A székesfehérvári Kákics együttes azt mutatja be, hogy milyenek a betlehemezés magyar hagyományai.

„A házról-házra járó, jókívánságos köszöntők ma jóformán alamizsnagyűjtésnek látszanak, de nem lehettek-e régen az évszakok fordulópontjaira figyelmeztető, szinte rituális jellegű társadalmi események? A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó. A régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi, névnapi köszöntő egy melegebb, barátságosabb, testvéribb, emberszeretőbb népélet emléke.”
/Kodály Zoltán, a Jeles Napok bevezetőjében, 1952./

Az együttes e gondolatok szellemében állította össze adventi műsorát, melyben a magyarság betlehemes és pásztorjátékainak énekeit egy történet fonalára fűzik fel.

A mesélő – felidézve gyermekkorát – megemlékezik arról a decemberi napról, amikor nagyapja egy poros, fából készült bábtáncoltatós betlehemet hozott le a padlásról. Miután letisztogatta, ölébe vette unokáját és a kályhában ropogó tűz mellett mesélni kezdett. Szavai nyomán a kisfiú számára megelevenedik a régmúlt idők karácsonyi szokásának emléke a subás-szűrös pásztorokkal és a csilingelő betlehemmel.

Ebbe a történetbe ágyazódnak dalaik, amelyeknek egy székesfehérvári bölcsőcske játék alkotja gerincét. Kíséretül olyan hangszereket választottak, amelyek igen népszerűek voltak a paraszti zenében (a bőrduda, a moldvai koboz, a különböző furulyák, és a tekerőlant), és amelyekkel a különböző vidékek hangzásait érzékeltetik. A közismert dalok – mint a „Mennyből az angyal” vagy a „Pásztorok keljünk fel” – mellett kevésbé ismert dallamok is felcsendülnek. A műsor azon részén, amikor a pásztorok tiszteletüket teszik az újszülött Jézusnál, a betlehemben a juhász és a csordás bábok örömükben somogyi kanászos dudadallamokra perdülnek táncra: ” Hej víg juhászok, csordások……”

A műsorban a zene dominál, a néhány mondatos prózai részeket kivetített fordításokkal teszik érthetővé a hallgatóság számára.