– Hogyan emlékszik siófoki gyermekkorára és családjára?
– 87 esztendeje egy decemberi napon születtem Siófokon, szeretetteljes családban. Édesapám, dr. Szalay Dénes sebészorvosként dolgozott a településen, nagy tiszteletnek örvendett, eredetileg Nagykanizsáról származott.
Siófokon azzal szerzett hírnevet magának, hogy az 1930-as évektől egy modern szanatóriumot hozott létre Balatonújhelyen. Sajnos aztán ez az épület 1944. december 3-án összedőlt, a második világháború idején a robbantások következtében megsemmisült.
A Szalay-szanatóriumot mindenki ismerte, rendkívül jól felszerelt, röntgen-géppel is ellátott gyógyintézmény volt. Nyáron a nyaralókat is itt kezelte, de helyiek szintén nagy számban látogatták, sokan közülük még ma is emlékeznek apámra.
A szanatórium mellett a családnak két szép háza volt. Szüleimmel a Sió partján, a Sió utca 11. B szám alatt éltünk, mellettünk, a 11. A szám alatt pedig anyai nagyapámék, a Tálos család lakott. Ennek a háznak az udvarán lévő épületben végezte apám a magánrendeléseit, itt volt a szanatórium.
A családi fotókon látszik, hogy nagyapám gyönyörű kerteket hozott létre a házaink udvarán. Itt zajlottak a családi beszélgetések, a társasági élet. Még mindig emlékszem a lila clematis, a narancsos trombitavirág és a sok-sok növény elbűvölő illatára. A kertet és a házakat Szalay nagyapám tartotta ilyen szép rendben.
Másik – Tálos – nagyapám egyébként egyébként Budapest egykori legendás figurájának számított. Detektívfőfelügyelőként szolgált, majd nyugdíjazása után nagyanyámmal Siófokra tért vissza. Itt is nagy társasági életet élt, elegáns öltönyben, ezüstfejű botjával sokszor látogatott el a fürdőtelep kártyapartijaira. De többször megfordultunk a híres, villákkal tarkított Batthyány utcában, ahol anyai dédnagyanyám Nyugalom nevű háza állt. Az egyik dédnagybácsikám gyakorta elmesélte: ő még udvarolt Várady Zsuzsikának, Krúdy Gyula későbbi szerelmének.
– Hogyan képzeljük el Siófokot ebben az időszakban?
– Teljesen más volt a településkép. Édesanyámmal és Ágika unokatestvéremmel rengeteget bicikliztünk, sokat jártunk a központi helynek számító siófoki Fő térre. Ekkoriban ott állt a szép Községháza is, előtte egy kereszt. Ezt az ún. Szabó keresztet egyébként még nagynéném, Szabó Mihályné állíttatta 1884-ben. Ma már a temetőben található. A Fő téren ekkor már ott magaslott a víztorony és a tér mögött terült el a siófoki piac. Aztán ott volt a neves siófoki fürdőtelep, sok-sok híres, neves vendéggel.
A családi fotóinkon feltűnik az egykori szintén nagynevű Fodor-sporttelep és Róna bácsi teniszpályája, sokat látogattuk ezeket is. Működött nyaranta a siófoki Kaszinó is, ide jártam Tánci néni óráira gyerekekkel táncolni, de esténként nagy mulatságokat tartottak itt a felnőttek. Természetesen a Balaton fontos szereplője volt mindennapjainknak, rengeteget fürödtünk nyaranta, télen pedig korcsolyáztunk és szánkózni jártunk a siófoki – egykori – Granárium dombra. Ezek voltak gyerekkorom színterei, ma már soknak a nyoma sem található meg, pedig hangulatos és emlékezetes helyszínek voltak.
– Hogyan folytatódott aztán a Szalay-család élete?
