A Balatontól légvonalban 8 kilométerre, közúton 11 kilométerre északra található települést délről Köveskál, északról Kapolcs határolja és közúton Köveskálon át közelíthető meg. Meg olyanokat is írnak Balatonhenyéről, hogy ez a terület a Balaton-felvidék egyik legrejtettebb völgye, a falu fölött, a Kapolcs felé vezető sárga turistajelzést követve gyönyörű kilátóhely helyezkedik el közvetlenül az egykori kolostor helye mellett.
Csendélet farakással, táblával és kütyüvel – jelentsen bármit is az utóbbi rejtély
A presszónál leparkolva beugrik, hogy ebben a faluban 1949-ben még 580-an laktak, aztán fogyásnak indult és az 1990-es évekre már 200 fő alá csökkent a lélekszám, míg a legfrissebb adatok szerint 128-an élnek Henyén. Közben a buszsofőr int mintha ismernénk egymást, én vissza, ám nem találok egyelőre senkit, így a Kossuth utcában fotózok, majd a Petőfi utcai Polgármesteri Hivatalban próbálok szerencsét.
Egy álmennyezet került az irodahelyiségbe, így kifestem a szobát, ezt már György Csaba mondja, miközben lekászálódik a létráról.
– Itt élek helyben családommal. A faluba a munkahelyem kapcsán kerültem, a vendéglátásban, a helyi kocsmában dolgoztam, aztán megismerkedtem a mostani feleségemmel. Házasság lett belőle. Két leánygyermekem van: egy 16, és egy 5 éves – meséli Csaba. – Tényleg véletlenszerű, hogy itt élek, élünk. Nagyon szeretjük a helyet, szeretünk itt lakni. Igaz, egyszer elgondolkodtunk egy lakásvásárláson, hogy tovább megyünk, de nem bántuk meg, hogy maradtunk.
Elhangzik az is, hogy öregszik a falu, a helyiek egyre kevesebben vannak. Sok ingatlant megvásároltak, és felújítanak az újonnan beköltözik, ezért Csaba úgy látja, amolyan nyaralófalu lesznek. Hogy a faluból merre mennek a népek? Mindenfelé. De hallani, hogy vannak, akik a hegyre. Présházakat újítanak fel, és kiköltöznek.
Csaba azért az addig elkészült munkát is szemrevételezi diskurzusunk közben. Nem is akarom sokáig zavarni, de annyit megjegyzek búcsúzóul, hogy nagyon szépek a falu, az utak kitűnőek. Mondja, hogy a falu sok pályázatot nyert az elmúlt években, húzza ki magát büszkén. Beltéri utak, járdák, csatorna, de a víz és csatornaszolgáltatás támogatása kapcsán is nyert a közösség komoly pénzt. Amolyan varázsütésre egy hölgy jelenik, aki nem szeretne nyilatkozni, inkább a polgármesterhez irányít. Megköszönöm, azonban egyelőre a falut járom, de nem mondok le persze a településvezetővel való randevúról.
A presszó és a bolt fekete szemekkel alussza téli álmát
Pistukám, nyáron menj oda… Inkább felhajtom a kapucnit, majd megpillantok egy idős hippinek és amolyan csodabogár művésznek tetsző embert. Később kiderül, hogy Koncz Csabának hívják. Fura, mintha ismerném, de mégsem. Felcserélődnek a szerepek.
– Hol dolgozik? A megyei napilapnál? – kérdezi. Igyekszem: Mióta él a faluban? – kérdem.
Mire ő:
– Régóta! Valami érdekes kérdést tegyél fel.
Együtt baktattunk, nem tudom merre, és fura módon nem is érdekel, mert beszippant a beszélgetés. Néhány perccel később kiderül, hogy Henyén a faluba újonnan érkezőket „bebírónak” nevezik. Tovább faggat: hol lakon, honnan jöttem, mit csinálok, van-e családom? Hol tanulnak a gyerekek? Mi lesz a gyerekből?
– Régen vonatvezető akart lenni sok kisfiú, most meg orvos. Nem igazán a gyógyítás miatt, hanem mert jól keresnek. Sokan csak ezt nézik, ám az élet nem erről szól. Pontosabban baj, ha azt hiszik az emberek, hogy csak erről szól – szól Csaba bölcselete.
Én is kérdezek, de elegánsan meg sem hallja. Elég hideg van, felvetem, hogy egy teát, esetleg egy kávét hol tudnánk meginni, mert hogy a presszó és a bolt fekete szemekkel néz vissza.
– Ilyenkor zárva van… Reggel van nyitva, és délután 5-től 6-ig – veti oda mosolyogva, nem bántóan, így én is vele nevetek és ismét kérdezek: De tényleg, milyen itt?
– Te valóban ezért jöttél ide?
– Igen – vágom rá.
– Csak Henyéről írsz most?
– Most csak igen.
Neogótikus stílusú református templom a 20. század elejéről
– Nehéz erre mit mondani, mert nagyon különbözőek az emberek. Egy időben, amikor harcoltunk a bánya újranyitása ellen, az nagyon összehozta a falut. Olyanok, akik húsz év nem beszéltek egymással, kibékültek. Ez hosszú távon nem működik. Emlékszem, gyermekkoromban falun éltem. Ott minden évben egyszer kigyulladt egy ház. Nem magától… Alap dolog volt, hogy búcsú után többen kórházba kerültek, mert ugye akkor volt jó a búcsú, ha történt valami. Akkoriban a szomszéd falu ellenség volt a lányok miatt – mondja, majd rám néz.
