Horvát gyökerek
Ami bizonyos: a gyökereik horvát eredetűek, azokból nőtt ki a magyar vagy osztrák ág, ami aztán továbbágazik Európa más országaiba, sőt azon túlra is. Szabó Dezső, a két világháború közötti Magyarország szellemi életét jelentősen meghatározó író-publicista 1928-ban dolgozta fel a grófi család történetét.
Pribislavec (Zalaújvár) kastélya ma iskolai célokat szolgál
Fotó: Saša Rakic
A szerző, kiterjedt kutatásokra támaszkodva, a família horvát eredetéről ír, megemlítve, hogy az elődök iránt élénken érdeklődött a keszthelyi Georgikon alapítója, György (1755–1819), aki szoros kapcsolatban állt Zágrábhoz közeli rokonaival.
Nekik köszönhetően számos, az 1570 és 1629 közötti évekből származó hiteles irathoz jutott, köztük a társadalmi rang hitelesítésére szolgáló címeresleveléhez. György fia, László (1785–1846) szintén kereste a család eredetét. A levéltárnokával folytatott levelezéseiből tudható, hogy még a közép-boszniai, Szarajevó mellett fekvő kreševói kolostorban is őriztek őseire vonatkozó iratokat. Szabó mellett más szerzők, köztük érthető mód a horvátok is állítják:
a Festeticsek a Zágrábtól délre elterülő Túrmező (Turopolje) nemeseinek sorából származnak.
A már említett György (horvátul Juraj) 1791-ben jószerivel az egész Muraközt megvásárolta az Althan grófoktól.
A birtokába jutott művelhető földek 16 ezer hektárt tettek ki, s 1 millió 600 ezer forintot kóstáltak, aminek mai értéke több mint nyolcezres szorzóval kalkulálható. A vagyont fia, László örökölte, akit ifjabb György (1815–1883) követett. Ő az osztrák hadsereg főtisztje, nem mellesleg Zala és Vas vármegye főispánja, továbbá koronaőr és királyi főudvarmester.
A monyorókeréki és monoszlói Erdődy Eugénia grófnővel (1826–1894) kötött házasságából egy leány- és három fiúgyermeke született. Így Jenő (horvátul Eugen) légrádi kapitány, Muraköz utolsó gazdája egészen 1923-ig. Róla a későbbiekben lesz még szó.
A zalaújvári főúri lak díszes tornya
Fotó: Saša Rakic
Cukorgyárból kőolaj
A Festeticsek 123 évig birtokolták a két folyó (Mura és Dráva) által közrezárt vidéket, az egykori nagy Zala déli részét, amelyhez a mai Szlovénia kisebb területei is hozzátartoztak.
A grófok érdemei elévülhetetlenek, őket tartják az ipar megteremtőinek Muraközben.
Csáktornya északi részén, 1859-ben építették a térség első cukorgyárát, az esztétikumra is ügyelve, amolyan neoromán stílusban. Az üzem háromszáz embernek adott munkát.
A tulajdonosok hosszú távon nagy reményeket fűztek hozzá, ám csak tizenöt évig működött. Az épület 1923-tól a mai napig a megyei kórház céljait szolgálja. A cukor alapanyagaként szolgáló répa termesztése gyerekcipőben járt akkoriban. Ám nem pusztán ezért hagytak fel a földolgozásával. A bajok fő forrása sokkal inkább a végtermék minősége volt, annak barna színe, ami nem felelt meg az egyre igényesebb piacnak. A késztermék zömét Olaszországba vitték, a maradék a helyi és a dél-magyarországi fogyasztókhoz jutott.
Növelte a költségeket, hogy a félkész terméket egy időben Grazba szállították tisztításra, fehérítésre. Elkerülendő a további ráfizetéseket, bezárták a céget.
Az egykori főúri lak ódon bejárata Fotó: Saša Rakic
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkortájt találtak rá a szinte magától felszínre buggyanó kőolajra Peklenica határában. Ennek kiaknázására
kaptak koncessziót 1860-ban a Festeticsek, akik Európában az elsők közt láttak hozzá a fekete arany kitermeléséhez, három évvel megelőzve az amerikai Pennsylvaniát, ahol 1859-ben állították föl az első fúrótornyot.
A magyar határhoz közeli Peklenica település neve a „pekel” (pokol) kifejezésre utal, ám a magyarosítás során mégis Bányavár lett belőle. A meglehetősen kezdetleges körülmények között jó, ha napi egyhordónyi nyersanyaghoz jutottak, amit petróleumként vagy lovas kocsik kenőanyagaként használtak.
