nem volt dolguk, akkor kimentek a parkba, vagy kilovagoltak, kirándultak, vagy kimentek fürödni a hercegi strandra.

– De elvileg odamehettek volna.
– Elvileg igen. Például a kis Györgyhöz odaszaladtak a gyerekek, amikor már akkora volt, hogy ott jött-ment a strandon. Nagyon édes kis gyerek volt.

– Mesélik róla, hogy játszadozott más gyerekekkel is. Inkább mások jártak be?
– Inkább mások jártak be. Az biztos, külön világ volt, szép világ volt.

– Emlékszik arra, mikor a herceg meghalt?
– Hát hogyne. Akkor én bent voltam. Hát az olyan meglepetésszerű volt. Nem volt előtte se betegség, semmi.

– Nem volt beteges?
– Hát, hogy mennyire volt… Úgy nem, hogy lefeküdt volna, szóval ilyen nem volt. Egyszer csak úgy meghalt. Mindenki meg volt lepődve. A hercegasszonnyal egymás mellett volt a hálószobájuk, egy ajtó választotta el. A könyv a kezében, a szemüveg a szemén. Így feküdt ott az ágyban, amikor bementünk megnézni, hogy meghalt a herceg úr. Én is láttam, hogy a szemüveg a szemén volt, még annyira friss volt akkor a dolog.

– Nyilván este olvashatott.
– Igen, hát későn mentek ők aludni, fél egyig, egyig is fent voltak. Vacsora után a könyvtár melletti szobába mentek, és ott beszélgettek. Későn feküdtek, és akkor ott strázsálta őket valaki az ajtó előtt mindig.

– Valamelyik komornyik vagy inas volt?
– Igen, komornyik vagy inas, aki éppen be volt osztva. Nagyon sokáig az öreg fővadász volt beosztva, Kardos bácsi. Nyugdíjban volt már, kapta a járandóságát, de annyira megszokta az öreg, hogy bent éljen, hogy beosztották esti szolgálatra. Ilyenkor beöltözött teljes díszbe. Úgy nézett ki, mint egy tengerész főtiszt. Szóval sokáig ez az öregúr csinált ezt a munkát.

– Kik jártak ide, vendégek?
– Hát, rengeteg ember. A Horthyék természetesen – az egy külön szám volt. Horthy az SZTK felőli szárnyon lakott, ott volt a szárnysegéd is. Rengeteg ember volt vele, azok is itt lettek elszállásolva. Azt nem tudom megmondani, hogy ilyen nevű emberek jártak ide, de egyet megjegyeztem. Mert mikor a márványtermet – ahol most a városi könyvtár van – átalakították modern szobákká, egy olasz belsőépítész csinálta. Olaszországból hozták a kárpitot meg a takarókat. Ennek a neve Comte de Malagola Cappi volt. Ez nekem annyira tetszett, hogy soha nem felejtem el. Nagyon szépen rendbe hozta a dolgokat. Aztán az angol követ, Csekonics báró, Samarin grófné. Ilyen emberek voltak. Az az igazság, hogy elfelejti az ember.

– Horthy autóval jött?
– Autóval érkezett. Több kocsi jött. Előtte, utána detektívek tömkelege, és ott is állandóan őrizték. Fölváltva mind a két bejáratnál, a főméltóságú asszonynál is. Nagyon szép, kedves ember volt. Visszatérve Horthyra, óriási személyzettel jött, megerősített védelmi készültséggel. És kezdetét vette a vadászat. Arról már nem tudok, mert bizony akkor nekünk nagyon sok dolgunk volt. Délelőtt is kimentek vadászni, de a villásreggelire, az ebédre visszajöttek. És az természetes, hogy mind nagy fényes pompa között volt.

Manyika csodálatos asztalterítéket csinált virágokkal. Minden nap más virág. Az uraknak minden nap más szegfű a gomblyukba, de mindnek fehér, rózsaszín vagy piros. A hölgyek a legszebb estélyi ruhában. A tükörterem mellett volt a tálaló, mi onnét lestük, hogy mentek ott este, hogy vonultak fel a hosszú szőnyeges folyosón, hogy melyik milyen gyönyörű ruhában megy, és milyen elegánsak. Sőt még azt is meglestük, hogyan étkeztek. Az a zsongás, a finom beszélgetés, kis evőeszköz-csilingelés – hát mindez nagyon finom volt. Rettenetesen tetszett ez nekünk. Egy élmény volt. Egy teljesen más világ, és mi voltunk ennek a nagyon szép világnak a kiszolgálói. De az minket nem zavart, hogy mi kiszolgáltuk őket. Mert akkor nem is tudtuk, hogy más világ is létezik.

– Ez egy zárt világ volt önöknek is.
– Ez egy zárt világ volt, és végeredményben mi is ilyen zárt világban éltünk ott bent, amiről a kinti embereknek fogalmuk nem volt, hogy hogy zajlik ott az élet nap mint nap.

– A kinti emberek irigyelték azokat, akik ott bent dolgoztak?
– Igen, kiváltságosnak voltunk mi feltüntetve. Ott bent lenni, élni, ilyen emberekkel nap mint nap találkozni, beszélgetni… Hát nem volt mindegy! Igaz?

– Igen. És miről beszélgettek?
– Nagy beszélgetés nem alakult ki. Inkább a hercegnével, vele elég gyakran találkoztam. Kérdezgette, hogy vagyunk, mint vagyunk. Azt is gyakran kérdezgette, hogy érezzük magunkat, hogy nincs-e olyan problémánk, amiben esetleg ő tud segíteni.

