Nagy múltra tekint vissza, már a két világháború között az endrédi csipke virágkorát élte. A Szántódpusztától hét kilométerre fekvő, a Balatontól nem messze található apró településen Kájel Endre református lelkész kezdeményezésére indult az első csipkeverő-tanfolyam, 1908-ban. A kezdetektől számos lány és asszony tanult meg „csipkézni”.
A paplak egyik szobájában a közös munka nemcsak termékenynek bizonyult, hanem közösségépítő ereje is volt. Mindemellett szerény, de megfelelő jövedelmet is biztosított, s fellendítette a helyi háziipart. Egy asszony így emlékezett a régi időkre:
– Olyan szegények voltunk, hogy nem tudom, mi lett volna, ha én nem csipkézek. Ott voltak a szüleim – és csak az apám dolgozott –, a nagyszüleim, egy beteg nagybátyám és beteg öcsém. Bizony, heten voltunk, kellett a pénz.
A budapesti Iparművészeti Múzeum mintákkal és szakmai tanácsokkal segítette az endrédieket. 1911-ben az Országos Háziipari Szövetség bejegyezte a „Kájel csipkegyártó csipketelepet”. Később folyamatosan érkeztek a megrendelések.
Egy magyar fehérnemű-kereskedő jóvoltából az endrédi csipke Nyugatra is eljutott. Az 1920-as évektől Kájel Endréné Koroknai Zsófia irányította nagy sikerrel a csipkézést. Ebben az időszakban a gépi csipke kezdte kiszorítani a kézimunkát.
Kájelné felismerte: váltani kell. Ekkortól már nem sablon alapján dolgoztak, hanem ő tervezte a mintákat. Az egyedi elképzelés alapján született csipkék alapmotívuma és szinte védjegye a hópehely, az ibolyalevél, a tulipán, a pillangó, a pávafarok, a napraforgó, a bazsarózsa, a fenyőág, a cserfalevél lett.
Akkoriban készült az a nagyméretű függöny, amelyen nyolc asszony öt hónapon át dolgozott. 1922-ben már – igen elismerően – így írt az endrédi csipkéről a Budapesti Hírlap: „A magyar közönség nagy része nem is tudja, hogy balatonendrédi csipke is van a világon. Ezzel is úgy vagyunk, mint sok más magyar értékkel, hogy a külföld érdeklődése után fedezzük föl. Kájei Endre balatonendrédi református pap vasenergiája egyszerű falusi asszonyok munkábafogásával olvan csipkét termelt, amely a világpiacon már felülmúlja a nagymúltú cseh-csipkét, sőt sok tekintetben a francia és belga csipkét is. 1920-ban kiállítással léptek először az endrédiek a nyilvánosság elé. Most május 7-én a Falu Országos Szövetség rendez ott csipkekiállítást, a melyre Hollandia, Anglia, Amerika, Svájc is elküldik képviseletüket.”
Hírük bejárta az országot, s még külföldi tárlatuk is volt. 1938-ban, a Berlini Világkiállításon nagydíjat nyert pillangós terítőjük. Számos prominens külhoni látogatóval büszkélkedhettek, s még az angol királynőnek is szállítottak munkáikból. A csipketelepen vendégkönyvet is vezettek, melyben közel 600 látogatói aláírás olvasható, köztük Izabella főhercegnőé és gróf Festetics Sándoré.
A második világháború alatt is folyt a csipkekészítés, a telepet a Kájel család 1951-ig vezette. Kájel Endréné haláláig – 1984-ig – rendületlenül csipkézett. Endréden továbbra is élt a csipkeverés hagyománya, ha nem is olyan erőteljesen, mint a két háború között.
A balatonendrédi csipkeverő iskola. – Balogh Rudolf felvételei. Remekbe készült csipke.
Az 1980-as években a kultúrházban összegyűltek a csipkéző asszonyok, de úgy tűnt, elhal ez a szép hagyomány. Az 1990-es évek közepén a helyi pedagógusok felismerték: nagy hiba lenne egy ilyen nagy értékű kincset eltékozolni, ezért az általános iskolai tanterv része lett a csipkeverés oktatása. Az iskolai gyűjtemény mellett 1996-tól megnyitotta kapuit – családi összefogással – a Kájel Csipkeház, ahol Kájel Sára rendületlenül ápolja a tradíciót. Mindemellett a helyi iskolai tantervben is szerepel a csipkeverés oktatása, így akad olyan endrédi lány, aki maga készítette el a saját – vert csipke – esküvői ruháját. Így él tovább e szép hagyomány a 21. században is.
Kovács Emőke