A horvátok és magyarok allegorikus harca az alkotmányos jogokért
Fotó: Csáktornyai Múzeum
Selyemhernyók az eperfákon
A „cukorfábrika” (ahogy odaát nevezték) mellett, az addig kizárólag a sebes folyású Mura vizére alapozott malmok után feltűntek a gőzzel hajtott terményőrlő helyek. Idővel elektromos trafóállomásokat is telepítettek, utakat és téglagyárat építettek, ezenkívül volt csokoládémanufaktúrájuk, sőt, lerakták a textilipar máig ható alapjait.
Ennek érdekében láttak hozzá a selyemhernyó-tenyésztéshez, amihez eperfaligetek sora létesült,
hisz az alapanyagnak számító gubók a bebábozódásukig egyebet sem tesznek, mint rengeteg zsenge, szív alakú eperlevelet esznek. Az epreskertek nyoma itt-ott ma is látszik.
A família érdemei közé sorolható a vasút, amely a térséget a nagyvilággal, Budapesttel, Béccsel és Trieszttel kötötte össze. Földjeik egy részét nagylelkűen fölajánlották a sínpárok és vasútállomások céljaira. A vonat 1861. április 1-jén haladt át ezen a vidéken, elsőként Horvátország területén, tizenöt évvel követve az első magyar, Pest és Vác közötti szakasz átadását.
1855-ben teljes komfort várta őket Pribislavec (Zalaújvár) felújított kastélyában, amelynek bútorzatához Szlavóniából hozattak nemes tölgyet. Horvátok szerint
ez a faanyag állt a keszthelyi kastély asztalosmestereinek rendelkezésére is.
A pribislaveci főúri lakot a mai napig eredeti állapotában sikerült megőrizni, gyakorlatilag sértetlenül élte túl a két pusztító világháborút. Napjainkban általános iskolának nyújt tágas otthont. Az épület – együtt a csáktornyai Zrínyi-várral – a megye legértékesebb műemlékeinek sorába tartozik.
Festetics Jenő szülei. Tolnai Festetics György és monyorókerékimonoszlói Erdődy Eugénia
Fotó: Keszthelyi Kastélymúzeum
Csáktornyán a szép kort megélt Josip Črep (1922–2019) helytörténész dolgozta fel a grófi család négy generációjának jelenlétét Muraközben.
Miután a kutató helyben kevés adatot talált erre vonatkozólag, az iratok jelentős hányada ugyanis megsemmisült az „önigazgató szocializmus” idején, magyarországi múzeumokat és archívumokat is felkeresett, járt Keszthelyen és Nagykanizsán. Nem lehettek kommunikációs gondjai, a nyelvismeretben segítségére voltak azok a régi magyar könyvek, amelyeken pallérozódott, s amelyeket édesapja, a helyi tanítóképző gondnoka őrzött meg a pusztulástól, miután azokat az első világháború utáni verdikt szerint el kellett volna égetni.
Ahogy a csáktornyai szerző írja a vidék egykori urairól: Zalaegerszegről is hozattak 360 magyar szakembert, köztük jogászt, földmérőt, közgazdászt és más iskolázott emberfőket.
A szerencsejáték rabja
Az utolsó horvát Festetics sarj, a már említett Eugen igencsak csudabogár hírében állt.
Bécsben született 1852-ben, s Münchenben hunyt el 1933-ban. Nőtlen lévén könnyelműen élt, sokat utazott, rabja volt a szerencsejátékoknak, ám a művészeteknek is. A Csáktornyához tartozó Šenkovec településre (magyarul Szentilona, amely az ott található kápolnáról kapta a nevét) kisebb teátrumot is álmodott, ahova budapesti előadásokat hozatott és fényes bálokat rendezett benne.
A Muraköz utolsó grófja, Festetics Jenő
Fotó: Keszthelyi Kastélymúzeum
Gyakori bécsi útjai során saját kiszolgálószemélyzete is vele tartott. Miután
imádta a cigányzenét, nem mellesleg az e népcsoporthoz tartozó hölgyekért is rajongott, még roma muzsikusokból álló banda is elkísérte az osztrák fővárosba.
Az 1850-es években a csáktornyai uradalom és a hozzá tartozó épületek felújításakor arra is gondja volt, hogy festőművészt találjon, aki barokk stílusban vászonra vitte a horvátok és magyarok allegorikus (képletes) harcát az alkotmányos jogokért VI. Károly német, magyar és cseh király idejében, a 18. században. A festmény féltve őrzött darab a csáktornyai múzeumban.
Festetics Jenő volt Muraköz utolsó grófja, aki az első világháborút követően, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság első éveiben, 1923-ban egy zágrábi részvénytársaságnak adta el vagyonát, ő pedig végleg Bécsbe költözött.
Tudj meg mindent a keszthelyi Festetics feleségekről.
Forrás: zaol.hu