– Milyen élményei voltak még?
– Hm… Élményem? Egyik alkalommal, mikor Horthyék itt voltak, és bent voltunk a szobában, a szekrényben volt a kormányzói zubbony. Gyerekek,
én ezt felveszem! – mondtam. Bele is öltöztem, a sapkát a fejemre tettem és kinyitottam az ajtót. Ott ült az öreg tiszt, amikor meglátott, rögtön felugrott, mert először csak a ruhát látta. Utána gondolkodtam, hogy Jézus Máriám, ebből valami nagy baj lesz. Szerencsém volt, mert nem árultak el. Olyan kislányos huncutságnak vették. Ez volt az egyik.

A másik alkalommal a püspöki palástot vettem magamra, meg a kalapot. A nagy biliárdszobában végigmentem, a lányok pedig követtek. Igen ám, csak nem tudtuk összehajtani a palástot. Bizony fel kellett menni az inashoz segítségért, mert ő lakott a könyvtár fölött a manzárd szobában.

Olyan huncut dolog is volt, hogy a Gautsch báró, a Festetics Ellának a férje volt, de mégis furcsa volt, hogy a herceglány hozzáment a báróhoz. Nagyon gazdag pénzmágnás, de végeredményben smucig ember volt. Eljöttek nyaralni, de napolajat nem hozott, édesanyámtól kérdezte, van-e napolaja. Mondta édesanyám, hogy van. Elkérte és el is fogyott az olaj.

Édesanyám mondta a hercegnének, hogy a báró úr elkérte az olajat. Akkor a hercegné mondta neki, hogy Bődör néni, kérem, tessék megmondani a báró úrnak, hogy elfogyott az olaj. Bosszantotta, hogy egy ilyen gazdag ember, mint a Gautsch báró, miért az ő olaját használja. Persze, amikor Horthy megfürdött, körülötte ott voltak a detektívek is a vízben, hogy közelébe közönséges fürdőző ne kerüljön.

– A hercegnél és a hercegnénél is így volt?
– Nem, nem, messziről azért lesték a fürdőzők, hogy pl. ott megy a hercegné, meg hogy a kisfiúval játszott, homokoztak a gyerekek, de közel nem szemtelenkedtek. Nem is jutott eszükbe az embereknek, hogy odamenjenek. A kisgyerekek odafutottak, de azoktól nem is tartották távol a gyereket.

– Emlékszik arra, mikor a gyerek született?
– Úgy volt tervezve, hogy Bécsben fog születni. De egy hónappal előbb megindultak a szülési fájdalmak. Akkor már nem volt idő arra, hogy Bécsbe
vigyék. Ezért itt volt a szülés. Idehozták dr. Haba szülész-nőgyógyász főorvost Kanizsáról a „madammal” együtt, akik aztán levezették a kastélyban
a szülést. Nagyon nagy lett az öröm, hogy fiú lett, megnyugodott a nép, hogy nem másra száll majd a nagy vagyon. Hát aztán volt nagy sürgésforgás!
Édes volt az a kisgyerek. A gyerekszobában is nagyon kedvesen és bűbájosan elbeszélgetett velünk a hercegasszony. Gyönyörködtünk a gyerekben, és ez nagyon jólesett neki.

– Mennyiben változott meg az élet a herceg halála után?
– Inkább a körülmények változtak meg. Visszagondolva az az érzésem, hogy egy kicsit szabadabbá vált az élet. Addig, amíg a férje élt, a hercegasszony
nem lovagolhatott. György nem engedte lovagolni a feleségét, a temetés után kezdett újra lovagolni a hercegné.

– Féltette, nehogy valami baja legyen?
– Nyilván féltésből.

– A belső házirendben is történt változás, ez a szabadabb légkör ott is érvényesült?
– Inkább „szabadabbság”-ról lehet beszélni, a szabadság kifejezés nem lenne jó. Mozgékonyabb lett, többet járt-kelt a házban. Amíg férje élt, addig visszafogottabb volt. Jobban betartotta ő is ennek a háznak írott vagy íratlan törvényeit.

– Tudta a hitbizomány életét úgy irányítani, mint a férje?
– Igen. Végeredményben itt a Lénárd irányított, a herceg idejében is.

– Ez jó vagy rossz volt?
– Hát, Lénárdnak nagyon jó volt, mert jól meggazdagodott belőle. De hát mit nyert vele? Szegény, nem is tudom, él-e még. Pestre kerültek, és csak hallottam, hogy szegénységbe kerültek.

– ’45 után sok baja volt?
– Nagy vagyona volt Pesten, szállodák, habár a felesége volt nagyon gazdag nő. Nagyon gazdagon vette el és itt még gyarapodott hozzá.

– Tulajdonképpen a Lénárd irányította a hitbizományt?
– Igen, igen, teljhatalma volt. A gazdatisztekkel nem tárgyalt olyan gyakran sem a hercegné, se a herceg, mint Lénárd.

– És ő számolt be a hercegnének?
– Igen, mindenről.

– Mi volt akkor, ha a herceg vagy a hercegné vásárolni akart valamit?
– Itt nem vásároltak, azok. Ami szükséges volt az élethez, azt a kulcsárné meg az udvarmester intézte, az ő feladatuk volt, hogy minden meglegyen. A ruhát nem itt vásárolták, kivéve a szövetet, amikor már nem lehetett külföldre járni. Ez már a háborús világban volt, amikor már ők nem tudtak menni olyan könnyen külföldre.

Keszthely, 1985. november

Részlet Tar Ferenc: Egy arisztokrata család mindennapjai című könyvéből.
A kiadvány kapható a hévízi és a keszthelyi könyvesboltokban, vagy megrendelhető a pannontukor2018@gmail.com emailen.

Fotók: Balatoni Múzeum, Fortepan, Festetics családi archívum