– Ritka a mai fiatal festőművészeknél az a klasszikus alkotói út, amelyet választott.
– Szerintem alkati kérdés, hogy ki hogyan tud érvényesülni. Az én munkám inkább a visszavonulásról szól. A fővárosban nem tudok élni, dolgozni, és azt vállaltam, hogy inkább nem szerepelek tárlatokon, hanem lejövök vidékre, a Balaton közelségébe, mert nekem az itteni életforma fontosabb. A klasszikus festői utat tartom a magaménak, mint ahogy régebben jellemző volt, hogy egy festő – főként a tájfestő – utazott, volt egy vázlatfüzete, amelybe mindenfélét feljegyzett, később pedig feldolgozta a műtermében. Én ugyanezt csinálom. Más kérdés, hogy rám is hatnak dolgok globálisan a mindennapokból, amiket hozzáteszek, de alapvetően a természet – a víz és az égbolt – változásait figyelem. Kevésbé érintenek meg az ideológiák, szemléletek vagy különböző össztársadalmi, aktuálpolitikai kérdések. Lehet, hogy ezzel nem tudok annyira érvényesülni, de én ez vagyok, ezt szeretem.
– A Veszprémi Tavaszi Tárlat nívódíját egy nagy képével hozta el, amelyen egy tehéncsordát a futballpálya közepére „terelt”, focis alapállásban. Van ennek politikai áthallása?
– Alapvetően egy faluszéli legelőpálya, focipálya képe élt bennem, és továbbgondolva a látványt felállítottam alapállásba őket, mint a fociban, majd a szurkolókat is ráfestettem különböző színekben. Ettől valóban kicsit narratív hangulata lett. Talán pont attól jó kép, hogy mindenkinek mást mond: van, aki gegnek tartja, aktuálpolitikai reflexióval. Hívtak is azzal az újságírók, hogy mennyire kormánykritika, de nekem nem volt politikai szándékom vele.
– Lát olyan tendenciát, hogy az utóbbi években keresettebbek lettek a munkái, és az aukciós kikiáltási áruk is magasabb?
– Ez olyan, mint egy hullámvasút. Ha az embernek van egy nagyobb kiállítása vagy kap egy fődíjat valahol, akkor jobban érdeklődnek iránta. Nekem ez nem igazán számít. Mint ahogy az sem, hogy az aukción elmegy-e a kép vagy sem. Nyilván jó visszaigazolás, ha valakinek tetszik a képem és pénzt is ad érte. Nem tudnék megélni csak a festészetből, mert nincs mögöttem menedzsment, és nem vagyok olyan alkat, aki menedzseli magát. Sokat dolgozom Kő Boldizsárral, aki nemcsak munkatársam, de az unokatestvérem is. Vele a Mesekertek – mesei elemekből épülő fajátszóterek – építésében alkotunk egy csapatot. Ezért az elvonult, magányos festő jelző nem illik rám, szükségem van a csapatmunkára. Most Füzérre, a vár mellé készítjük újabb közös munkánkat.
– Kik hatottak a munkájára a klasszikusok vagy kortársak közül?
– A németalföldi vagy a holland festészetet nagyon szeretem, Pieter Bruegelt, de David Friedrich az egyik kedvencem a misztikus tájképfestészete miatt. Főként a régi mesterek érintenek meg.
– Mostanában nagyobb méretekben és nézőpontváltással dolgozik.
– Egyszer kint voltam a vízen, és kijött egy srác a partra, aki drónnal készített felvételeket. Mondta, hogy nézzem meg, mert készített rólam is felvételt, ahogy átmegyek az egyik partról a másikra. Nagy élmény volt látni, hogy mennyire más szemszögből látja a drón a dolgokat, és ez adta vissza leginkább az élményt, amit átélek a vízen. Ekkor változtattam a perspektíván: felemelkedtem és madártávlatból készítettem vitorlázókról, jeges Balatonról képeket, köztük a Rianást, amelyet a két évvel ezelőtti befagyott Balaton tömeges átcsúszása ihletett. A méretváltás pedig egy kísérlet: egyszerre megvettem hat nagy vásznat, és kipróbáltam, hogy mi lenne, ha a kis képeimet felvinném nagyobba. Működik-e 100×140-es méretben az, amit kicsiben megfestek? Most épp ezeknek a nagy képeknek keresek helyet, szeretném egyben kiállítani őket.
– Korábbi portréin az expresszív jegyek dominálnak, egészen más hangulatban születtek.
– Tíz évig jártam egyetemre, és volt időm több mindennel kísérletezni ezalatt. Akkoriban Szarvason indult egy új művészeti iskola, főleg a képzőről kivált, kitessékelt tanárok köréből alakult. Ez lett volna a képző „elleniskolája”, de sajnos négy év után megszűnt. Éppen azért jött létre, mert a képző már annyira elnyomta a diákokban a figurális festészetet, az anatómiai tudást, a színtant, hogy afféle ellenreakcióként született meg ez az iskola. A képző ad egy utat, szabadságot, hogy nézz körül a világban és válassz, ami nagyon jó, de szerintem nem azonnal válunk konceptuális művésszé, amit ott sulykolnak. Én abban hiszek, hogy végig kell járni a klasszikus iskolát.
– A szörfözés és a festészet egyformán mániája és egymásból táplálkozik.
– Nagyon sokat adott a festészetemhez az, hogy a víz közepéről szemlélem a tavon és az égen hirtelen megjelenő változásokat. Pont akkor a legszebb az ég, amikor mindenki kimenekül a vízből: az az ég szürke, és a víz még világít.
Forrás: Magyar Nemzet/ Szilléry Éva
Niytókép: Verebics Ágnes