– Véget értek a boldog békeidők, sok minden megváltozott. Ugyanis Édesapámat szolgálatra hívták be, mint sebészorvos. Így került Kijevbe és a doni áttörés idején napokig megfeszített módon dolgozott, operált, sebesülteket látott el. Kislány voltam, nem sokat értettem a történésekből, de fontos volt számomra, hogy szeretett Édesapámmal tartsam a kapcsolatot, ezért rendszeresen leveleztem vele. Ezek a levélváltások, valamint az anyám és apám közti levelezés is fennmaradt. Ezt is odaadományoztam a siófoki könyvtárnak. Több száz oldalnyi – siófoki vonatkozású – levélgyűjteményről, fotókról és családi személyes tárgyakról, iratokról van szó, ma már történeti forrásértékük van. Apám végül 1943 júliusában leszerelt és végre hazajöhetett. Aztán hamarosan kezdődött az iskolaidőszak és én 1943 szeptemberében elkerültem a fővárosba, a híres zugligeti Angolkisasszonyokhoz. Viszont a háború ismét közbeszólt, így nyáron már újból Siófokon voltam.
– Mi jellemezte Siófokot ebben a nehéz időszakban?
– Ekkor már Budapesten zajlottak a bombázások, ezért sokan ide menekültek a Balaton mellé. Több miniszter családja is Siófokra költözött ekkortájt, Apu kezelte őket. A falusi kis házakban menekülő zsidók laktak, Apu nekik is segített, gyógyította őket. A lengyelek katonaruhában mászkáltak a faluban. A telepen továbbra is zajlottak a mulatságok, de érezhető volt a félelem is. 1944 novemberében Apukámat újból behívták és az enyingi 244. Vöröskereszt Hadikórháznak lett a parancsnoka. A visszavonuló német csapatok 1944. december 3-án felrobbantották azt a Sió-parti hidat, ahol a szanatórium volt. Itt állt egy Nepomuki Szent János szobor, az is megsemmisült. Anyukámmal ekkor már Enyingen tartózkodtunk. Apám jól látta, minden egyre súlyosabb, két arcvonal közé szorulunk. Gyorsan és rendezetten vagonokba csomagolták a kórházat, a betegeket, az élelmet, Anyu sokat segédkezett. December 3-án elesett Siófok, s mi este a kórházvonattal elindultunk. Ausztrián keresztül érkeztünk meg Passauba, a kórházvárosba.
– Mi történt önökkel 1945 után?
– Visszatértünk Siófokra, de minden nagyon megváltozott. A szanatórium megsemmisült, a három házból egy szobában tudtunk lakni… Aztán a csodálatos Anyukám 1963-ban elhunyt agyvérzésben, nehezen tettem túl magam ezen a veszteségen. Apu még sokáig élt és dolgozott Siófokon a rendelőintézetben és a kórházban is, 1981 októberében hunyt el. Maradtak a fotók és a festmények, amik a szép siófoki évtizedekre emlékeztetnek.
– Mesélne ezekről a festményekről, a művészetekhez való kötődéséről?
– Szüleim Sió utcai otthonában sok művész megfordult, a Balatont, a partot festették. Később ellátogattak ide az én művészbarátaim is. Ezért található meg a siófoki gyűjteményes anyagban Boldizsár István, Muskátlis ház című alkotása, ami a családunk házát, kertjét örökítette meg. De járt itt Varga Nándor grafikusművész és Jakuba János festőművész szintúgy. Végül én is eljegyeztem magam a festészettel és a rajzolással. Rajztanár, üvegfestő és mézeskalácskészítő népi iparművész lettem Budapesten és egyszer festettem is egy Sió-parti részletet. Jakuba János művei (három kép vegyestechnikával) szintén nagyon egyediek, a Siófok-Balatonújhelyi mólón készültek az 1960-as években. Az egyik képen Anyukám és jómagam is szerepelünk. A fotók mellett ezek az alkotások állnak legközelebb szívemhez, egy elmúlt, de a lelkemben élő örök, balatoni, siófoki világot tükröznek.
– Ön milyen sikereket ért el alkotóművészként?
