Az Ilona Keserü Ilona művésznevet használó festőművész a hatvanas évek közepén indult neoavantgárd művészgeneráció jelentős alakja, az Iparterv-csoport tagja volt. Művészetére nagy hatással volt az Arte Povera (szegény vagy szegényes művészet), valamint a korai feminista mozgalom. A főiskola elvégzése után fedezte fel az absztrakt festészetet, korai képeivel Martyn Ferenc képi világát folytatta. Olaszországi tartózkodása alatt komorabb hangvételű, sötét tónusú, monokróm, úgynevezett Zsilett-rajzokat készített, amelyeket fokozatosan egy sokkal színesebb, a gesztusfestészet irányába mutató képi világ váltott fel. A Számozott képek már erős színvilágúak, az élénkvörösek és narancsok absztrakt formákat hangsúlyoznak.
Képződő tér, 1969-1971
1967-ben festészetének központi motívumává a balatonudvari temető szív alakú sírkövei váltak (Tükörkép). 1971-től sokszorosított grafikákat készített, amelyeken a sírkőmotívum jellegzetes hullámvonallá alakított formáját variálta (Képződő tér). 1967-ben kezdett el vászondomborítással foglalkozni, különféle minőségű textilek, zsinórok, szalagok és más egyszerű anyagok alkalmazásával törekedett háromdimenziós hatást elérni (Fekete vonal, Közelítés II.). A kezdetben festetlen műveket fokozatosan elborította a hetvenes évekre jellemző koloritja: a szivárványszínek, majd az azokat kiegészítő emberi bőrszín árnyalatai. A nyolcvanas években egy új optikai jelenség kezdte foglalkoztatni, a lehunyt szemek mögött megjelenő utóképek. 2001-es hosszabb római tartózkodása idején kezdte kutatni a cangiante színhasználatot (azt a finom színváltást, amellyel elsősorban a drapériák, ruhák gyűrődéseit festették meg). Életművének egyik központi kérdése az, hogy mi a szín. Kerek, színes formák, kanyargós vonalak világa elevenedik meg különböző technikájú művein.
Tükörkép, 1968
Balatonudvari temető
A XIII. századi templom helyén 1746-ban és 1840-ben épült a temető, feltételezhető, hogy a sírhely gyűrűszerűen vette körül a templomot. Az élettel ellentétben a halálról és az örök szerelemről mesél a műemlék jellegű, lassan 300 éves hely, ahol különleges, szív alakú sírköveket találunk.
Három monda ismeretes
Eötvös Károly így írt erről “A balatoni út vége” című munkájában:
“Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember, valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírköveket szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugvó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás. Ez illik a holtakhoz is, az élőkhöz is.”
A másik mondát Lipták Gábor: Aranyhíd című munkájának “Kőszívekről” szóló írásában találjuk, az író nevet is ad szereplőinek. Dúl Jánosról az udvari halászbokor gazdájáról, annak szép leányáról, Halász Veronikáról szól a hosszú történet. A Dúl családhoz, Veronikához kapcsolódik a kőfaragó legény, aki szerelmes lesz Veronikába. A leány úgy határoz, hogy a legénnyel megy a hegyekbe. Búcsúzik a Balatontól. A tóra törő vihar a bátor leány halálát okozza. Sírja fölé készíti a kőfaragó legény szeretete jeléül a szívalakú sírkövet.
A Balatonudvariak rövidített formában Lipták Gábor mondáját vallják magukénak. Bíró Lajosné Pákozdi Eszter 1990-ben így mondta el a történetet:
”Az udvari halászgazdának volt egy igen szép lánya, aki sokszor elkísérte édesapját a Balatonra halászni. A bátor leány egyszer egyedül is beevezett a vízre. A Bakony felől hírtelen jött meg a vihar és a leány nem tudott kievezni a partra a zivatar elől. A vihar felborította a csónakját és a leány Balatonba fulladt.
A falu népe sajnálta a leányt, de a szeretője, egy köműves legény különösen. A legény elhatározta, hogy szívalakú sírkövet készít kedvese sírjára.Az udvariaknak nagyon megtetszett a szívalakú sírkő és halottjaik számára ők is készítettek hasonlót. Amíg a köműves élt, sok ilyen sírkövet faragott, amivel “benépesítette az udvari temetőt.”
