András, beszélgessünk! Csak ennyit kértem Vincze Andrástól, akit igazándiból Bandiként ismernek és emlegetnek. Ő a céget sikerre vivő alapító, akinek a vezetésével máig megőrizték a hibátlan minőséget és az üzlet hamisítatlan retró hangulatát.
– Miért ezt a helyszínt választottad?
– Tulajdonképpen a szüleim egyik barátja, a Rab Laci bácsi csalt ide, aki hentesboltokat vezetett Dunaújvárosban. Elfogadtam az öreg tanácsát és ’82-ben lejöttem.
– Az étlapodra nem sok mindent írtál…
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert nálam nem kell minden negyedévben megújulnia. Akik az elmúlt harmincnyolc év alatt megismertek bennünket, célirányosan érkeznek. Tudják, hogy itt süllőt, hekket, keszeget, rántott húst, sült kolbászt és burgonyát kaphatnak. Készülnek, hogy lejönnek hozzánk Szemesre a strandra, és ezt összekötik a mi büfénkkel.
A legendás András büfé a balatonszemesi parton – így jó, semmit nem kell változtatni rajta Fotók: Balogh Tamás/Dunaújvárosi Hírlap
– És aki a hamburgert keresi?
– Az is van és nem fájt fölvenni az étlapra, pedig, hiszed vagy nem, én egyet ettem meg nálunk, amióta itt vagyok. Nem az én világom, de muszáj tartani, mert vannak fiatalok és kisgyerekek is, akik mellette választhatják a hot dogot, vagy a hat-nyolc féle palacsintából a kedvencüket.
– Vannak titkos receptjeid?
– Igen is, meg nem is. A halhoz és a kolbászhoz is speciális fűszerkeveréket használunk. Az összetevőket talán el is mondhatnám, azonban az arányokat persze megtartjuk magunknak. A másik „titok”, hogy mi mindent frissen készítünk. Ennek az az ára, hogy egy kicsivel többet kell várni, amit van, aki tolerál, mások persze kevésbé. Én viszont esküszöm rá, ezért is dolgozunk ennyien, hogy folyamatosan tudjuk ellátni a vendégeinket.
A hely már legendás, aminek titka, hogy tisztességgel vezetik az üzletet
– Ezzel az energiával talán egy kisebb éttermet is el tudnál vinni!
– Elmúltam hatvankilenc éves, most milyen éttermet csináljak? A mostani kínálatunk bevált, szeretik és keresik, miért változtatnék rajta? A helyemen áll a fiam, és ha valami újat akar, azt nyilván megcsinálhatja, hiszen már eddig is sok változtatást tett hozzá. Gyakran beszélgetünk vele a jövőről, vagy a napi problémákról.
– A visszaérkező tálcák?
– Ezt is fontos látni. Amikor mondjuk egy hekk maradékát ottfelejtik az asztalon, és csak a hal vázát találod, akkor az egy jó érzés. Azt jelenti, hogy valószínűleg jól lett elkészítve és ízlett annak, aki elfogyasztotta. Az is jó dolog, amikor besokalltak a mennyiséggel és kérik, hogy csomagoljuk be, mert el akarják vinni.
– Az italválasztékod sem hétköznapi…
– A környező gazdák borait tartom. Balatonboglártól Balatonszemesig négy kiváló pincészettel állok kapcsolatban. Minden évben megfogadom, hogy le fogom csökkenteni a választékot. Ebben a szezonban persze megint nem sikerült, hiszen jelenleg tizenhét fajta palackos bort kínálunk. Úgy vagyok vele, hogy a maradékot majd a télen elfogyasztjuk. Ugyanis csak azokat árulom, amiket én is szeretek.
– A legjobb balatoni halsütő…
– Igen, voltunk azok is, de biztos vagyok benne, hogy itt, a Balaton környékén még nagyon sok helyen találnánk hasonló minőséget, mint a miénk. Nyilván nagyon jó érzés volt róla olvasni az újságokban, ahogy egy-egy kellemesre sikerült látogatás facebookos visszhangja is örömöt adott.
Apa és fia
– A törzsvendégek?
– Figyelek rájuk, mert fontosak nekem. Nagyon régen még volt rá idő, hogy szinte mindegyikkel elbeszélgessek. Mára már sokkal többet kell dolgozni, ezért nem nagyon adódik rá lehetőség.
– „A Bandi, a mi emberünk” – szoktuk mondani Újvárosban. Az ittenieknek is?!
– Persze. Amit elértem, azt Dunaújvárosnak és Balatonszemesnek köszönhetem. Amikor szólnak, a lehetőségeimhez képest szívesen segítek. Itt is jól érzem magam.
– Az utazások?
– Nagyon szeretem Németországot és Ausztriát. Azért is tanultam a nyelvüket, mert régebben tulajdonképpen le akartam lépni. Persze ezt annyi haverom tette meg előttem, hogy nekem már „nem jutott útlevél”… A Balatonban nem tudok fürdeni, hiszen amikor lenne rá idő, még hideg, a szezonban pedig nem érünk rá. Ezért aztán a meleg tengerpartokat szeretem, ahol tovább tart a nyár. Szeptember végén, október elején odautazok, kiülök és gyönyörködök a hullámokban.