És az iskola?
– Akkor is zárva volt, amikor idekerültem. Szóval, régen. A templomba pedig esküvőkor és karácsonykor járnak az emberek. Az Istentiszteletek a volt iskolában vannak.
Sok a beköltöző itt is, mint a Káli medencében másutt is. Gyorsan meg is kérdem Koncz Csabát: Befogadó-e – elnézést; bebíró-e – a falu?
– Ez nagyon érdekes! Ha új emberek jönnek és házat akarnak építeni, netán olyat, ami panziónak is jó, a falusiak toleránsabbak, mint a bebírók. Mi már itt vagyunk, ne jöjjenek – mondják. A falusi örül, mert munkához is juthat, meg egyáltalán. Kellemes meglepetés volt nekem, hogy a helyiek kevésbé konzervatívak, mint a nemrég ide költözött bebírók. A vidéki ember könnyebben tud beilleszkedni, mint egy nagyvárosi. Ismertem olyat, hogy idejött nagy lelkesedéssel, pontosan egy fél telet bírt ki és elmenekült. Bár biztos vannak kivételek… Én nem szeretem a nagyvárost, ha mégis muszáj odamennem, mindent elkövetek, hogy minél hamarabb elhagyjam – mondja.
Az elöregedő település néptelen utcái nyaranta megtelnek élettel
Beszélgetünk aztán arról is, hogy a városból beköltözők azonnal bevezetik a gázt, mert ugyan a falusi életformát keresik, viszont a városi kényelemről nem hajlandóak lemondani.
– Minden időjárás jó. Olyan nincs, hogy jó idő van, mert süt a nap, így nagyvárosiak gondolkodnak. Ha ők szabadságon vannak, akkor persze süssön a nap. Arra nem gondolnak, hogy eső nélkül nincs élet – újabb gyöngyszem. Kiderül, hogy Koncz Csaba nyelveket tanul. A nyolcadikat.
– De most kémiát is tanulok – teszi hozzá. Persze megint vallat: elárulom neki, hogy történelmet tanultam az egyetemen. Szerinte az ciki, mert sok ezer év történelem után az emberek semmit nem tanultak belőle. Mármint a múltban elkövetett hibákból.
– Az emberek egyre hülyébbek, mert fegyvereket gyártanak, és háborúkat robbantanak ki – így Csaba, lazán, a henyei főutcán sétálva. – A fegyvereket vagy használják, vagy eladják valakiknek, akik szintén használni fogják. A gyártás a bűn. De mondják például, hogy mennyi a szemét a világban. Azt mondom: ne gyártsanak szemetet. A gondolkodással van baj.
Koncz Csaba aztán megáll, rám néz,miközben ősz hajáról kabátjára gurul néhány izmosabb esőcsepp.
–Ha én tegezlek, te ne magázz! – Ezt kéri, ám régimódi vagyok, mondom neki, hogy nem megy. Nem hatja meg, piros pacsi csatára hív – igen, piros pacsizni – az utca közepén. Piff, puff. Suhannak a tenyerek, vörösödnek a kézfejek. Kiegyezünk egy döntetlenben, ami rám nézve hízelgő.
– Te, Csaba, mutass nekem egy igazi kuriózumot a faluban! – kérem meg. Felnevet.
– Elviszlek egy 450 éves bükkfához. Hogy milyen messze van? Húsz percre, ha odatalálunk. Ha nem, akkor több.
450 éves bükkfa, hűűű, miket láthatott – fut át bennem. Eszmélek, mert elsüllyedünk a sárban, nem is csoda, hogy vezetőm új utat keres. Jóval később a fa előtt tisztelegve nem nehéz megállapítani, hogy a fa tényleg tiszteletet parancsoló. Csaba arra kér, hogy adjuk meg neki a tiszteletet és sétáljuk körbe háromszor az óramutató járásával megegyező irányban.
Koncz Csaba, a filozofikus fotó és képzőművész, zenész
– Ülj le arra a teknősbékára, mutat egy kőre, ami valóban teknős, és gondolkodj – kér meg csendesen.
– És, ha nincs min gondolkodnom? – kérdem.
– Akkor azon, hogy miért nincs min – tüzel vissza csípőből.
Este összecsapom a tenyerem a netet böngészve: „Koncz Csaba képzőművész, fotóművész, zenész. 1965-ben, az Építők Műszaki Klubjában Lőrinczy Györggyel és Nagy Zoltánnal közösen rendezett kiállításuk a magyar avantgárd fényképezés egyik legfontosabb eseménye.” Meg, hogy: „VW kisbuszával járta a világot, Spanyolországból jött és Indiába készült. Már nem fényképezett: zenélt, furulyázott. Amszterdamban is élt hosszabb ideig egy „foglalt” házban, azaz kommunában.”
– Akkor azon, hogy miért nincs min – jut eszembe és elmosolyodom.
Forrás: veol.hu
