‒ Mi jellemezte a balatoni építkezéseket a XIX. század végén, XX. század fordulóján?
‒ Amikor a huszadik század balatoni építészetét kutatni kezdtem, egyből kirajzolódtak azok a fordulópontok, amik a tóparti nyaralótelepek képeiben is tükröződnek. Ezek a fordulópontok a rekreáció felfogásának átalakulását követik, azt is mondhatjuk, hogy az építészeti formákban az adott korszak életformája jelenik meg.

A századfordulón még nehéz megkülönböztetni a balatoni villákat a Budapest környéki villaépítészettől. Bár a tóparti nyaralókat már ekkor is főként szezonálisan használták, szerkezeti kialakításuk és funkcionális elrendezésük a városi épületekkel megegyező volt.

Vaskos külső szerkezetek és összetett, reprezentatív térstruktúrák jellemzik, melyek az egész éves tartózkodást is lehetővé tették volna, épp ezért nem volt túl gazdaságos a felépítésük. A századforduló villaépítészetének még ma is állnak a szép példái Földváron vagy Bélatelepen.

A villaépítészet nem rendelkezett mélyre nyúló történeti hagyományokkal a régióban, nem voltak olyan helyi előképek, amelyek a funkció számára követhető formai megoldást adtak volna. Az ősközségek népi építészete pedig ekkoriban még nem adott közvetlen inspirációt a villák számára. Épp ezért más tájegységeket megidéző külső hatások érvényesültek, a külföldi utazások emlékeit használták inspirációként.

Elsősorban a hegyvidéki üdülés faépítészete jelenik meg a házakon, nem véletlenül szokták „svájci villaként” emlegetni a korszak épületeit. Számomra különösen érdekes a földvári kikötőben 1905-ben Ray Rezső és Zielinszky Szilárd tervei szerint épült Yacht Club épülete, amely már vasbetonból készült az ország első nem ipari funkciójú vasbeton épületeként, miközben megőrizte a faépítészeti formák jellegzetességeit is.

Ez a fajta anyagváltás az építészettörténetben ismert jelenség, elég csak az antik építészetben lejátszódó metamorfózisra gondolnunk, itt azonban a regionális építészetben hoz fordulópontot. Később, a XX. század karakteres balatoni formáit már a filigrán vasbeton szerkezetek innovatív alakításával komponálták a tájképbe.

‒ Hogyan változott a tavi épületek, nyaralók képe a két háború közti időszakban?
‒ A tóparti nyaralótelepeket bejárva láthatjuk, hogy a két háború közt parcellázott nyaralótelepek arculata jelentősen eltér a századfordulós villák kapcsán már említett jellemzőktől. Doktori kutatásomban fontos volt számomra, hogy ezt a kevésbé ismert időszakot is bemutassam, mivel ekkor indult el a regionális szintű építészeti gondolkodás a Balaton fejlesztésében.

A tópart szezonális civil társadalmára építkezve a régió önálló identitását keresték és a törekvések a regionális szintű építészeti koncepciókban fogalmazódtak meg. A régió értelmezése ekkoriban elsősorban az üdülőterületekre korlátozódott, az ősközségek építészetét nem érintette, de a fejlesztési és arculati kérdések szempontjából a tóparti építkezéseket egységesen szemlélték.

Azt gondolom, ekkor alakult ki az az erős balatoni karakter, amely a tóparti nyaralótelepeket a helyi jellemzők mellett ma is áthatja. Ez a karakter szorosan összekapcsolódik a tópart modernizációjával és a rekreáció modern, könnyedebb felfogásával. A korábbi korszakok reprezentatívabb villaépítészetével szemben ekkoriban kisebb telkeket alakítottak parcelláztak és egyszerűbb épületeket emeltek.

Ez az egyszerűség a funkcionális és a szerkezeti kialakításban egyaránt megjelent. Ennek okai elsősorban a gazdasági válságokra és az új építtető rétegek szerényebb anyagi lehetőségeire vezethetők vissza, de a nyaralás megváltozott életformája, felfogása is megjelenik a fesztelenebb formákban.