– A sport?
– Soha sem voltam sportoló. A focira egy antitallentum voltam, de a haverjaim az Inter kispályás fociban játszottak, és rajtuk keresztül kedveltem meg a sportot. A fiam már jégkorongozott, és miatta kezdtem el járni a hokimeccsekre, aztán jött a foci, a kézilabda és a futsal is. Ezek a mi városunk csapatai, szeretem ezeket és szurkolok nekik.
– A sportbüfékben is esküsznek a Bandi-féle kínálatra!
– Azért tettünk is érte valamit. A balatonihoz hasonló dolgokat kínálunk. Ott is mindent frissen készítünk, mert annak nincs párja. A zsömlére is figyelünk, hogy estére ne a hajnalban készültet, hanem a frisset kínáljuk.
– Maximalista vagy?
– Azon a szinten, ahol mi dolgozunk, föltétlenül. A zenében pedig a Rolling Stones a kedvencem, hiszen azon nőttem fel. Néhány koncertjére elmentünk. Nem táncolok, és énekelni sem szoktam, de élvezettel hallgatom. Legutóbb a sarat tapostuk az ausztriai Spielbergben. Azzal sem volt semmi baj.
– Most már csak kijutsz a partra!
– Ez így van. Mindenkit jókedvvel cikizek a víz, pláne a naplementék fotózása miatt, de én se tudom kihagyni. Szerencsére már tudom a legjobb hozzávaló időpontokat is. Egészen biztos, hogy a telefonomon, és a számítógépemen legalább százötven ilyen fotót őrzök. Minden napnak megvan a varázsa. A látvány gyakorlatilag percenként változik, és akár mindet érdemes lenne megörökíteni. A teraszunkról is jól látni a vizet, és onnét is sokan gyönyörködnek benne. A lelkemben még fiatal, de azért már nyugdíjas vagyok. Azt is mondhatom, hogy egy betegség miatt megbékéltem vele, és élvezni is tudom. Anélkül a mai napig dolgoznék, így viszont el tudtam engedni. Ennek ez volt az ára. Nem bánom, szerencsés az életem.
Attila pályája sikeresen indult
Új korszaka kezdődött a híres András büfének Balatonszemesen. A névadót fia, Vincze Attila helyettesíti úgy, hogy a kínálat ugyanolyan kiváló maradt, mint korábban volt. Amikor megkérdeztem, hogy ő kicsoda a híres intézményben, egy kicsit kivárt, talán élvezte az ízét, aztán egy nagyot sóhajtott, míg végül kimondta.
– A tulajdonos vagyok. Apám természetesen szemmel tart, óránként ránéz, vagy rákérdez a dolgokra, mert nem úgy van az, hogy csak úgy ráhagyja a gyerekre a boltot! Besegít, amikor kell, azonban a pultba viszont valószínűleg már nem fog újra beállni! A pályaválasztás során apa soha nem akarta, hogy ezzel a büfével foglalkozzak. Azt szerette volna, hogy könyvelő legyek, vagy valami hasonló pénzügyi területen helyezkedjek el. Én viszont a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Azt azért nem gondoltam, hogy ilyen hamar kell ezt az egészet a nyakamba venni. Már egészen kisgyerekként is itt voltam, ezért félig-meddig somogyi, a másikkal újvárosi lettem. Tizennégy évesen csillogtattam meg először a palacsintasütő tudásomat. Azóta persze már egy kicsit jobban megy.
A fejedelmi süllő
– Mi a te dolgod?
– Én vagyok a felelős azért, hogy a halak mindig a megszokott minőségben kerüljenek a vendégek asztalára. Persze volt kitől tanulnom. Fontos a titkos ízesítés, de legalább annyira a szeretet is, amivel hozzáállunk.
– Szinte barátként kínálod a vendégeket…
– Szerintem, ha valaki nem szereti őket, azt meg lehet érezni, és akkor nem fog nekik ízleni a kínálat. Elsősorban visszatérő vendégeink vannak, akikkel jó viszonyban vagyok. A kritikát is elfogadom, és ahogy lehet, kijavítjuk a hibákat.
– A Balatonból nem sokat látsz!
– Az, hogy a szezonban csak fényképről látom a Balatont, sőt szinte a napot is, már egyáltalán nem zavar. Májusban kiveszem belőlük az örömöt. Ahogy megjön a jó idő, munkába állunk. Azért vagyunk itt, hogy kiszolgáljuk a vendégeket. Sokaknak tetszik ez az arculat. Soha nem akartunk egy gyorsétteremre hasonlítani, de a belső felújítások elkerülhetetlenek. Úgy gondolom, hogy az ételkínálatunk nem fog változni, mert a vendégek szeretik. Megmarad ez az eredeti stílusunk.
Forrás: duol.hu
