Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer két kis manógyerek, Misi és Marcsi. Ők ikrek voltak, és mindent együtt csináltak. Az édesanyjukkal és a nagymamájukkal elutaztak a Balatonhoz, hogy egy hetet együtt töltsenek Balatonfenyvesen.

A harmadik nap reggelén Misi és Marcsi izgatottan ébredtek a tornácos házban. Az előző nap élményei még mindig élénken éltek bennük, de már alig várták az új kalandokat.

Reggeli közben anya mosolyogva közölte velük, hogy ma egy különleges meglepetés vár rájuk.

– Ma hajókázni fogunk a Balatonon – jelentette be.

– Hajókázni? Az nagyszerű! – ujjongott Misi.

– Alig várom, hogy etessük a hattyúkat, ahogy a nagyi mesélte! – tette hozzá Marcsi.

Miután befejezték a reggelit, elindultak Balatonmáriafürdőre a kikötő felé. Az út során Misi és Marcsi újra felfedezték a kis utcákat és a környéket. A kikötőben már várta őket a hajó, és a gyerekek izgatottan szaladtak fel a fedélzetre.

A hajó lassan kihajózott a kikötőből, és Misi és Marcsi azonnal az oldalához siettek, hogy közelről láthassák a vizet. A nap ragyogott, és a Balaton vize kékesen csillogott.

– Nézd, ott vannak a hattyúk! – mutatott Marcsi a távolba, ahol néhány hattyú úszott.

Misi lelkesen elővette a kenyeret, amit magával hozott, hogy etesse a hattyúkat, de anya megállította.

– Várj egy kicsit, Misi. Tudod, hogy nem szabad kenyeret adni a hattyúknak? – mondta anya.

– De miért nem, anyu? – kérdezte Misi csodálkozva.

Anya elmagyarázta.

– Azért, mert a kenyér betapad a hattyúk nyelve alá. Ott aztán egy nagy, kemény gombóc lesz belőle. Ez a gombóc belenő a hattyú nyelvébe, és a hattyú nem tudja becsukni a csőrét. Ha nem tudja becsukni a csőrét, akkor nem tud rendesen enni, csak a víz tetején úszó növényeket. Ráadásul ez a gombóc nagyon zavarja a hattyút, és megpróbálja kikaparni, hogy megszabaduljon tőle. Ha szeretnéd megetetni a hattyúkat, dobj nekik egy marék füvet, azt is imádják, és ezzel nem betegíted meg őket!

– Ó, értem. Akkor adhatunk nekik füvet? – kérdezte Misi.

– Igen, nézd csak, itt van egy kis marék fű – mondta anya, és átadott egy marék friss zöld füvet Misinek.

Misi boldogan dobta a füvet a vízbe, és örömmel nézte, ahogy a hattyúk közelednek és elkezdik csipegetni.

– Ez olyan varázslatos! – mondta Misi.

– Igen, mintha egy mesében lennénk – tette hozzá Marcsi.

A hajókázás után visszatértek a parton lévő kis étterembe, ahol finom ebéddel vártak rájuk. Nagyi elmesélte, hogy amikor ő volt gyerek, mennyire élvezte a hajókázást és a hattyúk etetését.

– Ez az egyik legszebb emlékem – mondta nagyi mosolyogva.

Délután anya egy másik meglepetéssel készült.

– Ma délután egy kisvárosba látogatunk, ahol van egy híres fagyizó. Ott árulják a legfinomabb fagyit! – mondta.

A gyerekek izgatottan várták, hogy megérkezzenek a fagyizóhoz. Mikor odaértek, a választék lenyűgöző volt. Mindenféle ízű és színű fagyi közül választhattak. Misi csokoládésat választott, Marcsi pedig epret, tejszínhabbal és színes cukorkákkal a tetején.

– Ez a legfinomabb fagyi, amit valaha ettem! – mondta Marcsi boldogan.

– Igen, nagyon finom – helyeselt Misi.

A nap végén, amikor visszatértek a tornácos házba, Misi és Marcsi boldogan meséltek az élményeikről.

– Ez volt a legjobb nap! – mondta Misi.

– Igen, és alig várom, hogy holnap újabb kalandokat éljünk át – tette hozzá Marcsi.

Az este lassan leszállt, és a család együtt élvezte a vacsorát a tornácon, a csillagok alatt. Misi és Marcsi hamar álomba szenderültek, álmodva a következő nap izgalmas kalandjairól a Balaton partján.

Tovább olvasnád a manók történetét?