‒ Milyen stílusok érvényesültek 1945-ig a balatoni építkezésekben?
‒ A két világháború közti időszakot egyfajta stíluspluralizmus jellemezte. Nem csak a Balaton-partra volt ez jellemző, de a magyar, sőt a nemzetközi építészetet is az útkeresés időszaka jellemezte. Egymás mellett voltak jelen a historizáló, a népies és a „korszerű”, azaz modern törekvések. Ebből adódóan a korszak összképe elég heterogén, ami a Balaton-parton frissen formálódó nyaralótelepek arculatában a történeti előzmények hiányában még erősebben érvényesült. Ráadásul a tópart egyszerű kialakítású épületein jellemzően a tendenciák naiv átvételei érvényesültek.

A nyaralótelepek építészetét feldolgozó jelenleg is futó kutatásomban elsősorban azokkal az építészekkel foglalkozom, akik a balatoni építészet jellegzetességeinek megtalálásával és regionális szintű irányelvek, útmutatók kidolgozásával próbálták meg a tópart egységes arculatát kialakítani. Közülük is ki kell emelnem Kotsis Ivánt, aki műegyetemi professzorként Bogláron nyaralt, a Balatoni Intéző Bizottságban is szerepet vállalt, nevéhez fűződik számos nyaraló mellett a boglári katolikus templom és a tihanyi Limnológiai Intézet is, szabadidejében pedig a helyi kőműveseket képezte.

Balatoni munkássága alapján kidolgozhatóvá vált egy regionális tervezési modell, amely az épületek egyszerű, természetes kialakítását, az üdülés fesztelen funkcióját és az olcsó, gazdaságos építést helyezte előtérbe. A kutatás alapján elmondható, hogy ez a modell a későbbi korszakok alkotásaiban is éreztette hatását, ezzel a balatoni építészet korszakai közti kontinuitás is kirajzolódik.

Kotsis szemléletében viszont távolságot tartott a Balaton-felvidéki népi építészettől, mondván, hogy a vernakuláris – azaz a helyi anyagokat és hagyományokat felhasználó – építészet nem tud a nyaralás modern felfogása számára megfelelő térbeli keretet adni. Az 1930-as második felétől azonban felerősödtek a tájegységi népi építészet beemelését szorgalmazó kezdeményezések, amelyre válaszul Kotsis egy építészeti vitát szervezett, ennek azonban sajnos csak kevés írásos nyoma maradt fent. A turizmus érdeklődése is hozzá járulhatott, hogy az egyik első átfogó tájegységi népi építészeti kutatás is a Balaton-felvidéken indult el, amit a Balatoni Intéző Bizottság is támogatott.

‒ A második világháborút és a szemléletbeli változásokat követően milyen irányok érvényesülnek a balatoni építkezésben?
‒ A világháborút követően a Balaton-fejlesztés ügye sokáig háttérbe szorult, az 1950-es évek végéig csak kevés számú épület készült. Épp ezért a szocialista berendezkedés első éveit jellemző szocialista realista építészet csak kevés nyomot hagyott a tóparton.

A forradalmat követően 1957-ben elinduló regionális fejlesztés a szocreál ideológiai kényszerének a megszűntetésével esett egyidőbe, ezért az a fiatal generáció, aki a háború után kezdte a pályáját és a nyugati modern építészet vonzásában nőtt fel, a balatoni feladatokkal térhetett vissza a modern formákkal való foglalatossághoz. Mindez a tóparti környezetben egy felszabadult formai játékot és invenciózus szerkezeti kísérletezést eredményezett, amelyet a tóparti épületek a mai napig őriznek.

Kutatásomban a regionális építészeti stratégiákat vizsgáltam. Ezek egyrészt formálási kérdések, hogyan adaptálták a korabeli építészek a modern tendenciákat a táji környezethez, másrészt számomra fontos volt bemutatni azt is, hogy nem csak egyéni tervezési feladatokról van szó, hanem egy átfogó regionális tervről, amely több léptékszinten keresztül a táj, település és az épület léptékében tervezte meg a tópart fejlesztését. Ez lehetővé tette, hogy a táji értékeket megvédjék és a fejlesztéseket a települések jellegzetességeihez alakítsák.

