Szücs Ildikó | 2020.07.16. 08:00

A dörgicsei Echo Pince mesélő borásza

A dörgicsei domboldalon van egy szőlőültetvény, amelynek tulajdonosa borászcsalád második generációjaként szívta magába a szőlőtermesztés és a borkészítés csínját-bínját. Lakatos Tibor édesapja nyomdokaiba lépve teszi bele tudását és szívét az Echo Pincészetbe, és a nedű szeretetét már fiának is átadta.

A borásszal a Kapolcson rendezett Art Pikniken találkoztunk, ahol volt egy kis művészet, és volt egy kis piknik, a hangulat pedig olyan barátságos volt, mint egy könnyű nyári zsúron, ahol az addig külön húron pendülők is egy ritmusra kezdenek el mosolyogni.

Mentaszörpöt kortyolgatva, juhsajt kockákat, és ízletes mini-torony szendvicseket falatozva a déli napsütésben egy pillanat alatt körbelengett minket az a jellegzetes atmoszféra, amit a Bondoró fesztivál ígér augusztus végére. Amikor pedig belekóstolhattunk a dörgicsei Echo Pince és a fesztivál saját Bondoró Boraiba, hallgatva Lakatos Tibor egymásba szövődő történeteit a szőlőről, Balatonalmáditól egészen Brazíliáig, szinte vártuk, hogy felcsendüljön valamilyen akusztikus muzsika és csak élvezzük ezt a nyári hangulatot.

Lakatos Tibor, az Echo Pince mesélő borásza (Fotó: Szücs Ildikó)

A nagy mesélő 1975-ben telepedett le a Balaton északi partján, de balatonboglári lévén a tó minden szegletét szereti, és mindegyiket másért. Dörgicsét a szőlőtermesztésért, ahol a falu határában, a Becehegyen terül el az ültetvényük.

Elmondta, hogy a Balatonnál is fontos a terület fekvése a szőlő szempontjából, ami a déli-délnyugati fekvést szereti. „Tibi bácsi”, ahogy magát nevezi, azt szokta mondani, hogy ő a falu első embere, mert vele, illetve az Echo Pince szőlőjével kezdődik a falu.

Bevallotta, hogy a könnyű megközelítés miatt tartott attól, hogy majd megdézsmálják a szőlőt, ezért az ültetvényt a juhfarkkal kezdte, és az édesebb, cukrosabb szürkebarátot, amit bárki szívesen megkóstolna, beljebb ültette, így azért már igencsak meg kellene küzdenie a dézsmálónak. Ezután nő még merlot és cabernet szőlő is, amelyekből szinte hét nyelven beszélő, zamatos italok készülnek.

A dörgicsei borok (Fotó: Szücs Ildikó)

A balatoni borász nem fogy ki a szóból, meséjét úgy szövi egyik kontinenstől a másikig, mint egy színes és illatos szőlőtőke, amely szerteágazik a világban, és szőlőfürtjei Brazíliában, Franciaországban, Olaszországban és a Balaton mellett is megteremnek. Egy kis szőlő történet keretén belül megtudtuk, hogy hazánkban körülbelül 500-600 éve jegyzik a juhfark bort, a kérdés az, hogy végül Balaton-felvidéki vagy Somló hegyi borról van szó. Tibor szerint amikor ’75-ben idejött, a Somlón 8 hektárnyi juhfark termett, míg a Balatonnál 200, ugyanis a Balaton-felvidék homokos talaján jól meg tudott élni ez a szőlő.

Ám mégis a Somlóhoz kötődik, ugyanis annak idején a somlói juhfark önálló borként állta meg a helyét, míg a balatoni nem. Különbség a karakterben van, és erről is hallhattunk magyarázatot: a talaj miatt más a savösszetételük.

A Somló bazaltköves talajával szemben a dörgicsei mészkőtengerben nőtt szőlőből készült borban kevesebb a borkősav, viszont almasavban gazdagabb, ettől élénkebben jönnek az illatok. A borász is bevallotta, hogy aki nagy borkedvelő és gourmand, valószínűleg a somlói mellett teszi le a voksát, aki viszont nem ismeri még a juhfarkot, annak érdemes a balatonival kezdeni, mert ez könnyebb és illatosabb nedű.

Lakatos Tibor és az egyik Bondoró Bor – a Beija Flor nevű Irsai Olivér (Fotó: Horváth Virág)

Azt is megtudtuk miért nevezik juhfarknak ezt a szőlőfajtát: mert a vége felfelé kanyarodik, mint a birka farka és meg is vastagodik ellentétben a többi szőlővel, ahol pont a fürt vége keskenyedik el és nem tudja megtartani a szőlőszemeket.

Lakatos Tibor 14 évet élt Brazíliában, ahol szintén szőlőtermesztéssel foglalkozott, és elmondása szerint imádta. Ott viszont nem ismerik a juhfarkat, de szerinte a magyar ember amibe beleszeret, azt kiviszi külföldre és megismerteti az ottaniakkal. A juhfark igazi hungarikum, nem világfajta, bár létezik nevében hasonló például Portugáliában, de az a bor nem azonos a hazaival.

