– A költő unokahúgaként milyen gyermekkori emlékei vannak Takáts Gyuláról a költő-irodalmárról és milyen volt nagybátyja, mint magánember?
– Körülbelül kétévesként vittek édesanyámék Pécsről a kaposvári családi házba, nagyszüleimhez. Nagybátyámék is ott laktak. Nagybátyám minden délben hazajött ebédelni. Ilyenkor a sarkon vártam és mire hazaértünk, már igen részletesen beszámoltam mindenről, ami aznap történt. Alighanem mulattatta ez a dolog, mert cserfes kislányként említ egy visszaemlékezésében. Amikor Gyula bátyám és Loncika, a felesége otthon voltak, különös, nagy csend lett, mintha valami titok lapulna mindenütt. Én pedig kislányként mindennek a végére akartam járni.
Mivel a dolgozószoba ajtaja mindig be volt csukva, óvatosan odalopóztam, már nyújtózkodtam a kilincs után, de ilyenkor ujjára tett kézzel megjelent a nagynéném: „Pszt… nem szabad zavarni… dolgozik!” – és elvezetett onnan… Azt hiszem, kisgyerekként soha nem is láthattam a nagybátyámat az íróasztalánál ülni. Amikor visszakerültünk Pécsre, a kapcsolatunk is megváltozott. Micsoda meglepetés volt, amikor az első, nekünk dedikált gyerekvers-könyvet, a Rózsává lett rókát meghozta a posta! Azonnal elolvastuk, és még azon frissiben levelet is írtunk a testvéremmel, amiben minden elfogódottság nélkül fejtegettük, hogy ki-kinek mi a véleménye a könyvről és melyik versek tetszenek nekünk. Talán a nagybátyám se gondolta, hogy két szakavatott kritika is érkezik postafordultával a kötetére.
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– A családi, közös élmények később folytatódtak?
– Természetesen! Amikor a Somogy Megyei Levéltárban átnéztük a testvéremmel az irodalmi hagyaték családi vonatkozású leveleit, szembesültünk az évtizedek alatt hozzá írt leveleinkkel. Nagybátyánk mindet megőrizte. Testvérem a pécsi művészeti gimnáziumba járt, ő elsősorban ilyen témájú leveleket írt, én pedig kiállításokról, színházi, irodalmi és könyvélményekről, hangversenyekről számoltam be neki. Izgalmas és felkavaró élmény volt az elmúlt évtizedek kulturális eseményeiről és jelenségeiről olvasni, ahogy ezeket mi, akkori fiatal lányok megéltük és megítéltük.
Még gimnazista voltam, amikor az Évek, madarak című kötetének megjelenése apropóján riportot készítettem vele és ezzel a keszthelyi Helikonon aranyérmet nyertem. Nemcsak én voltam hallatlanul büszke, ő is számon tartotta. A Fodor András és Tüskés Tibor levelezésen kívül a második naplókötetében is szóba hozta. Nagybátyámmal való kapcsolatomat az egyetemi évek tovább színezték. Olasz-magyar szakos hallgatóként a Kardos Tibor által vezetett tanszékre kerültem; ő egyik legkedvesebb hajdani pécsi diákbarátja volt, aki a Római Magyar Akadémia igazgatójaként is vendégül látta őt. Mivel Gyula bátyám sokat járt fel Budapestre, minden alkalommal „magához kéretett” és a Déli pályaudvar indulási oldalán beszámoltatott az előmenetelemről… A bölcsészpályáról azonban letérített az élet.
Művészeti vezetőként a reklámszakmában kreatív, alkotó, önmegvalósító munkát találtam magamnak. A legszebb dolgaimat mindig elküldtem neki és éreztem, hogy más szemmel kezd nézni rám. Mesélni kezdett a készülő köteteiről, olykor egy-egy címmel, vagy egy-egy könyvborítóval kapcsolatban is kikérte a véleményem. Mígnem egyszer így dedikálta nekem az egyik kötetét: „Orsika Húgomnak, aki alkot és tervez és szerkeszt, szeretettel ajánlom ezeket a szonetteket, mert a szonett az egyik legkeményebb tanító a szépre”. Tíz évre rá pedig egy másik kötetbe ezt írta: „Orsikának, aki a széppel és a szépből teremt világot. Szeretettel, a bátyja.” Számára tehát azzal lettem fontos, hogy teremtek, alkotok. Azaz, az ő szemében, emberhez méltó életet élek.