‒ Kinek a nevéhez köthetők és mit tartalmaztak ezek a regionális tervek?
‒ A terv kidolgozása Farkas Tibor nevéhez fűződik, aki nem csak a Balaton-parton, de az országban is az egyik első főépítész volt. Az újjászervezett Balatoni Intéző Bizottság főmérnökeként pedig Polónyi Károly, a később afrikai tevékenységével nemzetközi hírnévre is szert tevő építész tevékenykedett. Az ő nevéhez fűződnek azok a jellegzetes strandépületek, amelyeket szűkös anyagi lehetőségek között a helyi anyagok és technológiák kreatív felhasználásával alakítottak ki. A fejlesztések sikerét mutatja, hogy Polónyi Károly tervei sikerrel szerepeltek a modern építészeti mozgalom, a CIAM 1959-es Otterlo-i konferenciáján, Farkas Tibor Balatoni Regionális Terve pedig 1965-ben elnyerte a Nemzetközi Építészszövetség, az UIA Abercrombie-díját.

A korabeli feljegyzéseket kutatva érdekes volt, hogy a nyugati építészek irigységgel szemlélték a szocialista keretek közt megvalósuló központi fejlesztés hatékonyságát az építészeti minőség terén. Kétségkívül a kezdeti években a rendszer nagy mozgásteret adott a szakembereknek, így a fejlesztés központi felhatalmazásához magas szintű szakmaiság is társult. Később azonban a gazdaság- és társadalompolitikai érdekek felerősödtek és a tópart egyre erőltetettebb modernizációját kívánták. A nagyléptékű későmodern épületek már nem tudták azt a színvonalat hozni, ami a nemzetközi építészet élvonalába emelte a Balaton-fejlesztést.

‒ Hogyan látja most a balatoni építkezéseket, miben lenne érdemes visszanyúlni a régi hagyományokhoz?
‒ Az életforma folyamatosan változik és ez az épületek átalakulásában is megmutatkozik. A négy évszakos tájhasználat új kihívások elé állítja a balatoni építészetet is. Ma már nem csak szezonális használatra terveznek, ami vaskosabb szerkezeteket, hőszigetelést és összetettebb térstruktúrákat igényelnek.

Míg korábban a nyaralóházak a minél fesztelenebb természetközelséget keresték, ma már egyre inkább egy szuburbánus családi házhoz hasonlítanak. Ez a kihívás az építészeti örökség megújításában is megmutatkozik. A XX. századi örökség kiemelkedő alkotásai jellemzően a szezonális használathoz kötődnek, amit filigrán szerkezeti és formai kialakításuk is tükröz. Az egész éves használathoz alkalmazkodó felöltöztetésükkel, hőszigetelésükkel épp azok a formai értékek vesznek el, amelyek egykor a nemzetközi élvonalba emelték őket.

Sajnos sok esetben nem látnak lehetőséget a gazdaságos megújításra, ezért inkább a bontás mellett döntenek. Ezzel együtt is fontos lenne megtalálni a kontinuitást a tópart építéstörténeti rétegei közt, és megőrizni a balatoni építészet egyszerűségét, természetességét. Ma már csak nagyon kevés épület áll az Abercrombie-díjas fejlesztés épületei közül, és egyedül a badacsonyi Tátika étterem épülete kapott műemléki védettséget. Épp ezért szeretném az épületeket a tágabb közönség számára is bemutatni, a balatoni építészet örökségében rejlő értékeket közvetíteni.

‒ A régmúlt időkben alkalmaztak szabályozásokat a balatoni építkezésekre vonatkozóan?
‒ A Balaton-part egy sajátos helyzetben lévő régió, összetett társadalmi háttérrel és érdekekkel. Azt gondolom, egy olyan több léptékszintű közösségi térként érdemes felfogni, ahol fontos, hogy az ősközségek, a nyaralók és az országos szintű érdekek összhangba kerüljenek. A regionális stratégiák kutatása közben eltérő korszakos modellek rajzolódtak ki az építésügyi-fejlesztési kérdések szabályozásában.