– A legnagyobb sikerem az volt, hogy sok diákot taníthattam meg a rajzolás, művészet szeretetére. De sok mindent csináltam a tanítás mellett. Szerettem a gyerekekkel karácsonykor mézeskalácsozni. Először megterveztük, aztán elkészítettük azokat, sokszor régi budai receptúrákat vettünk elő, azokat újítottuk fel. Aztán felkérésre a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat megbízásából mézeskalácsos falinaptárt, képeslapokat, valamint Jancsi és Juliska kirakós mézeskalácsos mesét készítettem. Az iparművészeti mézeskalácsos időszakomat követte a népi mézeskalácsozás, de ez már egy másik szakasza volt életemnek. Megismertem Varga István pápai cukrászmestert, sokat dolgoztunk együtt, számos díjat nyertünk. Másik nagy szívügyem az üvegfestés volt, ezt a tudást az Iparművészeti Vállalatnál sajátítottam el. Több kiállításon is részt vehettem, majd az üvegkép festői népi iparművész címet is megkaptam a Krisztus, mint szőlőtő üvegképemért. Később ez a képem elnyerte a Pro Renovanda Cultura Hungariae népművészetért díjat. Végül így lettem 1991-ben mézeskalácsos és üvegkép festői nép iparművész. Bejártam az országot, sok helyen kiállíthattam (Szentendrén, Balatonszentgyörgyön, Érden, Balatonakalin, Hatvanban, Pomázon, Budapesten), de munkáim eljutottak Ausztriába, Belgiumba is.
Jakuba János Balatoni hangulat
– Balatoni motívumok is inspirálták?
– Igen, sokszor megjelentek, főként a mézeskalácsos figuráimon. Ezekkel indultam is különféle tavi megmérettetéseken. 1988-ban elkészítettem a Kismesterségek Népi Pályázatára azt a mézeskalács-kompozíciómat, amelyen Siófok címerét két sellő tartja. Az 1985-ös pályázatra a Kisfaludy Balaton gőzöst formáltam meg mézeskalácsból.
– Melyik levelét választaná ki ebben az adventi időszakban a sok, siófoki vonatkozású közül?
– Egy Siófokon kelt karácsonyi levelet ajánlok. 1942. december 30-án írtam, az ünnepnapokról tudósít, egy 10 esztendős kislány – Tusika, azaz jómagam – gondolatvilágát és a szeretetteljes ajándékozás örömét tükrözi. A gyermeki lélek megőrzése egész életemben fontos volt számomra. Így a nehéz évtizedek helyett sokszor idézem fel a boldog, siófoki gyerekkorom. Álmomban mindig a Balaton és a Sió partján járok.
A karácsony-újévi levél Szalay Etelka – dr. Szalay Dénesnek.
Siófokról Kijevbe:
Siófok, 1942. dec. 30.
Drága Édesapám!
Tegnap 2 levelet is kaptam apukától. Köszönöm a szép leveleket, és a már előbb küldött csokoládét is. Nagyon örültem nekik. Mivel már tudom, hogy a Jézuska a jó szülők által küldi ajándékát, én is segíthettem a karácsonyfa díszítésénél. Az én kérésemre lehozta Nagypapa a Betlehemet. Ott áll a karácsonyfa mellett a zongorán. Anyuka megtalálta a villanykörtéket. A karácsonyfa gyertyáinak a zsinórja meg a Betlehemé össze lettek kötve, így mind a kettő egyszerre ég. Nagypapa odatette apuka fényképét a karácsonyfa alá, hogy ő is velünk legyen.
Imádkoztunk, énekeltünk. Én sok mindent kaptam: keresztet aranylánccal, korcsolyát, könyveket, bőröndösbabát, levélpapírt és babaevőeszközt. Vasárnap eljött Ali bácsi és lefényképezett mindnyájunkat.
Ma leesett az első hó. Ha kimegyek, kicsalom Veronkát és megfürdetem. De lehet, hogy fordítva lesz. Boldog új évet adjon a jó Isten apukának is.
Kezét csókolja:
Tusika
A levél és a képek forrása: BRTK Könyvtár, Siófok
