2019.09.16. 08:00
Benkő László: Ennek a zenének új üzenete volt
Benkő László Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar zenész, billentyűs, zeneszerző, az Omega tagja beszélt az élet értelméről, az Omegáról, múltról és jövőről.

– Hogy van? Rákbetegségéről elég sokan tudnak.
– Köszönöm szépen, megvagyok, jól vagyok. Azt még nem tudom kimondani, hogy vége az egésznek, mert ilyet soha nem lehet kijelenteni. De csinálhatom tovább azt, amit szeretek, és az életnek ez a része igazán felüdítő. Feldob.

– Megváltoztatta a betegség az életét? Más lett, mint előtte volt?
– Valószínűleg igen. Amikor az ember szemébe mondják, hogy mi a helyzet, akkor mintha egy lapáttal fejbe vágnának. De még időben voltunk. Egy csomó dologban másként gondolkodom, sok olyan van, amire idáig nem is figyeltem, mert nem érdekelt. Egyszerűen csak éltem, és ez olyan természetes volt. Folyamatosan számvetést végzek. Egy ilyen betegség megváltoztatja az emberben azt, ami addig hétköznapi volt. ­Évtizedekre visszamenően is sok kérdést felteszek magamnak: mi az, amit jól csináltam és sikerült, és mi az, ami nem, s egy ilyen számvetésben benne vannak a boldog pillanatok, minden, amit annak tartunk. Azt szoktam mondani, kettő Benkő Laci lett. Az egyik, aki itt ül, és egy másik fölöttem, aki most azon gondolkodik, hogy az a másik mit és hogyan mond, és ez az egész beszélgetés hová lyukad ki.

– El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet az, hogy több generáció ismeri a dalait. Meg lehet ezt szokni, vagy még mindig rácsodálkozik erre?
– Természetesen örülök ennek, de bizonyos esetekben nehéz is, mert közszereplővé tett már évtizedekkel korábban. Az orvosok között is voltak olyanok, akik végtelen szeretettel fogadtak, de soha nem gondolták volna, hogy ilyen helyzetben találkozunk. Sőt, azt se gondolták, hogy az életben bármikor összefutunk. Ez nekem megfelelést jelent, meg kell felelnem annak, amit elvárnak tőlem. Ami sokaknak természetes, az nekem egy új feladat.

– Említette, hogy számvetést készített magában, amikor kiderült a betegsége. Mit tett volna másként, vagy ezzel már nincs értelme foglalkozni?
– Ha van, ha nincs, akkor is foglalkozik ezzel az ember. Ez a normális. Az, hogy mikor melyik pillanatot és melyik helyzetet nevezem szerencsésnek vagy szerencsétlennek, már egy következő kérdés. A családomban sokan sikeresek lettek a maguk pályáján. Amikor összetalálkozunk, elmondjuk egymásnak, miként látjuk a másik sikereit. Az egészben az a vicc, hogy ez két különböző szempontja ugyanannak a sorsnak.

– Nem mindennapi életet élnek.
– Soha nem számoltuk, hány kilométert utaztunk. Csak annyit tudtunk, hogy reggel hatkor, kilenckor vagy délután kettőkor be kell ülni a kocsiba, felszállni a repülőgépre vagy a vonatra, s ekkor és ekkor itt és itt vagy. Hogy ez hány ezer vagy százezer kilométert jelentett, soha nem érdekelt, mert csak a feladatot láttam. Tele voltunk újabb határokkal, újabb mentalitásokkal és felismerésekkel. Olyan hirtelen más világban találtuk magunkat, hogy mire felfogtam a változást, az előtte lévő három nap vagy hét már a múlté lett. Sok minden történt és történhetett volna, de szerencsés vagyok, mert még mindig itt beszélgetünk, s megvannak a terveim erre az évre, a jövő évre és még tovább.

– Nekem az egyik legemlékezetesebb Omega-koncert 1983 nyarán Siófokon volt, talán azért, mert kitört a vihar. Egy barátom pedig a minap látta a zenekart Hajdúszoboszlón, de közben eltelt majdnem negyven év. Más lett a közönség?
– Sokszor van olyan, hogy ugyanott játszunk, de közben a hely átalakult, már nem olyan, mint amit megszoktunk. Sokban más a technikai, zenei és egyéb elvárás is a közönség részéről. A balatoni turnék korábban úgy mentek, hogy lényegében körbejártuk a tavat. Akkora volt az érdeklődés, hogy egymástól harminc–negyven kilométer távolságban lévő városokban mindenhol megteltek a szabadtéri színpadok és a művelődési házak, és jöttek a keleti blokk országaiból is sokan. Kezdtünk Siófokon, három-négy-öt előadást adtunk Keszthelyig a déli parton, s amikor visszaértünk Siófokra, már egészen más közönséget találtunk ott. Mára ez megváltozott.

