Néhány rendőr nem csupán szemet hunyt a bűncselekmények felett, hanem az 1980-as évek derekán lefolytatott nyomozás szerint aktívan közreműködött a betörések szervezetté válásában. Bezsenyi Tamás kriminológus, a Tangó és Kes című bűnügyi podcast egyik készítője, a győri Széchenyi István Egyetem tudományos segédmunkatársa egy tanulmányában azt írta, hogy a nyomozók minden valószínűség szerint a korszakban megnövekvő betöréses esetek miatt úgy döntöttek, inkább informális együttműködésre törekednek a betörőkkel, mintsem szerintük sehova sem vezető, fel nem számolható bűnügyek halmazatát létrehozó bűnözői hálózatokat próbáljanak felszámolni.
– A bűnügyi informátorokon keresztüli kapcsolattartás lehetővé tette, hogy megfelelő kontrollt tudjanak gyakorolni az alapvetően nehezen kinyomozható, ugyanakkor az akkori bűncselekmény-struktúra szempontjából mégis az egyik legfontosabb bűntettre, amely sok esetben több milliós elkövetési értékre, kifejezetten magas presztízsű sértettekkel szemben történt – fogalmazott rendőrbetörőkről írt cikkében Bezsenyi Tamás. A tanulmányból kiderül, hogy az ORFK által koordinált nyomozás elsődleges adatai szerint a BRFK Népgazdasági és Társadalmi Tulajdon Elleni Osztályának néhány munkatársa arra jutott, miután nehéz kézre keríteni az egyre gyakoribbá váló lakásbetörések elkövetőit, pandúrból rablóvá vedlenek át, és megszerveztek több vagyon elleni bűncselekmény-sorozatot, amelyek komoly hatást gyakoroltak a formálódó alvilágra.
Rendőri igazoltatás az 1980-as években
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
Bezsenyi a tanulmányának megjelenését követően szembesült azzal, hogy a jogerős bírói ítélet kizárólag az egykori, a bűnügy miatt börtönbe jutott rendőrök számára áll rendelkezésre, amely szerint a BRFK-n dolgozó tisztek, tiszthelyettesek korántsem megbízható kollégáik bevonásával alakítottak ki egy olyan titkos kört, amely valójában különböző személyekből álló bűnözői hálózatokat jelentett.
A jogerős ítélet és több, az ügyben elítélt betörővel készült interjú alapján a kutató leszögezte, a rendőri beosztottak korántsem használták fel úgy honvédségi kapcsolataikat, ahogy azt a nyomozók feltételezték.
A betöréseket látszólag olyan Budapest melletti vagy vidéki laktanyákban sorkatonai szolgálatukat töltő fiatalok végezték, akiknek az alibijét legtöbbször a magyar néphadsereg különböző alakulatainál dolgozó tisztek biztosították, valójában a fővárosi problémás fiatalok közül többen a nagyatádi laktanyába összezsúfolva kerültek olyan szoros kapcsolatba más sorstársaikkal, akikkel a katonai szolgálatuk után követték el a betörések jelentős részét. Az ügyeket a hatalom tabusította, így a közvélemény erről mit sem tudhatott.
A bűncselekmény-sorozatról Tonhauser László nyomozó részletesen beszélt Szabó László 13 nyomozó 33 esete című könyvében. Eszerint
rövid idő alatt nyolc-kilenc utazási irodát törtek fel a Balatonnál 1984-ben. Az elkövetők tudták, mit keresnek: az irodák páncélszekrényeiben nagy mennyiségű készpénzt és valutát tároltak.
A páncélszekrényeket ráadásul mindig azon a napon rámolták ki, mielőtt valutát és forintot szállítottak az érintett irodába. A nyomozóknak ekkor már gyanús volt, hogy olyan követheti el ezeket a betöréseket, aki kapcsolatokkal rendelkezik ebben az ágazatban, esetleg pénzszállítóként van információja. Arra azonban, hogy rendőrök közreműködésével történnek a betörések, sokáig nem gondoltak.
A rendőrbetörők működését Tonhauser László 1999-ben megjelent Nem kérek bocsánatot című könyvében újra felelevenítette. Azt írta, az 1980-as évek elejétől megnőtt mind az élet-, mind a vagyon elleni bűncselekmények száma. Az utóbbiaknál feltűnően megugrott a jelentős értékre elkövetett lakásbetörések száma. Nem volt ez másként a Balatonnál sem. A nyomozó részletesen le is írja azt a vonyarcvashegyi esetet, aminek a segítségével fél év nyomozás után elfogtak egy 41 fős betörőbandát, amelynek három rendőr is tagja volt.
A vonyarcvashegyi utazási irodából egymillió forintot zsákmányoltak az elkövetők. Beazonosításuk némi szerencsével sikerült: a betörők ugyanis az irodától mintegy 800 méterre – ahol megváltak az irodában zsákmányolt felesleges holmiktól, csekkektől, értékpapíroktól – elhagyták annak a vonyarcvashegyi lakrésznek a kulcsát, ahol a bűncselekmény napjaiban megszálltak. A nyomozók pedig visszafejtették a szálakat, és kiderült, hogy a zárcsere előtti napokban megszállt két férfi egyike rendőr volt: V. István rendőrtörzszászlós, aki a Budapesti Rendőr-főkapitányság idegenforgalmi alosztályán dolgozott.
