A Balaton kiszárítási terve
1776-ban Krieger Sámuel mérnök, térképész készítette el a Balaton lecsapolási és kiszárítási tervét. Elképzelése meglehetősen „meredek” volt: a víz elvezetését követően csak egy kis csatorna vezetett volna végig a tó közepén, ezt használták volna hajózásra. Ezt a tervet — a legkiválóbb szakértők írásbeli véleményének tanulmányozás a után — a Magyar Kancelláriához intézett, 1776. május 1-én kelt alábbi leiratával maga a császárnő hagyta jóvá.
Krieger Sámuel tervezetéhez megrajzolta a Balaton pontos térképét, amely egy kiváló munka, jól szemlélteti a tó XVIII. századi állapotát. Krieger egyébként három tervet készített a Balaton és a Sió szabályozására: az első tizenegyezer, a második tizenkilencezer, a harmadik már százharmincezer holdat vett volna el a Balatontól.
Krieger igencsak elgondolkodtató tervének oka az a termőföld „éhség” volt, amely a korszakot nagyban jellemezte. A Balaton így csak a Dráva-Duna vízi útszakasz egyik csatornája maradt volna.
A terv, a környékbeli birtokosok tiltakozására, nem valósult meg. De a későbbi időkben is többször felmerült, amit a tónál élők – a következő, érthető indokkal – a XX. század elejére végérvényesen elutasítottak: „A Balaton vize tehát lényeges befolyást gyakorolt a kétfelől mellette elnyúló szárazföld éghajlatára, különösen Zaláéra. Megérzik annak jótékony hatását a Balatontól északra és délre több mértföldnyi távolban levő vidékek lakosai is, habár okát adni nem tudják is. Ha a Balaton egészen lecsapoltatnók, vagy isten csodája által a föld színéről eltüntettetnék: helyén olyan homokpusztaság maradna, mint a saharai sivatag. Nappal afrikai melegséget, éjjel grönlandi hideget tapasztalnánk itt. Vetéseink, szőlőink még június elején is elfagynának.”
A tó kiszárítása nem valósult meg, de a vízszabályozás – racionális keretek közt – idővel megtörtént.
A balatoni Atlantic City terve
„Fürdővárossá akarjuk kiépíteni Budapestet, európaivá akarjuk varázsolni a nagy magyar tengert…” – olvashatjuk a Színházi Élet egyik korabeli számában. 1929-ben ugyanis egy érdekes tavi terv született, Pogány Móric műépítész jóvoltából.
Atlantic City a Balaton partján című művében egy részletes plánumot mutatott be – látványrajzokkal – arról, miképpen válhatna a Balaton partja tengerparti világvárossá. Tervében modern építményeket: gyógyépületeket, színházakat, stadionokat, hangárt, pálmaházákat, nagy épületcsoportokat, alagutakkal megközelíthető emeletes strandfürdőkabinokat álmodott meg.
Mindemellett felhőkarcolókat, széles napsugaras sugárutakat is elképzelt a Balaton mellé és a fővárosba is. Pogány Móric terve végül nem vált valóra, de a maga korában igen meghökkentőnek és újszerűnek bizonyult. Pogány Móricot mindemellett sikeres építészként jegyezték, számos bérházat és jellegzetes, modern építészeti alkotást hozott létre (pl. Batthyány örökmécses terve, torinói világkiállítás magyar pavilonja, az egykori Adria Biztosító székháza) és említésre méltóak városépítészeti elgondolásai is.
Sportváros Tihanyban
Szintén az 1929-es évben sok cikk született Klebelsberg Kuno kulturális miniszter nyilatkozata kapcsán. Klebelsberg ugyanis sportvárost szeretett volna megvalósítani a tó partján, Tihanyban.
A nagyszabású tervek között szerepelt egy hatalmas sporttelep, uszoda, atlétikai pálya megépítése. E terv részét képezte, hogy 1931-ben a telepet „tihanyi magyar olimpiával fogják felavatni”.
Az elképzelés valóban nagyívűnek tűnhetett: „A kultuszminiszter a tihanyi félszigeten megteremti az első amerikai ízű magyar sportkolóniát. 78 holdnyi területen négy, egyenként 80 szobás pavilont építtet a négy vidéki egyetem részére, míg a télen is lakható törzspavilonban a fővárosi egyetemek hallgatói 160 férőhelyes sportotthonra találnak. A pavillonokban a magyar egyetemek ifjúsága három-négyhetes turnusokban nyer majd elhelyezést. A sportváros teljesen modern atlétikai pályát, 50×20 méteres uszodát és 2000 méteres evezőspályát kap. A sportminiszter terveiben egy hatodik pavilon is szerepel, melynek az lesz a rendeltetése, hogy a nagy nemzetközi összecsapások előtt álló válogatott sportolók a felkészülés utolsó periódusában együtt tölthessék a küzdelmek előtti utolsó heteket.”
