Az ezüstös, nyúlánk, karcsú, kard alakú gardát hívták a Balaton heringhalának, kardoshalnak, kardkeszegnek, kardahalnak, szabóhalnak is. Kissé hasonlít az úgynevezett szélhajtó küszre, ezért néha gardaküszként is említik, de a szakértők könnyen megkülönböztetik őket.
Átlagosan tizenöt-húsz centiméter nagyságúak, de a vezérgardák olykor elérik a harmincöt-negyven centimétert is. 1848-ban Horváth Bálint pannonhalmi bencés szerzetes így jellemezte e fajtát:
„Még egy neme van a balatoni halaknak, mely kimondhatatlan sokasága miatt nevezetes: ezt kardának vagy gardának hívják (Alosa clupea, alburnus Linn. Cyprinus cultratus). Nagyságra, s alakjára nagyon hasonlít a heringhez s valamint a hering az éjszakai tengerekben bizonyos időben szörnyű nagy seregben jelenik meg, úgy a karda is, némely hónapokban oly számasan költözik a Balatonnak egyik részéről a másikra, hogy a víznek színét egészen elborítja, név szerint novemberben a tihanyi oldalakon lévő öbölbe költözik.
Ezt tudván a lakosok, jelesen a tihanyiak, kik között öt társulás tíz-tíz emberrel van, kettős hajócskákra szállanak a vízbe, egy pedig vagy a nyárs, vagy az akasztó, vagy a visszhangi dombra veszi magát, mint a környűállás kívánja, s onnan szűrével különbféle legyintéseket, kanyarításokat tesz, mely mozdulatokhoz, alkalmazkodnak a vízen lévők, kipányvázott hálóikkal s nászádaikkal. S nem ritkán ha a szerencse szolgál nekik, nagy sokaságát kerítik be a kardáknak.”
Halászatuk a Tihanyi-félsziget környékén évszázados múltú, és főként őszi, Szent Márton-nap környéki vándorlásukhoz kötődik. A garda ugyanis eredetileg tengeri hal, amely itt rekedt a Balatonban, és időközben áttért az édesvízi életformára, de ősi vándorösztöne megmaradt. A kis halakkal, rovarokkal és planktonrákokkal táplálkozó vándorló gardák a víz lehűlése miatt rajokba verődnek, ahogy a helyiek nevezik, „bandáznak”, és a Tihanyi-kút vidékére úsznak. Itt a legmélyebb a tó és itt a legerősebb a vízáramlás. A vándorlás sötétre színezi a zöldes Balatont. A tihanyi gardahalászatnak összehangolt, hosszú idők alatt kialakított menete volt.
Eredetileg az úgynevezett hegyen járók figyelték a magaslatokról – Akasztó, Nyársas-hegy, Ekhó, Dalvár-domb, Pusztatemplom, Sóspartok hegye, Gurbicsatető, Csúcs-hegy – a vizet. A haltekintőhegyen járók integetéssel jelezték a vízen váró társaknak, a halászbokroknak, hol érdemes a gardaoszlopra a hálót kivetni. A legszemléletesebben és legszínesebben Herman Ottó természettudós figyelte meg és írta le a balatoni gardahalászat minden lényeges lépését:
„Ha valami, úgy a látott halra való halászat avatja a Balatont magyar tengerré, mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval a különbséggel, hogy amíg a heringhalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyen járó őrhelyét a föld izzó keblének lehellete hányta föl kellő magasságra: hegyet készített lába alá.”
A gardahalászat olyan rítussá vált az évszázadok során, amelyhez számos egyéb tevékenység, társas esemény kapcsolódott. A gardasütést a szőlőhegyen tartottak, az úgynevezett likas pincéknél. A halak kibelezése, lepikkelyezése után a garda mindkét felét hetvenkétszer bevágták, majd jöhetett a só és a paprika. A korabeli képeken látszik: fanyársra húzták, és parázs felett ropogósra sütötték. Nemcsak fogyasztották, árusították is, a környék asszonyai más élelmiszerre cserélték, a halkereskedők – a fisérek – pedig távolabbi vidékekre szállították. A helyiek a maradék halat akasztva és szárítva felfüstölték.
A gardasütésről és annak módjáról Jókai Mór is megemlékezett:
„A gardát csak cserepcsíkon lehet sütni. Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsíkon sütés. Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton-parton, egy szép, szabad tarlón, azt hagyják parázzsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tűzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom határán, és az eként felnyársaltak kísérteties süstörgéssel pirulnak ott körben, mikor az egyik felül megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik.”
A garda pikkelyét a két világháború közti időszakban nyugat-európai gyárakba vitték. Nemcsak gyöngyutánzatokként adták tovább, hanem a német festékipar repülőgépek, autók festésére is használta. A Balaton Halászat Rt. Siófokon pikkelyfeldolgozó üzemet létesített ebben az időszakban, ahol a garda pikkelyéből készítették az Essence d’Orient és a Fischglanz nevű halpikkelyfényt.
A tihanyi Gardafesztiválok – immáron több mint egy évtizede – ezt a szép halászati és egyben kultúrtörténeti hagyományt elevenítik fel, évről-évre egyre nagyobb sikerrel.
Szöveg: Kovács Emőke
Fotók: gardafesztival.hu