A nyomozást kiterjesztették, Tonhauser azt is leírja, hogy katonatisztek ellen is indult eljárás, a fentebb már részletezett okok miatt. Azt, hogy a rendőrbetörők tevékenysége rendszerben történt, jelzi, hogy az 1980-as évek közepén három év alatt több mint 400 ilyen esetet tártak fel a nyomozók. Az ellopott értékek mellett az egyik betörésnek tragikus következménye volt: egy balatonfüredi helyszínről elhajtva elgázoltak egy német turistát.
Bezsenyi Tamás szerint a Tonhauser-féle narratíva legkomolyabb hibája abban ölt testet, hogy a nyomozás megkezdését az alábbi mondattal vezette be: „1984-ben a katonai ügyészség kérte a segítségünket. A balatoni szezon beindulásával szinte hetente történt egy-két betörés, főleg utazási irodák sérelmére, ahol az elkövetők feltörték a páncélszekrényeket, lemezszekrényeket.”
A visszaemlékezésében szereplő mondat legnagyobb rákfenéje, hogy pontosan miért is kérhette az ORFK bűnügyi nyomozóinak, a vagyonvédelmi osztály tagjainak a segítségét a katonai ügyészség, ha a nyomozásnak ezen a pontján eleve ismeretlenek voltak az elkövetők, vagyis nem tudva rendőrségi hátterüket a katonai ügyészség sem nyomozhatott benne.
A nyomozás alapján ennek ellenére a három rendőrtiszten belül a törzszászlós mellett további két rendőr – D. Zoltán, az idegenforgalmi alosztály egyik előadója, aki információkkal segített, és egy másik törzszászlós, aki orgazdák után nyomozott – vett részt a hálózatban, és több mint tíz katona, derül ki Tonhausernek Szabó László könyvében szereplő visszaemlékezéséből.
A vádirat szerint előfordult, hogy különleges helyszínen és helyzetben szerzett fülest V. István és gengsztertársa, Farkas Gábor józsefvárosi vagány: egy balatoni útjukon csoportos szexpartin vettek részt, és az egyik résztvevő nő beszélt arról nekik, hogy egy Budapest melletti kisiparos aranytárgyakat tart otthon. Ekkor került bele a bűnözői körbe D. Zoltán, akitől V. István tudakolta a kisiparos pontos címét. V. gátlástalanságát mutatja, hogy a sértettek közül több szülei baráti köréhez tartozott.
A megszerzett pénzt könnyű kézzel szórták: egy balatoni útjuk alkalmával 27 ezer forintért (a havi átlagbér ebben az időszakban 5-6 ezer forint körül mozgott) vízisíeltek.
Miután sokallták az összeget, éjszaka feltörték a kölcsönző irodáját, és megfújták az aznapi bevételt. Az évek során állítólag tizenötmillió forintot költöttek nőkre, kicsinyességük azonban ezen a téren is megmutatkozott: az összeg közel felét visszalopták a prostituáltaktól.
Prostituáltak igazoltatása a 7-es úton Balatonlellén az 1970-es években
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
A valóságban közel sem volt igaz a belügyi vezetők félelme, hogy a rendőrök szervezték volna a hazai betörések javát, mivel a valóságban Farkas Gábor, egy józsefvárosi vagány volt a meghatározó alakja ennek a bűnözői hálózatnak. A későbbi, vele és társaival szemben indított eljárás során az elsőfokú ítéletben ugyan nyolcadrendű vádlottként kategorizálták be, ám a jogerős verdikt már egyértelművé tette, hogy a rendőrbarátok mint betörők pusztán kisegítő feladatokat láttak el a javában józsef- és ferencvárosi vagányok által koordinált és szervezett bűnözői csoportban.
Ócsa mellett Farkas Gábor barátai és egykori katonatársai egy tyúkfarmot működtettek, amelynek hátsó részében a betörésekből szerzett, eltulajdonított értékeket gyűjtötték össze.
A rendőrbetörők mítosza arra épült, hogy a fiatal, és még a ranglétrán felfelé igyekvő nyomozók beleszerettek a ferenc- és józsefvárosi vagányok életvitelébe, akik gyakran mutatkoztak luxusautók és csinos hölgyek társaságában.
A valóságban viszont a betörések helyszíneihez szükséges tippeket Farkas Gábor és Tóth József ferencvárosi vagány szinte kivétel nélkül saját civil kapcsolataiktól gyűjtötték be, a rendőrök közreműködését pusztán segítő kézként fogadták el. A késő Kádár-korszakban az első – nem csupán a nyilvánosság, de a belügyi orgánumok számára is tabusított – bűnügyet semmilyen módon sem interpretálta a hatalom. Inkább pletykaszinten merült fel, hogy a rendőrök feltehetően a hivatali munkájuk során megismert információkkal kereskednek, húzta alá Bezsenyi Tamás.
A belügyi vezetés annyira elfojtotta a rendőrbetörőkkel szembeni eljárást, mintha kérdések nélkül is bizonyos lett volna, hogy a rendőrtisztek szervezték ezeket a betöréseket, noha a valóságban a tanulásra lehetőséget sem kapó ferenc- és józsefvárosi csibészek hozták mindezt tető alá.