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– Takáts Gyula számára ennyire fontos volt a teremtő, alkotó lét?
– A tevékeny, alkotó ember és élet volt szerinte az egyetlen lehetséges, értelmes létforma. Nemcsak ars poetica, hanem ars vivendi is. Azt vallotta, hogy kötelességünk megismerni a világot, felismerni azokat a törvényszerűségeket és erőket, amelyek működtetik, hogy az ittlétünkkel ne romboljunk, hanem építeni tudjunk. Ha így élünk, kellő értelemmel, és így alakítjuk a környezetünket és a tetteinket, akkor nem az élet ellenére, hanem azzal harmóniában létezhetünk és ez a harmónia bennünk is megjelenik. Ugyanakkor ez a harmónia nem megnyugvás, hanem folyamatos akció, változás, küzdelem és kiegyenlítődés, megértés és kétkedés, állandó késztetés. És ez nemcsak a hajdani filozófia-szakos filosz – hogy úgy mondjam, hivatalos – hitvallása volt, ő valóban így is élt, ilyen fürkésző kíváncsisággal és nyitottsággal.
Mindemellett szigorú rendszer szerint élt. Szabott ideje volt a munkának, az elmélkedésnek, a sétának, a pihenésnek és a másokkal való érintkezésnek, időtöltésnek. Mind szellemileg, mind érzelmileg, mind fizikálisan folyamatos tréning alatt tartotta magát, talán ezért is volt képes olyan sok személyes veszteséget elviselni és olyan sokáig kitűnő kondícióban maradni. A részletekben is tűpontos megfigyelő volt és csalhatatlan memóriával rendelkezett. Még kilencvenen felül is képes volt percek alatt felidézni, felismerni akár csak egyszer is látott embereket, arcokat, neveket, eseményeket, helyszíneket. Szerette az értelmes újdonságokat: lenyűgözte a számítógép, a könnyű szerkeszthetőség, a tipográfiai lehetőségek. Rajongott a digitális irodalmi akadémia által kínált, szinte korlátlan lehetőségekért. Korát meghazudtolva nyitott volt mindenre, ami friss, kreatív és a művészet szolgálatába állítható.
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– Hogyan mutatkozott meg mindez Takáts Gyula Balatonhoz közeli – bece-hegyi, fonyódi – mindennapjaiban, mit jelentett neki e táj?
– Emlékszem, a becei karszton egyszer sokáig figyeltük, ahogy a föld alatt tanyázó rejtélyes rovar homokkrátert fúr a talajba, és a kráterbe bekíváncsiskodó hangyákat, bogarakat úgy fogja el, hogy rájuk robbantgatja a homokot. Így az áldozat a kráter fenekére csúszik, a lent lapuló rovar pedig hirtelen a föld alá rántja. Nagyítóval jártunk-keltünk a becei kertben, és mindent megvizsgáltunk, ami az utunkba került. Bece mítoszteremtő táj volt.
Az ásó nyomán évezredek fordultak ki a földből, az ősember gyümölcstörő és morzsoló marokkövei, elporladt szőlősgazdák csorbult szerszámai, de itt lapult a „Becei Hydra” is, egy öreg szőlőtő képében, és nagybátyám a hydra kővé vált tojásaira is rátalált. De sétáltak itt valóságos őzek és vaddisznók és rókák is, akik a tóra jártak inni alkonyatkor, ezért Takáts Gyula telkén mindig volt egy-egy rejtett nyílás, amin ki-be járhattak kedvükre. Itt élt a megszelídített zöld óriásgyík is, aki az ő tenyeréből is elfogadta a szöcskét és a legyet, no meg a kelletlen erdei sikló, aki vele is harcba szállt, amikor benyitott a pincébe. „Még hogy innen kivinni az ő borát?! Na, azt már nem…” – sziszegve vágott nagybátyám felé, végre aztán megfékezték, bezsákolták és kitessékelték a kéretlen őrt, aki később mégis visszatért és egy alkalommal engem üldözött le a hegyről.
