Földtörténeti mese

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy Tethys-tenger, ami nagyjából 250 millió évvel ezelőtt terült el a Káli-medencében. Alján meszes, márgás és dolomitos rétegek képződtek a triász korszakban. Ahogy telt-múlt az idő, a tengeraljzat süllyedni kezdett és további karbonátos iszapok rakódtak rá, majd az egész szépen lassan szilárd kőzetté vált. Ezt az érát már jura és kréta időszaknak hívta a földrajztudomány, a kőzetképződés pedig nagyjából 70 millió évvel ezelőttig történt. Majd hogy, hogy nem: a kréta korban emelkedni kezdett a Káli-medence térsége, és a természet külső erői – szél, eső, néhány a kihalás felé trappoló dinoszaurusz – lepusztították az akkori hegységet egészen a triász kőzetekig. A harmadidőszak csapadékos szubtrópusi éghajlata pedig tovább mállasztotta a felszínt.

Szentbékkálla melletti kőtenger (Fotó: Szücs Ildikó)

Körülbelül 9 és fél millió évvel ezelőtt a Pannon-tó vize árasztotta el ezt a területet, a beléömlő folyók pedig száz méternél is vastagabb iszapos-homokos hordalékot raktak le. Később egyfajta folyóvízi síksággá vált ez a terület. Majd újra emelkedni kezdett, folyóvízek szakadtak le róla, és olyan 5-3 millió évvel ezelőtt vulkanikus működés zajlott errefelé. Azokon a területeken, ahol nem borította bazalttakaró, vízfolyások és a szél pusztította a felszínt. Az utolsó dínók már rég elbandukoltak az örök vadászmezőkre, a mamutok pedig kisebb súllyal nehezedtek az anyaföldre. A természet végül kitakarította az egykori pannon üledékeket, és kis halmokban láthatóvá váltak a vulkanikus kőzetek roncsai.

Mi köze ennek a kőtengerekhez?

A kőtengerek kialakulására ugyan csak elméletek vannak, de a legelfogadottabb szerint a fent említett folyamatokhoz tartozott az is, hogy a talaj összetétele más volt egyes helyeken, mint néhány méterrel arrébb. Ugyanis a mélyből feltörő karsztvíz és az egykori talaj homokösszetételében lévő enyhén sós víz, majd a sok csapadék furcsa kémiai viszonyokat teremtett. Bizonyos gócpontokon kovás, vagyis szilikon-dioxid tartalmú oldatok mintegy összecementezték a homokot. Ezek növekedésével amolyan hatalmas lepények képződtek, amelyek kemény kőzettestek voltak, míg körülöttük lévő talaj megmaradt laza szerkezetűnek. A már említett emelkedés során láthatóvá váltak, és a jégkorszak fagyos időjárása darabokra törte ezeket az óriási, egykor egybefüggő képződményeket. Felületüket a mai napig csiszolja a szél, a puhább részek így folyamatosan kopnak, és egyre jobban kimagaslanak közülük a kőhátak. Ezeket nevezzük kőtengereknek.

Salföldi kőtenger (Fotó: Szücs Ildikó)

Salföldi kőtenger

Salföld határában több foltban találhatók ősi kövek, de ha túl nagy a fű, akkor bizony nagyon keresni kell a földből épphogy kibukkanó sziklákat. Ez a terület sokkal gyengébb eróziónak volt kitéve, a vastag gyeptakaró és a bokros növények pedig ma is védik a felszínt a pusztulástól, a kövek pedig szinte egyvonalban vannak a talajjal. Az útszéli, fűben megbújó kövek mellett a faluban is lehet találni néhányat, amelyek közül némelyiket használatba vettek, de van amelyik egyfajta rendhagyó díszként gazdagítja Salföld arculatát.
Nem elhanyagolható részlet az sem, hogy a homokkövet egykor bányászták is, mivel könnyen megmunkálható. A kovás kvarchomokkőnél ugyanis csak néhány ásvány keménysége nagyobb: a topázé, a korundé és a gyémánté. A környéken leginkább Kővágóörsön vésték a köveket az ősi „jövesztés” módszerével. A kövek hajszálvékony repedései mentén lyukakat véstek és ezekbe száraz faékeket tettek. Vízzel locsolták, így megduzzadtak és lehasítottak egy-egy kőtömböt, amit aztán megfelelő méretűre és formára faragtak. A Káli-medence így készült malomkövei messze földön híresek voltak.

