Margittay eredetileg jogi és zeneszerzői tanulmányokat folytatott, végzettsége szerint a jog- és államtudományok doktora lett. Harcolt az I. világháborúban, majd kamarai fogalmazóként és szakújságíróként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság idején népbiztosi titkári pozíciót vállalt, ebből kifolyólag a kommün bukása után nehezen talált magának megfelelő állást.

Ekkor fordult az irodalom és a történelem, valamint az írás felé. Később pedig úgy döntött, a Balaton mellett vásárol villát magának: 1928-tól Zamárdiban töltötte ideje nagy részét. Megszállottja lett a Balaton történeti kutatásának. Egy kortársa így jellemezte elhivatottságát:

„Évekkel ezelőtt hatalmas hátizsákkal hátán, szeges bottal kezében, fáradtan, porosan egy pirosra sült, borostás arcú úriember keresett fel Kenésén egy jó meleg nyári napon. Margittay Rikárd volt. „Érdekeltek a kenesei nevezetességek, s azok fáradhatatlan gyűjtője: ezért kerestem fel titkár urat!”, – mondotta mosolyogva, amint bemutatkozott.

Legnagyobb meglepetésemre hozzám vezető útja során rövid pár óra alatt mindent látott, mindent hallott, mindent megtalált, ami a környéken érdekesnek, nevezetesnek volt tartható, a kerti munkások között egy régi fúró-faragó pásztor embert is felfedezett, úgyhogy nagyon kevés újdonságot tudtam neki mondani Kenéséről.

Ez a mindentudó, fáradhatatlan természetjáró tapasztalatait, észleleteit sohasem zárta magába, hanem az igaz ügy gátlásokat nem ismerő erejével újságcikkek tömegében tárta az érdekeltek elé, hogy lássanak, okuljanak. A balatoni fürdőélet fejlesztése előtte sohasem volt mellékes cél, hanem mindig legbensőbb szívügyeként, dédelgetett gyermekként nézte, vizsgálgatta, igazgatta megnyilvánulásait. Cikkeiben mindenfelé a tudás elhitető erejével és a tapasztalás élményszerűségével sugározza szét a balatoni kultúrára vonatkozó érdekesebbnél érdekesebb adalékokat.”

Valóban: Margittay cikkeivel, megnyilvánulásaival hamarosan a tó melléki kulturális élet egyik központi szereplőjévé vált, 1936 és 1943 között a Balatoni Kurír rendszeres szerzője lett. Számtalan műemléket, az épített örökség értékes darabjait fedezte fel és mentette meg.

Művei közül a Balaton. Tájak – Emberek (1943) című könyve még napjaikban is értékes kikapcsolódást nyújtó olvasmány lehet. Művében a Balaton szinte minden települését bemutató tájrajz mellett a tó történelmi érdekességeit is elénk tárja. Leírja a zalavári ősegyház, az avarok, a rádpusztai, dörgicsei, salföldi templomromok történetét, de kitér a Balatonvidék kincslegendáira is.

Szép fejezete könyvének a tavi irodalom és művészet bemutatása: Berzsenyi Dániel, a Kisfaludyak irodalmi hagyományainak feltárása, a tavi festők ismertetése. Emellett érdekes, személyes hangvételű portrékat olvashatunk a tó fontos ügyeinek nagy képviselőiről: Kaáli Nagy Dezsőről, Darnay Kálmánról, Ripka Ferencről, Sebestyén Gyuláról.

Valóban kor- és tájrajz Margittay könyve, melynek befogadását saját készítésű fotói és az írások közvetlen, olvasmányos jellege segíti. Könyvének zárása – Minden magyar ismerje a Balatont! – nemcsak határtalan Balaton-szeretetéről, hanem valódi elhivatottságáról tanúskodik:

„Mi balatoniak” természetesnek tartjuk, hogy amint Tammuz napisten nyilai sűrűbben érik a városi téreket, már nehezen számoljuk a napokat, melyek még a Balatonra való utazástól elválasztanak. Alig várjuk, hogy ismét meglássuk a vonat ablakaiból a kék acélként cizellált, végtelenbe vesző víztükröt, mely az aligai partoknál teljesen a Quarnero képére emlékeztet.

Alig várjuk, hogy ismét belemerülhessünk hűs hullámaiba, elheverjünk lídói fövenyén, belélegezzük ezerholdakra menő erdeinek ózonos illatát, s gyöngéden lejtő, barátságos hegyeinek ormáról gyönyörködjünk a Garda tóéval is vetekedő kilátásban, vagy ősz felé, a kék boltozatú szőlőhegyek oldalain horatiusi derűvel élvezzük a „nektári thyrsusok gerezdjeinek” levét!

Annál szomorúbb azt tapasztalnunk, hogy mily nagy azok száma nemcsak a távolabbra eső vidékeken, de még a fővárosban is, kik életükben soha nem látták a Balatont, valamint azt is, hogy maga a balatonkörnyéki lakosság még ma is általában közönyösen viselkedik amaz óriás gazdasági jelentőséggel szemben, melyet számára a Balaton közelsége jelent.

