Óriásit fejlődött a horgászat az elmúlt évtizedekben. Nemcsak a felszerelések újultak meg, lett egyre népszerűbb sportág Magyarországon, hanem a pecázási szokások is megváltoztak.
Ma már nem zsákmányként tekintünk a halakra, inkább sporttársként, barátként, így a legtöbb esetben visszakerülnek a tóba a kapitális példányok, hogy más horgászok is hasonló élménnyel gazdagodhassanak.
Egy kis vödör is elég volt
Míg 50 évvel ezelőtt pár tízezer aktív horgász volt hazánkban, addigra ma már közelít a 700 ezer emberhez ez a szám. A pecázás népszerűségét a piac is felismerte. Nem győzünk válogatni a szupermarket méretű horgászboltok polcain. Egy-egy többnapos túrára pedig lassan egy autó is kevés, ha mindent el akarunk vinni magunkkal.
– Kevésbé tehetős dédapáink még egy mogyorófavessző bottal, spárgával, dugóval vagy libatoll úszóval, tűből hajlított horoggal felszerelt készséggel, egy vödörrel és egy doboz gilisztával vágtak neki halat fogni – mondta a Borsnak Udvari Zsolt, a Magyar Halászati Kultúráért Alapítvány elnöke. – A technikai felszerelések híján, nem voltak elkényelmesedve. Akár az indián nyomkeresők, úgy „olvasták” a vizet. Figyelték a mozgásokat, az árulkodó jeleket, a túrást, nádmozgást, pontyugrást, pipálást, rablást.
Nem volt ritka az óriási ponty
Bár sokan azt gondolják, kapitális halak ritkaságszámba mentek, ez nem igaz. Akkor is szép számmal akadtak 20 kiló körüli példányok a magyar tavakban, folyókban, de közösségi média híján nehezebben jutott el a közvéleményhez. Ma már egyfajta verseny is van a horgászok között, így visszaengedés előtt mindenki fotózkodik a hallal, majd posztolja a képet a világhálóra.
– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a korszerűtlen felszerelések miatt csak kevesek tudták kifogni ezeket az óriási pontyokat. A nyíltvízi horgászatuk nem volt ennyire kiforrva, csak a nádasok mélyén, az élőhelyükön tudták megtalálni őket. És aki partra húzott egy-egy kapitális példányt, az is jobban titkolta – fogalmazott Udvari. – Érdekesség, hogy hazánkban egy magánhorgásztavon fogták a jelenlegi világrekord pontyot, aminek a testtömege átlépte a félmázsás álomhatárt. (51,2 kg).
Az ilyen súly elérése valószínűsíthetően csak némi rásegítéssel (speciális takarmányozás) érhető el, de azért vizeinken, természetes táplálékon is jelentős testtömeget érhet el a ponty, és manapság 30–35 kilós példányok is rendszeresen előfordulnak a hazai rekordlistákon.
A bojli, pop-up elődje
Talán sok fiatal csodálkozik azon, amikor nagyapáink mosolyognak a bojli láttán, mondván, nem újdonság. Régen is hasonlóan „nagy golyókkal” fogták a termetesebb kopoltyúsokat. Félkeményre, úgynevezett „szappanosra” kellett főzni az újkrumplit, vagy vetőkrumplit. Úszós, nádi horgászatnál használták, közvetlenül a nagyméretű, vastaghúsú horogra szúrták fel. Ezzel a módszerrel szelektáltak, így a horgot csak a nagyobb méretű pontyok tudták felszedni.
– A lebegő, azaz pop-up csalik elődjének pedig a kenyérrózsát, kenyérkockát tekintjük, ezenkívül gilisztával, piócával, kishallal, valamint kukkoricával, csillagfürttel és máléval horgásztak elődeink – zárta a Magyar Halászati Kultúráért Alapítvány elnöke.
nyitókép: Fortepan / Lencse Zoltán 1964