Nagybátyánk nekünk lépten-nyomon új világokat mutatott, mert mást és máshogy látott meg benne. Számára az volt a szép, amiből kisugárzott a teljesség, ami inspirálni és használni tudott, ami gazdagított. Emlékszem, egyszer a fonyódi villa verandáján ülve rácsodálkozott a kinti látványra: „Nézd csak, milyen szép!” – intett magához. Azt gondoltam, talán a Balatonon pillantott meg valamit. „Áh!” – legyintett – „Azt nézd, azt a szép szöget, amit az ereszcsatorna bezár a fallal! És a színek! Nézd azt a sárgát a szürke fémmel, és ahogy közrezárják a kék eget… és olykor be-belibben a falomb zöldje! Látod?! Na, ez a Tökéletes!”
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– Takáts Gyula életművének melyek a kiemelkedő alkotásai, hogyan összegezné ezt a rendkívül gazdag életutat?
– Nem könnyű erre választ adni, mert Takáts Gyula több területen is megkerülhetetlen érdemeket szerzett. Rippl-Rónai gyermektanítványaként festőnek indult, és a festészet, rajzolás, miképpen az írás is, mindvégig vele maradt. Volt munkácsi és kaposvári tanár. Irodalmárként szinte minden műfajban kipróbálta magát. Verselt, műfordított, írt novellát, regényt, gyerekverseket és ifjúsági regényeket, kritikát, esszét; levelezéskötetei fontos szellem- és művelődéstörténeti kordokumentumok.
Múzeumigazgatóként lankadatlan figyelemmel dolgozott a somogyi népművészet elismertetésén; néprajzi munkássága is felbecsülhetetlen értékű. Egyrészt a somogyi Nagyberek életét és pásztorvilágát kutatta, amelyet szociográfiai elmélyültséggel tárt fel és dokumentált, nemcsak riportokkal, de saját fotóival és rajzaival is, másrészt komoly gyűjtőmunkát végzett a népi földművelés, szőlő- gyümölcs- és dohánytermelés témakörében is. A Rippl-Rónai Múzeum igazgatójaként, később a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetőjeként Somogy egész kultúrtörténeti örökségére gondja volt. Jelentős szerepe volt a keszthelyi Helikon-ünnepségek, a badacsonyi Egry Múzeum, a niklai Berzsenyi Kúria, a szennai Falumúzeum, a kaposvári Rippl-Rónai Emlékmúzeum, a Dorottya-bálok elindulásában, vagy épp a Csokonai szoborállítás ügyének előmozdításában, és számos megyei irodalmi emlékhely létrehozásában. Kaposvári vezető muzeológustól hallottam, hogy a jelenlegi múzeum modernkori anyagának zömét a Takáts Gyula által megvásárolt festmények teszik ki. Szembeszállva az akkori politikai kurzussal, a félreállított művészek számára megjelenési, kiállítási lehetőségek sokaságát biztosította. Hatalmas, kiterjedt művészetszervezői, művészetpolitikai munkássága és művésztársaival folytatott levelezése még feldolgozásra, feltárásra vár a Somogy Megyei Levéltárban.
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– Takáts Gyula művei kitörölhetetlen részét képezik a balatoni tájirodalomnak, kiemelne néhány alkotást?
– Elsősorban olyanokat szeretnék megemlíteni, amelyek nem annyira ismertek, mint a verskötetek. Fontos nyitánynak tartom a Vágják a berket című, 1942-ben megjelent kisregényt. Ez a feszes drámai mű a berek lecsapolásának, kiszivattyúzásának idején játszódik, cselekményvezetése, nyelvezete, morális alapállása a népballadákat idézi. Azt sugallja, hogy az egyéni ember sorstragédiája nem (lehet) független a közösségi értékvesztéstől, az értékek átrendeződésétől. Hasonló korban játszódik a Vitorlás a berken című ifjúsági regény is. A fiatal olvasói célcsoportnak megfelelőn azonban itt az eltűnő világ inkább érdekes figurákkal, izgalmas kalandokkal, a gyereklélekkel is átélhető erkölcsi normák és életformák felmutatásával búcsúzik.
Rátérve a költészetre: itt a Vízitükör, amelyben 14 Egry József grafika ölelkezik 18 verssel. Páratlan, megismételhetetlen, sajátos varázsú kötet. Vagy a Száz nap a hegyen, a feleségét modern Orfeuszként sirató, a becei tört világban bolyongó Szonettek a Styxen túlra, az összefüggéseket megértő, egyként lélek- és anyagelvű Fogadj be világ, vagy a gyönyörű hattyúdal kötet, a Hol is a Volt.