Kérdésemre, hogy miért épp Brazília, elmondta, hogy a magyar édesvízi halászat híres volt akkoriban, a dél-amerikai ország pedig a víztározók és vízduzzasztások miatt hívott meg vízgazdálkodókat. Megszállot szakemberként nagyon érdekelte minden, figyelt, nézte mit hogyan csinálnak. Bár édesapjától már voltak ismeretei a szőlőről is, de azokat a kihívásokat, amelyekkel ott találkozott, nem tanítják sehol. Szerinte egy másik országban élni, és az ottani kultúrában részt venni a legjobb dolog a világon, amiből rengeteget lehet tanulni.

A dörgicsei szőlőültetvény háttérben a Balatonnal (Fotó: Echo Pince)

A fesztivál egyik bora a Beija Flor, vagyis a „Csókold meg a virágot”, netán a „Virág csókja” portugál fantázianevet viselő Irsai Olivér szőlőből készült száraz fehérbor. Ennek történetét is megismertük, miszerint a Csaba gyöngye és a pozsonyi fehérnek a keresztezéséből született ez a fajta. Balatonbogláron a Csaba gyöngyébe szerelmes minden borszerető, amelyet már 1905-től termesztettek hazánkban. Ez egy kettős hasznosítású fajta, vagyis csemegeszőlőként és borszőlőként is érdekes. Az Irsainak hatalmas fürtjei vannak, hozza a Csaba gyöngye jellegzetes karakterét, illatát. Ebből a fajtából egyébként ’75-ben rengeteget adtak el nyugatra. Mostanra könnyed, nyári, laza ízű borrá vált, amolyan igazi beszélgetős bor. A borász szerint aki az Irsait nem élvezi, azzal nem érdemes beszélni.

A portugál név ötletét a dallamos nyelv szeretete és a brazil kolibrik ihlették. Ott ugyanis ha cukros vizet tesznek ki egy tálkában, akkor rövid időn belül odagyűlnek a kolibrik és azt iszogatják kedvtelve. A világ másik felén, a mi nyári melegünkhöz képest mindig 15 fokkal forróbbak a napok az év háromnegyed részében. Ott szinte minden nap szüreteltek, két év alatt ötször terem a szőlő és csupán februártól áprilisig, az esős időszakban lehet kicsit hűsölni, egyébként mindig egyforma meleg van. Ezért Lakatos Tibor nem igazán tud kétségbeesni ha azt hallja, hogy melegszik az éghajlat, mert hozzászokott a szélsőséges körülményekhez is.

Egy szép címke elengedhetetlen a jó borhoz (Fotó: Szücs Ildikó)

Ahogy elrepültünk a forró égöv szőlőültetvényeiről a francia borvidékekre, majd egy kis olasz kitérővel újra a Balaton partján találtuk magunkat, a történetek úgy növekedtek egymásból, mint egy színes pókhálóból szőtt mesesátor és mi csak ringatóztunk a dörgicsei borok hullámain.

Pérola de André, vagyis András gyöngye szintén a pincészet egyik kedvelt bora. A dallamos nevű szürkebarát és zöld veltelini szőlőből készült szénsavas, könnyed bort kortyolgatva megtudtuk, hogy még a brazilok is észrevették: a magyar borász soha nem fárad el, se a munkában, se a beszédben.

–Az életet élni kell. Aki hozzánk eljön, az időutazó lesz. Szomszédságunkban egy Árpád kori rom található, ahonnan meseszép kilátás nyílik a Balatonra, a szőlővel együtt pedig még szebb. Apám Balatonbogláron kezdte a szakmát, én pedig a lelkes őrült voltam, és ő is észrevette, nahát ezzel a gyerekkel lehet mit kezdeni – emlékezett vissza mosolyogva.

Kilátás a dörgicsei domboldalból (Fotó: Szücs Ildikó)

Majd portugálul folytatta a mesélést, mi pedig, a hallgatóság csak néztünk és a borpárában kacagva úgy éreztük, mindent megértettünk. Azt mindenképpen, hogy a brazilok beszéde olyan, mintha táncolnának és énekelnének közben, s könnyű volt elképzelni, ahogy Tibi bácsi ül egy bárszéken, és csak mesél a köréje gyűlt tátott szájjal figyelő embereknek. Ahogy mondta: így kell a bort eladni.

Hallgatóságból nincs hiány, a szőlőtermesztés mestere tanított külföldön is, és itthon most is vannak diákjai a Kertészeti Egyetemen. A Balaton parti városok borhetein szinte mindenhol megtalálhatók a pincészet borai, és ha szerencsénk van, egy-két szórakoztató anekdotában is részesülhetünk iszogatás közben.

– Azt szoktam mondani, hogy nincsen hátcímke a borainkon, mert amit ráírnánk, azt én úgyis elmesélem – kezdett bele egy újabb történetbe a nagy mesélő.