Egy, a Balatonfenyves határában fekvő, Nagyberekhez már közel eső utcában nyaral Buza Péter immár ötven éve. Kis nyélen jutottunk be a nyaralóhoz egy esős nyári napon. Házigazdánk egy dossziét mutatott, amint helyet foglaltunk, hiszen annak tartalmára voltunk kíváncsiak. A mappa Buza Péter legújabb könyvének kéziratát rejtette, ami csak arra vár, hogy kiadják.
Buza Péter egy dossziéban tartja legújabb könyve kéziratát
Fotó: Mészáros Annarózsa
– Szakmámnak tekintem a körülöttem lévő világ történelmi üzenetét dekódolni és tovább adni. A helyzet, hogy kétezer éve gyakorlatilag folyamatosan ugyanaz történik az emberiséggel, megnyugtat. A mostani már a negyvennyolcadik könyvem. Lapjain segítem megértetni Balatonfenyves múltjának egy fejezetét – mondta a szerző, aki már két helytörténeti könyvet olvasmányos formában a fenyvesiek elé tárt hosszú évekkel ezelőtt.
– A helyiek családjainak saját története elevenedik meg a könyveim lapjain. Aki nem tudja a nagymamája lánykori nevét, nem tartom sokat érő embernek, ám én segítek megismerni a nagymamákat, olyan történelmi szövetbe helyezve, amely egyfelől tartást ad, ugyanakkor tanítást is tartalmaz-utalt a lényegre Buza Péter, aki eddigi kiadványaiban Balatonfenyves történetét a szőlőtermesztéstől 1945–ig, majd az azután következő időszakot is feldolgozta. Kiadásra váró könyvében egy nagy fejezetet emelt ki, amellyel érdekes korképet kapunk a Nagyberekben az ötvenes években működő KÖMI 401-es munkatáborról.
Buza Péter titkokra derített fényt munkája során
Fotó: Mészáros Annarózsa
A történet a szőlőgyökértetű országos szintű elszaporodásával kezdődött, amely nagy történelmi szőlőtermesztő vidékeket tett tönkre. A szakemberek azonban megfigyelték, hogy a kártevő a homokos talajban nem él meg, így a szőlőket homokos területre telepítették.
– A zalai szőlősgazdák tönkre mentek, a Festetics birtokból mértek ki egy hosszú sávot Balatonberénytől-Fonyódig, ahová szőlőt telepítettek, majd egy idő után benépesült a terület. Ez idő után a felépült házakat bérbe adták a nyaralóknak.
Sokan a háborút is itt vészelték át, akik a fővárosból menekültek ide – mesélte Buza Péter a majorságokkal tarkított 18 ezer kataszteri holdnyi területről, ahol rideg állattartás zajlott.
– Az 1860-as években lecsapolt terület 1950-ben kapott új szerepet: népgazdasági döntés eredményeként állami gazdaságot hoztak létre. Az 1950–es évekig csupán 250 lakosa volt a településnek, ám hamarosan csaknem háromezren dolgoztak itt. Az Apponyiak egykori jószágigazgatója, egy Rajháty Imre nevű, agrárvégzettségű férfi politizálni kezdett, amelynek köszönhetően az az ötlete támadt, hogy a Nagyberekben hozza létre a „hatalmas szocialista nagybirtokot”, amelyet a közvélemény Rákosi Mátyás ötletének tulajdonít, ám a „Dunántúl Éléskamrája” eredetileg Rajháty nevéhez fűződik, aki aztán 1956-ban disszidált – árulta el az eredeti történetet Buza Péter. Az író azt is kiderítette, hogy
Rákosi is sokat járt ezen a környéken, ám leginkább a vadászat érdekelte.
– Szenvedélyes vadász volt. Apróvadra is szívesen ment, imádta a hajtóvadászatot. Hegedüs András egykori miniszterelnök emlékirataiban szépen leírta, hogy Nagy Ferenc, egykori miniszterelnök zsákmányából hogyan vitette át a vadat a saját terítékére a diktátor, akinek két bivalyt csak abból a célból vigyáztak a területen, hogy kihúzzák a sárból, ha elakad a csajkája – mesélte az egykori beszámolók alapján a szerző, aki annak is utána járt, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területen élelem helyett inkább csak veszteséget termeltek. A lecsapolt, ám mégis túlságosan nedves talajban a burgonya és a répa megtermett ugyan, ám hamar rothadásnak indult. Tíz esztendőn át évente neveztek ki újabb és újabb gazdasági igazgatót. Végül tizenegy vonult be a krónikába, ám egy sem volt még annyira sem képzett, mint az ötletgazda Rajháty.