– Helyére került a Takáts Gyula örökség, méltón őrzi az utókor?
– Egyértelműen igen. Balatongyörök, Kaposvár és Tab, akik díszpolgárukká választották őt, a Rippl-Rónai Múzeum, a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár, a Berzsenyi Társaság és az Emlékház, a Somogy Megyei Levéltár, a pécsi Pro Pannonia Kiadó, a Petőfi Irodalmi Társaság Digitális Irodalmi Akadémiája, aminek alapító tagja volt, irodalmárok, kutatók, olvasók, barátok és rajongók sokasága őrzi azt az örökséget, amit ránk hagyott és fantasztikus érzés, amikor a felé irányuló szeretetből időről-időre én is részesülök.
Fotó: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
– Ön, mint jogutód milyen jövőbeni terveket dédelget e sokszínű kulturális örökség kapcsán?
– A Somogy Megyei Levéltár őrzi Takáts Gyula irodalmi hagyatékát, ezen belül is egy, a magyar irodalom- és művelődéstörténet vonatkozásában is páratlan örökséget: egy hihetetlen méretű levelezési anyagot. Az időintervallum, amit felölel: közel 90 év. Az első leveleket Takáts Gyula 1918-ban, hét-nyolcéves korában írta nagyapjának Tabra, az utolsók 2008-ból valók.
82 tömött levéltári dobozban, mintegy 3576 tétel várja, hogy a magyar irodalmi élet, irodalomtörténészeink és irodalomkutatóink felfedezzék. Ez a 3576 tétel nem darabszámot jelöl, csupán témát, hiszen pl. Csorba Győző levelei egy tételt jelentenek, de közel száz levelet. Csak ízelítőül pár név a levélváltó partnerek közül: Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Baumgartner Társaság, Szerb Antal, Márai Sándor; Zichy Mihály unokája és Berzsenyi Dániel dédunokái; Egry József, Kunffy Lajos, Szász Endre; Szabó Lőrinc, Jékely, Juhász Ferenc, Esterházy Péter; Kanyar József, Rockenbauer Pál; Aczél György, Göncz Árpád, Antall József, Király Béla, Tőkés László. Nagyon szeretném, ha ebből a hatalmas, kutatásra váró anyagból a magyar egyetemek számára elkészülne egy ajánlás, hiszen akár diplomamunkák, akár doktori disszertációk széles tárházát kínálja. Jövőre lesz Takáts Gyula születésének 110. évfordulója. Remélem, addigra születik egy ilyen ajánlati lista és talán az első fiatal kutatók is megjelennek a Somogy Megyei Levéltárban.
– Melyik a kedvenc verse nagybátyjától, melyiket ajánlaná a Balaton-szerető olvasóknak?
– Ez a legnehezebb kérdés. Legalább egy válogatott kötetnyi kedvenc versem van Takáts Gyulától. De Egry barátságára és a szép Vízitükörre emlékezve most talán a Kosztolányi Dezsőnek ajánlott Balatonparton című verset idézem, és arra kérem az olvasókat, hogy nyissák meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémiájának Takáts Gyula linkjét, és gyönyörködjenek a Balaton-ihlette szebbnél-szebb tavi versekben.
Takáts Gyula: Balatonparton
Kosztolányi Dezsőnek
Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,
és én játékosan a vízre hullatom.
S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring
a badacsonyi kőszállító hajó,
s fölöttünk halkan egy gém kering.
Zöld szittyó, színes vadkacsák.
A tóról halkritmusú zenék,
mintha Po Csüi verset hallanék.
Szemközt az üvegégre karcsún
a Gulács finoman ível,
mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.
Napalkonyán a tó Sárga Tenger.
S a pókháló, mint szűz japáni selyem
kopott ruhámra akad a kócsaglesen.
Fehér szirmok, sárga csodák,
fekete bárkák, bordó nádasok,
s az alkonyat rám úgy oson,
mint sárkányt leső gyerekre
egy kínai mese…
Nyitókép: Takáts Gyula hagyaték örökösei és jogutódja