A két háború közt az erős civil társadalomra épülve egy alulról felfelé építkező modellben a Balatoni Intéző Bizottság, mint regionális szintű szervezet hangolta össze a különböző érdekeket. Ez a szabályozásban is megmutatkozott, mert a nyaralótelepek parcellázásánál vagy az új épületek engedélyezésénél az ősközségek, fürdőtelepek, valamint a régió képviselői is részt vettek az eljárásban.

Érdekesség még, hogy a Balaton-parton országos viszonylatban korán, már az 1930-as években regionális szabályrendeletet dolgoztak ki, ebben azonban viszonylag kevés olyan formai megfontolás volt, ami az épületek karakterének megfogalmazására vonatkozott. A településkép rendezésében inkább a korabeli építészek balatoni mintatervei voltak nagy hatással, amit az önkéntes tevékenységük révén széles körben propagáltak.

A háború előtt már felmerült egy egységes regionális terv koncepciója, amelynek a metodikáját alulról építkezve a helyi kezdeményezések alapján dolgozták ki, de a háború elsodorta a kezdeményezést. Ezután átfordult a perspektíva az 1960-as években a már említett regionális terv keretében egy felülről lefelé, azaz a nagytól a kicsi felé közelítő szemlélet érvényesült. A főépítész pozíciója is ezt fejezte ki, ez mégsem egy egyirányú rendszer volt, mert Farkas Tibor főépítész nagy hangsúlyt fektetett a helyi szempontok figyelembevételére. Az ő személye volt az építészeti kontroll garanciája, a fontosabb középületeket tervzsűrin bírálták el, az apró magánépítkezéseket pedig feszes heti menetrend szerint kontrollálták. A főépítészség megszűntetése elég hamar a tájkép torzulásait eredményezte, egyrészt a zártkerti parcellázások elburjánzásával, másrészt a fejlesztések koordinálatlan beépítésével.

‒ Van kedvenc régi, balatoni épülete, illetve van kedvenc tervezője?
‒ Személyesen nekem az a balatonszemesi Hunyady-telepen álló nyaraló jelent sokat, ahol gyermekkorom óta a nyaraimat töltöm. Egyszerűsége, természetessége az építészetről alkotott elképzelésem kiindulópontja és nem véletlen, hogy annak idején a Balaton-part építészetével kezdtem el foglalkozni a doktori kutatásomban. Egy boglári kőműves építette az 1930-as évek közepén, és érezhető rajta Kotsis Iván szemléletformáló tevékenysége is, amivel szabadidejében a boglári építőmestereket képezte.

Épp ezért áll hozzám közel Kotsis Iván személye, szeretném az ő munkásságát, szemléletét is közvetíteni a nyaralótelepek örökségét feldolgozó kutatásaimmal, a balatoni építészetéről tervezett könyvemmel. Az 1960-as évek generációjából Farkas Tibor és Polónyi Károly személye áll közel hozzám, mindketten túlláttak saját alkotásaikon és tágabb horizonton szemlélték feladataikat. Farkas Tibor egykori balatoni főépítésszel személyesen is beszélhettem és örökösei jóvoltából feldolgozhattam a szakmai hagyatékát.

Büfé a siófoki strandon, építész: Polónyi Károly, Iparterv (Forrás: Lechner Fotótár)

Polónyi Károly pedig afrikai munkásságát követően az Urbanisztika Tanszéken tanított, ahol én is dolgozom. Ezek a személyes kapcsolódások meghatározóak voltak a kutatásomban, fontos, hogy ne csak az épületeket, de az alkotók mentalitását, karakterét is megismerjük, mert ez az az örökség, amire igazán építhetünk a jövőben!

Nyitókép: Nyári Szálloda Tihanyban, tervező: Polónyi Károly, Iparterv (Forrás: Lechner Fotótár)