Klebelsberg Kunó miniszter terve a valóságban csak álom maradt, de másik elképzelése, a tihanyi, élettani intézet megvalósulhatott és a mai napig sikerrel végzi hiánypótló tavi kutatásait.
Monte Carlo Aligán
1943-ban átfogó tervek készültek, „NagyBudapest tengeri fürdője, Balatonaliga” fürdőtelepének modern kialakítására.
A Monte Carlo néven elkezdett, a korszakban igen modernnek és nívósnak számító építkezés tervét az USA-t is megjárt kiváló tervező-testvérpár, Olgyay Aladár és Olgyay Viktor készítette el.
Olgyay Viktor 1943-ban adott nyilatkozatában elmondta, hogy „Aliga Magyarországon az első egységes beépítésű fürdőtelep lesz egész sor szállóval, társasházzal, vízikávéházzal, szabadtéri színházzal, 2000 személyes vendéglővel és kávéházzal, yachtházzal, gyógyszállóval stb. téli-nyári üzemben.”
A tervekben szerepelt még: szabadtéri mozi, az aligai magaspartra felszálló lift, golfpálya, új vízvezetékhálózat is. A második világháború ugyan már javában szedte áldozatait és a gazdaságra is hatással volt, az aligai tervek mégis igen nagy elismerést vívtak ki és az építkezések el is kezdődtek. Így valósulhatott meg a Csongor és Tünde szállóépület, valamint az aligai Községháza épülete. A munkálatok hamarosan leálltak és Aliga életében egy újabb fejezet kezdődött, az államosítások és a kommunista pártüdülő – a Club Aliga – kora.
forrás: mapeo.net
Híd a Balaton felett, alagút a tóban
1912 augusztusából származik a következő híradás: „A kormány hír szerint, azt tervezi, hogy Tihany és Szántód között hidat létesítsen a Balatonon. A híd költsége hat millió korona volna.”
Az ötlet tehát, hogy Tihany és Szántód között hidat építsenek, nem a XX. század második felében született meg először, hanem erre az időszakra tehető. Oka ekkoriban részben érhető volt: még nem indult el a rendszeres révközlekedés a két part között. A tervet hamarosan el is vetették, az 1913-as cikkek már arról szóltak, hogy – a nagy költségek mellett – a látványt, a természetet is nagyban károsítaná egy ilyen híd kivitelezése, ezért a komp elindítását javasolták egy miniszteri leiratban.
Joggal gondolhatnánk, hogy ez a döbbenetes terv végképp kiveszett a balatoni ötletek tárából, de erre az 1960-as években rácáfoltak az illetékesek. Ekkoriban újból felmerült egy híd megépítésének szükségessége, végül meghiúsult az elképzelés, de jött helyére egy még meredekebb gondolat.
Ezt írta a Magyar Nemzet 1972-ben: „Felmerült egy Tihanyt Szántóddal összekötő híd építésének gondolata is. Ez viszont a tájképet rontaná, különösképpen akkor, ha pillérekre épülne, márpedig ezt az ezerkétszáz méteres távolságot más módon nehéz lenne áthidalni. A legkézenfekvőbb megoldásnak ígérkezik egy víz alatti betonalagút építése Tihany és Szántód között. A gondolattal már foglalkoznak az építészeti szakemberek.” A hídépítésnél talán csak az alagútépítés gondolata tűnhetett még elrugaszkodottabbnak, az ötletet egyébiránt a korszak metróalagút fúrásai adták, szerencsére végül levették a napirendről. Helyette kézenfekvőbb és minden szempontból észszerűbb megoldást választottak: új kompot állítottak szolgálatba a már meglévők mellé.
Ebben az összeállításban láthattuk, hogy egész döbbenetes tervek is születtek a Balaton vidékének „fejlesztésére”. Ma már történeti emlékként tekinthetünk rájuk és mosolyogva olvashatjuk e víziókat. De intenek is bennünket, arra, hogy minden, Balatonnal kapcsolatos tervezet esetében a legfontosabb a természeti értékek és az épített örökség, valamint az ott élők, a vendégek nyugalmának őrzése, a táj és a természet egységének védelme.
Nyitókép: olvasói fotó/Szalai Pálma
