Cikkünkben Benke Valéria pszichológust kérdeztük arról, hogy hogyan tudjuk a belső békét színes, vidéki programok segítségével megtalálni.

– Miért jók a kisebb, vidéki, természetes környezetben rendezett fesztiválok, mire taníthatja meg a természet közelsége a városi embereket?

– A kisebb fesztiválok előnye lehet egyrészt, hogy átláthatóbbak, illetve családiasabbak. Sokak számára éppen abban van a vonzerejük, hogy hamar ismerőssé válnak arcok, esetleg könnyebb is kapcsolódni egymáshoz, mint nagyobb tömegben, hamarabb kialakul a bizalom, ráadásul a természetben olykor szükség is lehet mások segítségére, sokkal inkább, mint a városban.

– Sokszor egy pszichés betegségben is nagyobb javulást hozhat, ha valaki elvonul egy erdőbe, lekapcsolódik a hétköznapok hatásairól és csak a belső csendjére és a természet összhangjára koncentrál. Nem lehet, hogy sokszor az antidepresszánsok helyett ezt a megoldást kellene javasolni az érintetteknek?

– Bár a természetben töltött idő valóban gyógyító lehet, ez közel sem jelenti, hogy önmagában ez megoldás lenne bármiféle pszichés betegségre. Ráadásul elég széles a skálája ezeknek a problémáknak, így egy kalap alá se lehet venni őket, hogy “aki pszichés beteg, menjen az erdőbe”. Az ilyen esetek kizárólag a szakorvos/terapeuta hatáskörébe tartoznak. Gyógyszert erdővel kiváltani sem ajánlott, mert egy depressziót (ha már az antidepresszánsokról esett szó) nem fog meggyógyítani az erdő. Ott fel kell térképzeni az illető történetét, és azt, hogy mi vezetett a betegségig. Így véletlenül se javaslom, hogy bárki arra buzdítsa saját magát, esetleg ismerősét, családtagját, akinél valamilyen tünetet észlel, hogy terápia helyett nomádként éljen, mondván, az a természetes gyógyír.

– Hogy lehet a város-vidék között megtalálni az összhangot?

– Azt nem állítom, hogy könnyű, de azt tapasztalom, hogy a belső rendrakás a kulcs. És ez nem jelenti azt, hogy a külső ingereknek, a körülményeknek nincs hatása és azt sem, hogy ne lenne ideális hetekre, hónapokra akár évekre elvonulni. Mert igenis kell a magunkba húzódás, az emésztés, a csendes újraépülés. Ennek abszolút megvan a helye, sőt kifejezetten pártolom az ilyenfajta marinálódást. Viszont a kérdés inkább az, mit szolgál mindez: a fejlődést vagy a menekülést?