 

– Amióta zenélnek, nagyot fordult a történelem kereke. Miként élték ezt meg?
– Az egykori Szovjetunióban tiltották a műfajt, mert attól féltek, hogy fellázítjuk a közönséget. Tudták, hogy a műfaj sajátossága az, hogy egy másfajta világot hirdet. És így is volt, mert eleinte a Szabad Európa Rádióban vagy a luxemburgi adón hallott zenéket másoltuk, hogy rájöjjünk, megtudjuk, mi ez az egész. És ez a zene valóban mást üzent a hétköznapi ember számára, mint amit addig ismert. Aztán ebből felépítettünk egy imázst, amely újdonság volt más országokban is: helyek, ahol eggyé vált a nézőtér és a színpad, és a boldog beteljesülés és a hangulat elvarázsolt mindenkit. Oroszországban magas rangú katonatisztekkel találkoztunk, akik életük legszebb időszakának tartották a megszállást, amikor itt szolgáltak nálunk. Elmondták, hogy amit itt kaptak, többek között zenében is, az az életük meghatározó élménye volt. Játszottunk Oroszországban, Lettországban, Moldáviában, a megosztott közönség eggyé vált, homogén lett, és könnyeztek, mert a koncert életük legboldogabb időszakát hozta elő. Aztán tágult a világ, Európa nyugati felére is eljutottunk, ahol rádöbbentünk, hogy a világ nem ér véget Kelet-Európa határainál. Nem felejtem el, hogy a kor legnagyobb zenészei közül hányan csak Bécsig ismerték Európát, mert számukra Hegyeshalomnál vége volt a világnak. Aztán amikor összebarátkoztunk és együtt kezdtünk játszani, rajtunk keresztül új vázlatot, felismerést, térképet kaptak, amit nem akartak elhinni. Nagy volt bennük a kíváncsiság, azt mondták, ha te azt javaslod, hogy menjünk el és nézzük meg, mi elmegyünk. Így hoztunk el jó néhány nagy bandát.

– Például?
– A Rolling Stonest vagy amíg Freddie élt, a Queent. Vele annyira jóban voltunk, hogy együtt turnéztunk. Bécsben találkoztunk Michael Jacksonnal, akinek fogalma sem volt arról, hogy Magyarországra is el lehet utazni, mert amiről neki nem beszéltek, az nem létezett. Aztán amikor eljött Budapestre, tátva maradt a szája, hogy ez is létezik. És még sokáig sorolhatnám. Sok nagy zenekarral játszottunk még, ilyen volt a Uriah Heep, a Deep Purple, a Status Quo. Ők azt figyelték, miként bánunk a közönséggel, mi pedig azt lestük, hogyan zenélnek a legnagyobbak. Aztán nem csak együtt játszottunk, megmaradt a kapcsolat a hétköznapi életben is. Azt a közönség nem tudja elképzelni, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint az utcán bárki. Aki ismert lesz, azt az emberek a saját szemszögükből újrarajzolják maguknak, és gyártanak belőle egy idolt. Sokan azt hiszik, hogy a népszerűséggel jár valamiféle víz fölötti séta. De nem.

– November 8-án a Papp László Budapest Sportarénában az ugyancsak több mint ötven­éves skóciai rockbanda, a Nazareth játszik az Omega előtt. Miért éppen ők?
– Olyan koncertet akarunk adni a közönségnek, amire nem számít. Régen az volt a megszokott, hogy ha egy banda megtölt egy stadiont, akkor felesleges az előzenekar, mert csak viszi a pénzt. Azt mondták, nincs rá szükség. De mi másként gondoljuk, fontos, hogy egy korszakot különböző stílusú bandák idézzenek fel a zenéjükkel. Kassán találkoztunk a Nazarethtel, legutóbb ott játszottunk együtt. Össze­ölelkeztünk, beszámoltunk egymásnak az örömeinkről és a gondjainkról, napokig beszélgettünk volna. Eldöntöttük, hogy elhozzuk őket. Idén van a woodstocki fesztivál ötvenedik évfordulója, van közöttük, aki már akkor ott volt. Azok között, akik ezt a nagy robbanást megcsinálták, és amiből világzene lett.

Forrás és nyitókép: veol.hu

Megosztom

Hozzászólások

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva