Természetesen a fő cél akkor is a pihenés és szórakozás volt, de a tóban való fürdőzés – az úszni tudás hiánya miatt – kevésbé bizonyult vonzónak ekkoriban. Érdekes kezdeményezések alakultak ki a tó partján, amelyek elsősorban a fővárosból érkező – testi és lelki bajokkal küzdő – vendégek számára nyújtottak, a tengerparti fürdőhelyek mintájára elsősorban gyógyászati szolgáltatásokat. Különleges gyógymódokat alkalmaztak Balatonfüred, Balatonalmádi és Zánka településeken.
Kezdetben Balatonfüredet nem a Balaton, hanem savanyúvize tette híressé. Régóta használták gyógymódként, a 19. századtól a polgári fürdőközönség a savanyúvíz-fogyasztás miatt kereste fel nagyszámban a fürdőt. A savanyúvizet – a korabeli hirdetés szerint – az alábbi bajokra javallották: „nemcsak a légzőszervek, gyomor, bélhuzam, vesemedence és hólyag idült hurutjánál, vérszegénység, sápkór, görvélykór és női betegségeknél bír kitűnő gyógyerővel; de mint étrendi víz is igen kedvelt és borral vegyítve kellemes üdítő italul szolgál.”
Osterreicher Manes József, füredi fürdőorvos a savanyúvizes gyógykúrákat 1822-ben ún. balatoni hideg fürdőzéssel egészítette ki, de a tóban való hosszas időzés ekkoriban még inkább egyfajta gyógymódszerként és nem kikapcsolódásként szolgált. A savanyúvíz-kúrát a 19. század végére kiegészítették a balatoni fürdőzéssel, az iszappakolással, a tejsavó- és szőlőkúrával valamint ún. érvágással és purgálással.
Balatonalmádi sajátos helyet töltött be a 19. századi partmenti üdülőhelyek sorában. A század végén megnyílt az a gyógyintézet, ahol a korszak divatos gyógymódjai, az orvostudomány és a természetgyógyászat ötvözésével komplett gyógyprogramot dolgoztak ki.
A Gyógyházban nap- és légfürdőt alkalmaztak, egészséges étkeztetést vezettek be. A gyógyprogram több elemből állt. A légkúra során légsátrakat állítottak fel, amelyek éjszakázásra alkalmas, de tetején nyitott szobák voltak.
A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna, a labdázás is, azaz a légfürdőzés. Ilyenkor a betegek az erdős-hegyes területen lefelé haladva fokozatosan vetették le ruhadarabjaikat, s mire felértek a hegyre, már csak egy kötény maradt rajtuk. A hegyen tornáztak, testmozgás gyanánt fát vágtak.
Az ún. férfi és női légfürdő épületét a közeli Remete-völgyben alakították ki. A napkúrát 10 és 14 óra között alkalmazták. A napfürdő után általában pokrócba göngyölték a testet, s a test izzasztása után ledörzsölést, majd a Balatonban történő úszást ajánlották, főként idült betegségek és gyulladások ellen.
A korabeli reklám így írta le Almádi irigylésre méltó gyógyszolgáltatásait: „Almádi az egyetlen fürdőhely Magyarországon, hol a természetes gyógymódokat alkalmazzák. Idegbetegek, csúzbajosok, gyöngetüdejű, vagy gégebajosak, vérszegény nők és gyermekek itt feltétlen gyógyulást találnak. Van 102 kabinos nagy balatoni fürdőház, ugyanott férfi- s női napfürdő, két nagy, légsátortelep 25 nagylégsátorépülettel, a Remete-völgyben férfi- és női légfürdője. Massage, gyógytorna, villám- fürdők. A vízparton a Wörishofeninél nagyobb Kneipp-csarnok, födött sétánnyal…”
Fényes Elek 1836-ban ezt jegyezte le a Zánkán található gyógyforrásról, amelyet a népnyelv Vérkútnak nevezett el: „egy orvosló erejű forrás ferdőházakkal, mely nyári napokon oly népesen látogattatik, kivált a köznéptől, mint a Füredi. Vize kesernyés és nem savanyú, a kút oldalait pedig és az árkot, melyben viezelfoly, követseivek együtt vérveresre festi, honnan vette Vérkút nevezetét is. Van itt a köznép számára egy nagy ferdőház, sok káddal és két különös ferdőházak 4 kádakkal. Ez a ferdő a köszvényeseknek, ütközött tagúaknak, tartós kólikában szenvedőknek igen használ.”
A Vérkút megnevezés a vasoxidos vörös színre és a vérszegénységet – állítólagosan – gyógyító hatásra utalt. Kesernyés, gyógyító vízére az 1830-as években fürdőházat építettek, amely sokáig rangos gyógyfürdőként működött. Köszvényre, kólikára ajánlották leginkább, de ivókúraként alkalmazták étvágytalanság, gyengeség, vérszegénység ellen is. Ekkoriban felcser is működött a településen. A 19. század végére – mivel a helyet kevésbé karolták fel a korabeli befektetők – a vérkúti gyógymód szinte teljesen megszűnt, s már csak ivóvízként használták.
Ezeket az érdekes balatoni gyógymódokat a 19. század végére felváltotta a tóban való fürdőzés divatja. Ekkoriban kezdett elterjedni az a nézet, miszerint a tó vize gyógyhatású ásványvíz. Később ezt a nézetet ugyan megcáfolták, de olykor-olykor napjainkban is felbukkan ez a felvetés is.
Szöveg: Kovács Emőke
