A közelmúltban hét keszthelyi kötődésű képzőművész csoportos tárlata nyílt Az Andrássy úttól a Múzeum utcáig címmel a Balatoni Múzeumban.
Nem habos-babos festményeket látunk
Hitchcock bravúrosan hátborzongató filmjei jutnak eszembe, ahogy a keszthelyi Agárdi Olivér Attila videóját nézem a közösségi oldalán. Lehet, csupán a zene teszi, hogy kiráz a hideg, mert amúgy Olivér klasszikusokat idéző olajfestményei bámulatosan varázslatos világba repítenek. Mégha ennek az az ára, hogy némi habos-babos illúziótól foszt meg minket.
Azt hinné az ember, hogy felnőttnek lenni könnyű, pedig néha nagyon nem. A 2020-ban készült Felnőttek című olajfestmény mintha épp az előző felütés ellenkezőjét érzékeltetné: átlátszó gyermeksziluettek a hatalmas széken, úgy érezzük, hogy az elérhetetlenséget, a gulliveri törpeség érzését erősíti bennünk. Mert ugye gyermekként mindig az idő múlását sürgetjük, míg aztán rájövünk, hogy a felnőtté válás küszöbén nem ad már annyi biztonságot a világ.
A videón egy másik festményrészlet alig nyújt kapaszkodót, csak ha egyben látjuk a képet a kiállításon. Talán a 15 levegőben úszó színes halnak, mint számnak nincs jelentősége, de az idős férfit körülölelő halraj már jócskán megdolgoztatja jobb agyféltekénket: á, ilyen nincs a valóságban, ez lehetetlen, hiszen két különböző közegben élnek. A művész szerint ennél jobban nem is lehetne a magány és az elidegenedettség érzését megfesteni. Amúgy a pszichológusok által használt szakkifejezés, a társas izoláció tökéletes megtestesítése lehetne. Mint modern világunk egyik szociális és társadalmi kihívása, problémája.
A „Reményt ültető” című alkotás a „Szőlő és bor a művészetekben” tematikus kiállításra készült. Nem látszik más, csupán a gödör, a szőlőtő és az azt ültető kéz. Így kapott mélyebb értelmet a beteljesedésre váró bibliai prófécia, a szép új világ reménye. Csupán az idő múlásával derül ki, hogy adott-e gyümölcsöt az egykori csemete.
A való világ bonyolultabb a művészetnél
A keszthelyi festőművész 2008 és 2010 között folytatott tanulmányokat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol Kéri Ádám és Szűcs Attila volt a tanára. A gyermekkora óta rajzoló és mostanság murális festményeket is készítő vállalkozó 22 évesen kezdett festeni.
Szerencsére ő túljutott azon a képzeletbeli, gyermeki énünk által fel nem ért széken. Igaz, az egyetemi évek alatt bőven realizmussá vált az egyébként romantikus elképzelés, hogy a festő csak vizsgálja, érzékeli a világot, aztán egyszerűen vászonra viszi az őt ért impulzusokat. A való világ, a megélhetés, az önállósodás sokkal keményebb és egyáltalán nem lányregény.
– Szeretem tanulmányozni az embereket, szívesen készítek portrékat, ám nem önmagáért a realisztikus ábrázolásért, hanem ha egy szóval kellene jellemeznem: a hangulat fog meg. Jobban érdekel a személyiség, a jelleg összetettsége, a mögöttes tartalom. A világomat jól adja vissza a rövidfilm: a szürrealisztikus látásmód, egy-egy sötét tónus kiemelése, a sejtelmesség. Ezek az érzések számomra gesztusok, amikkel drámaivá tudom tenni a héktöznapibb embereket. Általában a szürkéből indulok ki, mindig rétegezve dolgozom, akár hetekig, hónapokig festek egy képet. Ezzel a régi mesterek technikáját szeretném újra megeleveníteni, számomra az ő tudásuk mérvadó, s az a hangulat és világ, amit ma már kevesen alkalmaznak. Nekem nemcsak a festészet mondanivalója fontos, hanem az anyag, a felületek textúrája is érdekel.
A keszthelyi művész mint mondta, tényleg otthon érzi magát a képzőművészetben, hiszen az olajképek mellett szekkókat fest és dekorfalakat készít közterekre, vendéglátó egységekbe. A murális technika alkalmazása által nagyon sok tapasztalatot szerzett, amit a táblaképek elkészítésénél plusz előny.
Forrás: zaol.hu