Madáritatóként is szolgálnak a kőben kialakult lyukak /Kővágóörs (Fotó: Szücs Ildikó)

Természet csiszolta kőszobrok Kővágóörsön

Dr. Cholnoky Jenő földrajztudós, lévén veszprémi születésű, sokat járta a Balaton-felvidéket és rengeteget publikált az itteni felszínalaktanról. Tihanyi-Nemzeti Park című írásában találunk kitérőt a kőtengerekre is:
„Ugyanilyen csodálatos emlék a kővágóörsi Kőtenger, különösen a kisörsi temető mellett felbukkanó részlete. […] Valóban itt minden követ védelmeznünk kell, mert ha a természet ezeket immár mintegy egy millió éve megőrizte számunkra, akkor azokat kicsinyes anyagi érdekekből nem szabad megsemmisítenünk. […] Annál inkább, mert a pliocénkori sivatagnak s a szél óriási munkájának felfedezése a magyar tudomány dicsősége.” (Forrás: Arcanum.hu/A földgömb, 1941.)

Cholnoky Jenő a kőtengernél, Kővágóörs, 1910. (Fotó: Fortepan/Cholnoky Tamás)

Óriások Szentbékkállán

A térség legismertebb kőtengere természetesen a Szentbékkálla mellett, a többihez képest hatalmas területen elnyúló kövek tengere. Mi is írtunk már róla, de ezt a helyet nem lehet megunni. Itt kisebb ház méretű köveket is találunk, a legismertebb Kelemen-kőnek vagy Ingókőnek is nevezett sziklacsoportosulás pedig kedvelt helye a sziklamászóknak is. Nem a mérete miatt, inkább a formája jelent kihívást, hogy a bátrabbak szabad fogással felkapaszkodjanak rajta. Azt gondolnánk, hogy a kövek élettelen valamik, nem sokat foglalkozunk a lelkivilágukkal vagy az épségükkel. Pedig érdemes nem csupán végigrohanni, hanem hosszabb időt eltölteni közöttük. A mendemonda úgy tartja, hogy a szentbékkállai sziklatengernek különleges rezgése van, és ha megérintjük őket, mi is kaphatunk a föld jóságos energiájából.

„Ha az ember egészen magára marad, kezdi nagyon különös módon szemlélni a dolgokat. A fák megszűnnek fák lenni, a föld emberi arcot ölt, a kövek regélni kezdenek.” (Émile Zola)

Képgaléria: Kőtengerek

További képek

Bármelyik kőtengert választjuk túránk során, mindenképpen meríthetünk valami nagyon fontosat belőlük, amit magunkkal vihetünk. A kövek között lakik a nyugalom, s ha el tudunk hallgatni közöttük, megérezhetjük az ősrégi föld felszálló erejét. A zöld fűtengerben elszórtan lustálkodó sziklaszigetek nem hangoskodnak és nem is hivalkodnak, de melléjük telepedve megtámasztják hátunkat, felületükön tökéletes rögtönzött pikniket tarthatunk, és eljátszhatunk a látványukkal is: ki mit lát bele a formákba. A felszínükön kialakult mélyedések madáritatókként szolgálnak a környék apró szárnyasainak, és némaságukkal a kövek mégis évmilliók történetét mesélik el.

„Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé,
Maga a néma kő vígan köszöntené,
A jó hír hallatára a lábához hajolna:
Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba.”
(Az Ezeregyéjszaka meséi)