Egyrészt tehát az illetékes köröknek mindenképpen oda kell hatniok, hogy megfelelő belföldi fokozottabb propaganda útján is, mely már az iskolákban vegye kezdetét, ne legyen egy magyar sem, ki ne ismerje személyes tapasztalatból ezt a csodálatos tavat, melyet Isten különleges kegyelméből juttatott nekünk, másrészt pedig a balatonmelléki 50 község népművelési faktorai kellő felvilágosító munkával mutassák meg a „bennszülötteknek” mindama módozatokat, melyek mellett az aránylag rövid, néhány hónapos nyári szezon felhasználása mellett is, önmérséklő, de céltudatos tevékenységgel miként juthatnak úgy a vendéget kielégítő, mint a vendéglátót gyarapító jövedelmekhez.”

Margittay a Balaton-kultusz propagálása mellett nagy monográfiákat is összeállított. Kutatásai, gyűjtései alapján megírta Zamárdi monografikus történetét, valamint a Balaton vár és templom romjai (1936) című művét is, egy hosszú tanulmányban pedig feldolgozta Balatonendréd történetét.

Kevésbé ismert tény, hogy Római sasok a Balaton fölött (1942) címmel történelmi színjátékot is szerzett. Nagy írásos életműve mellett rendkívüli balatoni könyv- és képeslapgyűjteménnyel rendelkezett, ismeretterjesztő előadásokat tartott a Balaton vidékén és a magyar rádióban.

Siófok – képeslap, strand, 1890-es évek

Margittay nevéhez kötődik, hogy 1943-ban Zamárdiban a Kőhegy keleti lejtőjén felfedezte az ún. Szamárkövet. A 3×5 méter nagyságú kőtömbről – melyről fotót is készített – korábban számos legenda született, de Margittay igyekezett az érdekes képződmény eredetét vizsgálni. Eredményeit tanulmányában rögzítette, melynek egy részletét elevenítjük fel:

„Somogy megyében tudvalévőén alig van kő s ezért igen feltűnő e kőszegény vidéken e hatalmas, lapos szikla, melyet az öreg falusiak szerint azért neveztek Szamárkőnek, mert a régi időkben a tihanyi papok vízhordó szamarait ezen a valaha Pórrétnek nevezett helyen legeltették.

Az öregek azt is tudni vélik, hogy a követ a tihanyi tűzhányó dobta át a Balatonon, körülötte még 70 évvel ezelőtt is magas fák állottak, a régi erdő pedig egészen le, a Balaton széléig húzódott. Ezt a Szamárkövet, amelytől talán a község neve is származhatott, idén nyáron alaposan megvizsgálva, rajta különös jeleket vettem észre. Éspedig azt, hogy a kőtömb közepén vályúszerű mélyedés fut végig, mely nem lehet természeti erők műve, mert egyik végén szabályos, kerek lyukban (tűzgödör) végződik.

Egy neves szobrászművészünk, Margó Ede, ugyancsak ottani villatulajdonos, e jeleket egy primitív, emberi kéztől származó architektúraként ismerte fel.

Az említett népi hagyomány pedig már csak azért sem lehet helyes, mert a 2-3 emberöltő előtt ott legeltetett szamarak nem adhattak nevet a már évszázadokkal ezelőtt is Szamárkőnek nevezett sziklának, melyet a tihanyi tűzhányó sem dobhatott át. Anyagát megvizsgálva ugyanis azt találtam, hogy az nem bazalt vagy vulkánikus tuff, hanem üledékes, neptuni kőzet, melyben az őskori pannon-tengeri csigák számos lenyomata még jól felismerhető.

A kő oldalán egy emberi lábnyomhoz hasonló mélyedés, mellette pedig szamárpatához hasonló lenyomat van. Előbbi hasonló a római Quo vadis kövön látható lábnyomhoz, csak valamivel kisebb. Érdekes azonban, hogy ezzel kapcsolatban itt is létezik egy legenda, mely szerint a Balaton vidékén Krisztus is járt, s az ő lábának nyoma, illetve az őt hordozó szamárnak patája nyomódott bele a Szamárkő egyik oldalába, s innen kapta volna a kő a nevét. E legenda a Balaton keletkezését is magában foglalja.”

Végül hosszas kutatásai nyomán Margittay igazolta, hogy nagy valószínűséggel ez az érdekes kőtömb egy pogánykori áldozókőként, oltárként funkcionálhatott.
Margittay tevékeny életében igen jó kapcsolatot ápolt a környék neves tudósaival, kutatóival: Darnay Béla és Sebestyén Gyula is barátjának tekintette.

argittay Rikárd életműve azonban befejezetlen maradt: a vészkorszak idején zsidó származása okán elhurcolták, 1944 karácsonyán Buchenwald koncentrációs táborában pusztult el.

Margittay Rikárd nevét a hazai szakirodalom Cholnoky Jenő és Lóczy Lajos nevével egyetemben említette, a „magyar tenger partjának és környékének legalaposabb ismerőjeként és legrégibb rajongójaként” tartották számon. Születésének kerek évfordulóján érdemes újból elővenni részletesen dokumentált, mégis olvasmányos balatoni könyveit, ezáltal is tisztelegve életműve előtt.