A kereszténység felvételével a latin vált az írásbeliség nyelvévé Magyarországon. Minden hivatalos oklevélben és okiratban latin szöveg szerepel. Azok a tulajdon- és helységnevek, határjelek nevei, amiket nem tudtak latinra lefordítani, magyarul kerültek bele ezekbe az ősi szövegekbe. Így az első, összefüggő magyar szavakat az 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevélben olvashatjuk.

Ezt Árpád-házi I. András állíttatta ki és Miklós püspök fogalmazta meg. Az irat tulajdonképpen egy leltár, amiben a monostornak adományozott birtokokat, birtokhatárokat írták le.
Különlegessége, hogy ez tartjuk az első összefüggő magyar nyelvemléknek, mert egy töredékes, de összefüggő magyar mondatot is tartalmaz: feheruuaru rea meneh hodu utu rea, vagyis: ‘Fehérvárra menő hadi útra.’
Ebben az első, eredeti formában fennmaradt magyar oklevélben, amiben 58 magyar szó maradt ránk, ott vannak az első nyomok a Balaton nevéről is.
A Balaton neve szláv eredetű. A honfoglalás előtti pannóniai szláv fejedelemségnek a mai Zalavár helyén levő székhelye volt Blatn grad (Mocsárvár, Sárvár). Latin neve, a Lacus Pelso magyarul sekély tavat jelent. A tó német Plattensee elnevezése és a szláv Blatn jezer (sekély, mocsaras tó) részfordításával keletkezett.
A magyarba a szláv név előtagja került, amely eredetileg a Kis-Balatont jelölte, de később az egész Balatonra vonatkoztatták. A honfoglaló magyarok néhány ütközet után elfoglalták a tóvidéket is: megtelepedtek, megőrizték és szaporították a falvakat, templomokat, monostorokat építettek. Így kerülhetett az alapítólevélbe is a leírás.
A tó, első magyar térképszerű ábrázolása, 1514-ből való: Bakócz Tamás esztergomi érsek titkárának, Lázár deáknak köszönhetjük.