A várromhoz vezető út egy komoly része ugyanis lépcsőkből áll. Kétfelől is meg lehet közelíteni, de mindkettő kihívásokkal teli. A rövidebb ösvényt választva a nyugati oldala felől közelítjük meg a dombot, és egy idő után 172 lépcsőfok meredezik előttünk, mégpedig 281 méter szintkülönbséggel. Számokban nem vagyok jó, nem tudom hány fokos szögben és milyen sebességgel lehet megmászni ezt a lépcsősort, de jó meredek útra készüljön az, aki a domb meghódítására indul. Ha a dombot megkerülő, hosszabb ösvényt választjuk, amely kelet felől megy fel a romokhoz, ez ugyan kevésbé meredek, ám 294 lépcsőfok megmászását igényli. De mindenhogyan megéri a levegő után kapkodást és az izzadságcseppeket.
Útközben kikukkantva a fák közül (Fotó: Szücs Ildikó)
Ha a hosszabb ösvényt választjuk, ott több ismertető táblán megtaláljuk a környék növény- és állatvilágát. Számos madárfaj él az erdőben, amelyek a talajtól a lombkoronáig megtalálhatók, hiszen minden szinten van elegendő fészeknek való hely, táplálék és búvóhely. A ragadozók, mint a réti sas és az egerészőölyv ugyanúgy megfér a harkályfélék mellett, mint az énekesmadarak és magevők.
Ha látni nehezebb is őket, de aki fülel, az hallhat fekete harkályt, kakukkot, erdei pintyet, szajkót, felfedezheti a fák tetején figyelő vörös vércsét vagy hollót, észrevehet egy kopácsoló fakopáncsot vagy átröppenő fácánt. Emlősök közül a gímszarvas, az őz és a vaddisznó él a környéken, de egy kirándulás alkalmával kevés esély van összefutni bármelyikükkel is.
(Fotó: Szücs Ildikó)
Bogarasabb túrázók kifigyelhetik az erdő rovarvilágát a nagy és kis hőscincérektől kezdve a pirosszájú szúkon át a tölgy tövisescincérig. Ha a személyes találkozás mégsem jön össze, a kihelyezett információs táblán megnézhetjük a lakók egész alakos fényképeit. Az egészen biztos, hogy óriás galacsinhajtók egész klánja jön-megy-gurít az ösvényeken.
Különböző gombafajok, erdei virágok szegélyezik utunkat felfelé, és földillat kísér végig. Ahogy egyre feljebb érünk már itt-ott láthatóvá válnak az egykori vár kőromjai. Ne számítsunk felismerhető, erőd formájú romokra, de a valamikori falak apró nyomokban felfedezhetők a szabályosabb kőhalmokban. A csúcsra azonban mászni kell, mert egy idő után végre elfogynak a lépcsők, a sziklák viszont maradnak és a panoráma kedvéért le kell küzdeni őket, mint akadályokat.
Távolban a Csobánc (Fotó: Szücs Ildikó)
A vár keletkezéséről teljesen pontos adatok nincsenek, valószínűleg a tatárjárás idején építették, de az építtetőről nincsen írásos adat. Az első írásbeli emlék 1329-ből származik, amely királyi birtokként említi, ebben a vár királyi várnagya Vörös Bánd ispán az Ajka nemzetiségből. Az ezt követő időszakban a birtok sűrűn cserélt gazdát, tulajdonosai között megemlítik Mikcsi Ákos fiait, a Rozgonyiakat, majd Újlaki Miklóst és családját, ákosházi Sárkány Ambrust, Mezőlaky Ferencet, és végül a Czobor családot.
A vár sorsa annyiban hasonlít a környéken található társaihoz, hogy 1561-ben a törökök rajtaütésszerűen elfoglalták, és ezzel bekerült a hadi krónikákba. További történetét igen rövidre lehet zárni. A következő év tavaszán a dunántúli végházakból és a környék birtokosaiból egyfajta magánhadsereg egy hétig ostromolta a várat, végül visszafoglalta. Ám nem tartották érdemesnek arra, hogy újjáépítsék, ezért felrobbantották és elhagyták. Hegyesd várának maradványai azóta pusztulnak, megóvását eddig senki nem kezdeményezte.
A vulkáni kúpon pihenő várrom csak nyomokban idéz bármilyen egykori erődítményt, de ha ide kirándulunk egyáltalán nincs hiányérzetünk. A Káli-medence megnyugtató kisugárzása itt is elvarázsol minket, a magaslaton érdemes hosszabb időre megpihenni, magunkba szívni a látványt, elidőzni kicsit múlt és jelen határán. Olyan hely ez is, ahol egy hosszú pillanatra kiszakadhatunk a megszokottból és megengedhetjük a lelkünknek, hogy bepillantson az örkkévalóság egy szeletébe.
Nyitókép: Hegyesd dombja (Fotó: Szücs Ildikó)
