Újholdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett a munka első napja, már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy ne a szerencsétlennek tartott napon kelljen kezdeni. A kilencvenéves Simon Ferencné régi aratásokról, kenyérsütésről mesélt. Szüleivel Ösküről 1947-ben költözött a Bakonyba, édesapja a front után ott kapott földet. Először Alsóperén, a Nádasdy-birtokon, az alsóházában laktak.
Aratás 1941-ben Illusztráció: Fortepan
– Tizenhárom éves voltam, mikor kettőzőnek hívtak, így hívták a marokszedőket. Nagyon sírtam, hajnal háromkor kellett felkelni kötelet csinálni. Megvizeztük a búzát, a rozst, hogy ne törjön, de a folyóparti sásból lehetett a legjobb kötelet csinálni, hosszú volt, olykor megsértette az ujjunkat, de nem csípett. A hóna alá kellett az embernek vágnia a kötelet. Három kaszás volt, az elsőnek a kettőzője kis kupacot rakott, a második rátette az övét, a harmadik kötözte a kévéket, én meg teregettem a kötelet. Délután kepelni kellett, összerakni a kévéket, tizennégy kéve adott ki egy keresztet. Aztán fogtuk a nagybőgőt, így hívtuk a hosszú gereblyét, ahányan voltunk, mind megfogtuk, ezt kuszának hívtuk, mert amit nem lehetett felszedni marokra, összevissza volt kuszálva, azt össze kellett gyűjtenünk kévékbe.
Aratás 1941-ben Illusztráció: Fortepan
A nehéz munkához nehéz ételek kellettek. Reggel ötkor volt a bagófrüstök, a korai időpont adta az elnevezést, ekkor mindenki megitta az aratópálinkát, mellé zsíros kenyeret ettek. Nyolckor reggeliztek, szalonnát, sonkát, hagymát, kenyeret.
– Péter-Pálkor kezdtünk aratni. Azt mondták az öregek, ekkor már megszakad a gabona gyökere, e nap után már nem lehet semmit vetni, palántázni sem emiatt. Két-három család összeállt, így vállaltunk munkát, kellett a gabona, hogy az állatoknak legyen mit enni. A fizetségünk gabona volt. Zabot jó volt aratni, az nem bökött. Menni kellett, ameddig látott az ember, látástól vakulásig. Nem volt az, hogy süt a nap, meleg van. Ennyi időt megéltem, mindig földdel dolgoztam, nagyon szerettem. Szegények voltunk, nyomorúság volt, hát így volt az ember gyereke, most is itt van ez a nagy kert krumplival, a gyerekek sokszor kiabálnak miatta. Mindig neveltünk disznókat, bikákat is. Amikor végeztünk a betakarítással, itt a pusztán nem volt nagy ünneplés, egyszer volt aratási bál.
Augusztust az új kenyér havának is nevezik, mert új búzából sütni először ebben a hónapban lehet.
A pusztai kemence ma már romos, újkorában festmény készült a kenyérsütésről Fotó: Müller Anikó Hanga
– Minden héten tíz kiló lisztből sütöttünk krumplis kenyeret. Amikor kőttet sütöttünk, annak az alját liszttel lemorzsoltuk, ebből lett a kovász, amit ebéd után beáztattunk, este megszitáltuk a lisztet, csináltunk bele kis gödröt, beletettük a kovászt, letakartuk, reggelre megkelt. Bedagasztottuk, hagytuk egy kicsit a teknyőben kelni, mindig azt mondták a régi öregek, ha kétszer kel, akkor jobb a kenyér. Utána szaggattuk ki szakajtókosarakba, volt hosszúkás és gömbölyű, meg lángost is szoktunk csinálni, sütőlapáton kisodortuk, bevagdaltuk, fokhagymás zsírral megkenve ettük. A hosszú házban öt-hat család lakott együtt, beosztottuk naponként, ki ekkor, ki akkor, ki délelőtt, ki délután süthetett. A front után kukoricalisztet használtunk felesben más gabonával. Amikor a kovászt megcsináltuk, keresztet rajzoltunk fölé, amikor betettük a szakajtóba a tésztát, rátettük a kezünket és mondtuk, Jézuskám segíts meg bennünket, jó legyen a kenyér. Ma is, ha megszegem a kenyeret, mindig keresztet rajzolok rá.
Forrás: veol.hu
