Egy 1909-es újsághír így tudósított a téli balatoni világról:
„nagyobb mértékben, mint valaha, folyik a jég-mulatság az idén a Balatonon is. Ehhez már többféle készség kell: a Norvégiából ideszármazott kormányozható vitorlás szán, mely az automobil sebességével halad; vasaló alakja van, mintegy három méter hosszúságú, de különben úgy szerelik vitorláit, mint a csónakét. Aztán az úgynevezett fakutya, mely közönséges székhez hasonlít, s mint az evezőkkel a csónakot, két szeges végű könnyű farúd segítségével hajtják; a vitorlás korcsolya, mely jóval nagyobb, mint a rendes korcsolya, az ember vitorlát húz a karjára, s azután – ha kedvező szél elkapja – mintha röpülne!”
Már ebből a rövid idézetből is kitűnik, hogy a téli Balaton a múltban is számos kikapcsolódási lehetőséget és látványosságot nyújtott.
A 19. század végétől feltűnnek a korabeli fotókon, illusztrációkon a fakutyák, a vitorlásszánok és a jégvitorlások, de az igazi fellendülést a két háború közti időszak hozza meg a téli Balaton számára is. Az egységes, Balaton-propagandának és a szezonhosszabbító szándéknak köszönhetően a téli balatoni időtöltések is hangsúlyos szerepet és reklámot kaptak. Ebben az időszakban már téli sportvonatokról (Budapestről a tóhoz szállította az utasokat), jégvitorlás-bemutatókról, jéghalászatokról, korcsolyaversenyekről, fakutyázásról, síelésről, ródlizásról, szánkós borvásárról írtak az újságok. Az 1930-as évektől – a fokozódó érdeklődésnek köszönhetően – már balatoni jégnapokat is szerveztek, Keszthelyen, Balatonfüreden, Kenesén. Ezeken a jégnapokon jégvitorlás-, jéghoki, fakutya-, vitorlás- és korcsolyázóversenyek zajlottak, de volt műkorcsolyabemutató, jégbalett, jégbál és jéghalászat is. Nagy látványosságnak számított ugyanis a jéghalászat, amelyet a helyiek egyfajta turistacsalogató szenzációként mutattak be az érdeklődőknek.
Korabeli jég-sport a Balatonon Forrás: OSZK EPA
Valóban nagyon összetett és embert próbáló munka volt a tavi jeges halászat, mely hosszú hetekig is eltarott. A halászbokrok – hajnalonta – feltérképezték a halak lelőhelyét, majd a jegellők lékeket vágtak, ezután az ún. vezérrudat betolták a jég alá. Erre a vezérrúdra kötötték meg a hatalmas, 400 méteres hálót. Sokáig, sokat és összehangoltan dolgoztak, végül a léknél – a jég döngetésével – a halakat a háló, majd a zsák felé terelték. A fővárosi kíváncsiskodó vendégek szívesen mentek ki – fakutyával, vitorlásszánnal –, hogy megtekintsék ezt a sajátos, balatoni tevékenységet.
Nem számított turisztikai attrakciónak, de a helyiek számára hasonlóképp fontos tevékenység volt a nádaratás és a jégvermek feltöltése is. Ha a Balaton tava simára fagyott, igencsak örültek a nádaratók, mert akkor ún. tolókaszával könnyen „letolták” a nádat az apák és fiaik, míg az anyák és a lányok markot kötöttek. Nehezebb helyzet adódott, ha a tó jege behavazódott, mert akkor ún. gyalászkával – egykezes kis kaszával – történt a nádvágás. Miután megtörtént a learatás, kévébe kötötték, s szánnal a partra húzták a lakóházak tetejéhez, veremkészítéshez szükséges nádat.
A befagyott Balaton jegét a jégvermekbe hordták a jégvágók, akik csizmájukra ún. jégpatkót kötöttek, s törték, zúzták a jeget. A begyűjtés után jégvermekben helyezték el, más hűtőeszköz híján, a henteseknek, mészárosoknak, kocsmárosoknak és az orvosoknak egyaránt szüksége volt rá.
Minden évben nagy kérdés, hogy befagy-e, illetve mennyire fagy be a tó. Az elmúlt korokban sem volt ez másképp és igen eltérő adatokat találunk az egyes évekből: A Balaton jegének vastagsága nagyon különböző.
1898-1899 telén alig láttak jeget a Balatonon, de 1893-ban 48 cm-es jégtakarót mértek, 1901-ben 60 cm-esre, 1940-ben 65 cm-esre hízott a jég. 1931-32-ben karácsonytól húsvétig száz napon át borította jégfedő a tavat. Természetesen az eltérő jégvastagság, az olvadás miatt többször akadtak balesetek és tragédiák is a téli Balatonon. Az egyik ilyen esetet örökítette meg Eötvös Károly, híres balatoni munkájában.
Az anekdota szerint az 1830-as években egy lakodalmas menetet, s az ifjú házasokat nyelte el a jég:
„A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és emberek a víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi sem történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt, s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét, s a menyasszony akkor is nyitott szemmel mosolygott.”
Hasonlóan tragikus történet az alsóörsi és a balatonfőkajári halászoké is, akiket szintén a jégpáncél és a vihar kerített hatalmába, mert ahogy Eötvös is írta: „A téli Balaton nem enged magával játékot űzni.”
A téli tó természeti tüneményeit – turolás, rianás, jegesedés – nemcsak a természettudósok, valamint a híradások örökítették meg, hanem a magyar írók, költők is. A befagyott Balaton jellegzetességeinek és szépségének összegzésére Jókai Mór (1825-1904) Az aranyember (1872) című regényében lelhetünk rá. Jókai 1867-ben vásárolta meg azt a telket, ahol ma már az irodalmi múzeumként működő, több helyiségből álló Jókai-villa áll, s 1870-től 20 éven át töltötte itt a nyarakat. Az aranyember lírai képei a balatoni tél csodavilágába kalauzolják az olvasót.
című fejezetben olvasható Timár Mihály füredi érkezése és a fogaskirály kifogása. Az igen búskomor és zaklatott Timár a befagyott Balatont és a halászok készülődését figyeli. Jókai a téli, balatoni virradatot festői ecsettel önti szavakba – érdemes felidézni ezt is, amikor a téli Balaton régi világát idézzük:
„Timár messze behaladt a jégtükrön, a hold elsápadt, s az ég egész hosszában rózsaszínű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva: az egyik része violaszín és rézvörös színt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azúrkék marad. A tünemény pompája növekedik, amíg az ég egyre világosul; a skarlát, az aranyaz égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a téli nap fénytelen, ízzó gömbje feljön a látókör violabarna ködei közül, tűzszínű páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmiféle tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel két igazi égen.”
S ha múlt idők írásait szeretnénk olvasgatni a téli Balatonról, üssük fel Lóczy Lajos, Cholnoky Jenő összefoglalóit a 20. század elejéről, mindezt kiegészíthetjük hangulatos, régi, téli, tavi fotók megtekintésével, melyből már sok-sok felkerült a világhálóra. Mindemellett bízhatunk abban, hogy ezen a télen is befagy a magyar Tenger!
Szöveg: Kovács Emőke
Fotók: Fortepan.hu