Buza Péter feladatának érzi az ismeretek átadását
Fotó: Mészáros Annarózsa
– Az első öt éves terv 1950–ben indult. A gazdaságot mérőszámokkal határozták meg, amit a rendelkezésre álló dolgozókkal nem tudtak megvalósítani, ráadásul nem volt szabad munkaerő kapacitás, ezért rabokkal igyekeztek pótolni azt. A Közérdekű Munkák Igazgatóságához, vagyis a KÖMI–hez 28 ezer ember tartozott. Közülük bányákban, ipari üzemekben dolgoztak a legtöbben – mondta Buza Péter. Kiemelte: A KÖMI 401–es tábor külön egységnek számított, mert építőipari tevékenységet folytattak.
Minden, ami az állami gazdasághoz készült, az ő kétkezi munkájuk volt. A balatonfenyvesi gazdasági (kis)vasútvonalat és minden épületet, ami a gazdasághoz kellett, ők húztak fel a Nagyberekben.
Ez legalább kétszáz épületet jelentett, de csak harmada áll még ma is. Ugyancsak eltűnt nyomtalanul az egykori adminisztráció nagy része, például a munkatábor lakóinak névsora, csupán hatvan név maradt fenn – mesélte Buza Péter a húsz hónapig működő KÖMI 401-es táborról, amelyben kétezer-kétezerötszáz rab dolgozott.
A balatonfenyvesi Mari-Etta Helytörténeti Múzeumban tablókon elhelyezett fotókkal mutatják be a KÖMI életét
– Nemcsak rabok, hanem internáltak, rendőrségi intézkedés alá vontak, rossz lányok, jehovisták is kétkezi munkára ítéltettek itt, vagyis kivonták őket a társadalmi közegből, mint a köztörvényeseket, akik elmulasztották beszolgáltatási kötelezettségüket, vagy éppen ellenálltak a „padlássöprésnek”.
Hatvan személyes barakkokban voltak százhúszan elhelyezve, vályúban mosdottak, akkor ettek húst, ha elpusztult egy állat…
– sorolta Buza Péter a komfortfaktorra jellemző lehetőségeket. A helyzet 1953–ig állt fenn, amikor Nagy Imre amnesztiát adott a raboknak, akiknek ruházatán, a sapkáján, kabátján és nadrágján egy-egy „R” betű tündökölt, ami alapján „Rákosi Rendes Regimentjének” nevezték magukat. A KÖMI rövidítésre pedig szintén kitaláltak egy szójátékot: „Kerülhet Ön Még Ide!”
A rabokat kétszáz fegyveres őr kísérte, akik szinte mindenüket borra cserélték a lakossággal. Ennek következtében előfordult, hogy a munkára ítéltek maguk cipelték vissza az őröket amikor azok túlzásba vitték az ivást. Tehát nem mindenki használta ki a szökésre adódott lehetőséget. Inkább érzelmi szálakat szövögettek a helybéli lányokkal. Az idillek minden formája megjelent a rabok, az őrök és a helybéliek között variálva.
Az amnesztia után sokan telepedtek le a környéken. Még ma is élnek, akiknek emlékeiben elevenen élnek a KÖMI 401-es munkatábor pillanatai.
Ezeket a pillanatokat eleveníti fel Buza Péter legújabb könyve, amelyet előre láthatóan ősszel vehetünk kézbe.
Az imremajori majorsági épület napjainkban
Fotó: Mészáros Annarózsa
Sokadik színházavató
Az Isten háta mögötti Imremajorban színháztermet is építettek a rabok, amelyet egy év leforgása alatt kétszer avattak fel. Az augusztus huszadikára eső első avató Nagy Imre kormánya alatt történt 1953-ban, majd Rákosi is tartott egy óriási csinnadrattás rendezvényt a következő évben. Az avatás olyan nagyszabású volt, hogy még helyi versírókat is megihletett. A költeményt és a többi történetet hamarosan olvashatjuk Buza Péter legújabb helytörténeti kiadványában.
A Nagyberek témában az alábbi linkek várnak:
Vadállatmustra helyett időutazásra visz a berek szafari
A Nagyberek Zöld Kapujában találtunk rá a Két Kakas Gasztro- és Kézműves Piacra
A végzet elé léptek: nem engedik, hogy kiszáradjon a Nagyberek
