– Különleges hangulatú balatoni fotómontázsai elgondolkodtatóak és figyelemreméltóak. Honnan ered balatoni kötődése?
– A balatoni kötődésem gyerekkoromra vezethető vissza, édesapám taxis volt, ezért minden évben a vállalati üdülőben nyaraltunk, és így lett kedvenc településem Tihany. Majd bejártam a tó környékét, mindig nagyon sokat jelentett nekem a Balaton vidéke. Olyan volt számomra, mintha más országban lennék, más égtájon. A sors később úgy hozta, hogy a Balatonhoz költöztem – kisebb, nagyobb kitérőkkel. A fővárosban születtem, majd 2009-től kint éltem Angliában öt évig, és mikor megismertem a párom, visszatértem Magyarországra. Jelenleg Bogláron élünk a családommal.
– Szenvedélyes fotós, weboldalán és közösségi oldalakon gyakorta megosztja legújabb munkáit. Ön született fotós vagy az évek során vált azzá?
– Asztalos az eredeti szakmám, hobbiként kezdődött minden. Gyermekkoromban sok divatmagazint lapoztam át a nagynénéimnek köszönhetően és már akkor megfogtak a benne szereplő képek. Majd a középiskolában volt egy fotószakkör, ahova nagy szorgalommal jártam. Időközben kiderült, fapor allergiám van, ezért nem vizsgázhattam le asztalosságból. Ez is egy égi jel volt: a fotózás lesz az én utam.
Később, minden keresetem és szabadidőm a fotózásnak szenteltem. Ennek eredménye, hogy idén már 20. éve foglalkozok vele. Autodidakta módon tanultam szinte mindent, de ez nem gátolt meg abban, hogy magasabb szinten műveljem. Mert azt vallom, fontos a képzés, a tanulás, de a legfontosabb, a látásmód. Nagyon jó szem, fantázia és kreativitás szükséges hozzá. Mikor kint éltem Angliában többféle munkát végeztem, többek közt építőiparban, raktárban, gyárakban és étteremben dolgoztam. Elsősorban a megélhetés, másodsorban pedig a tapasztalatszerzés, élmények gyűjtése vonzott mindezekben. De nagyon sok időt fordítottam a tudásom fejlesztésére, a sok munka mellett. Amikor csak tehettem, tanultam a nyelvet, jártam a várost, utaztam, mindent dokumentáltam, kiállításokra látogattam el, figyelemmel követtem a kultúrákat és az ottani művészetet. Sokat barátkoztam, így hívták fel a figyelmem egy liverpooli fotópályázatra, ahol egyedüli külföldi pályázóként nyertem el a 3. helyezést.
– Ma már sokféle fotó-műfaj létezik. Ön milyen technikát alkalmaz és milyen témájú fotókat készít?
– Főként portré, akt és glamour, de sokszor kérnek fel esküvői, gyermek vagy családi fotók készítésére. Mellette pedig van egy abszolút művészi műfajom, a speciális technikával készült montázsaim. Nem vagyok híve a digitális fotózásnak, ugyanakkor a technika megköveteli. Én a filmes fotózásban hittem mindig is, ahogy anno elkezdtem. Nekem az a fő szempont, hogy az emberek valódi arcát mutassam meg, éppen ezért erre fektetem a legnagyobb hangsúlyt. Az emberek egyfajta önismeretre vágynak, furdalja őket a kíváncsiság, milyenek a jól elkapott pillanatban. Minden fotózásom előtt személyesen szoktam találkozni alanyaimmal és beszélgetek velük, hogy jobban megismerjem őket, személyiségüket, karakterüket. Számomra nagyon fontos a bizalom kiépítése és a nyitottság. Nem könnyű műfaj ez, de nekem ez jelenti a kihívást.
– Több fotópályázaton jutalmazták munkáit és számos kiállítása volt. Ezek közül melyet emelné ki leginkább, melyikre büszke?
– 2014-ben a (TZIPAC) nemzetközi fotóművészek világversenyén első helyezést értem el a „Mély égbolt” című művemmel. Ezen a versenyen már több ízben szerepeltek munkáim. Ezért a helyezésért ugyanitt, nekem ítélték a 2013-as év fekete-fehér fotográfusa elismerést is. Továbbá büszke vagyok a díjaim mellett saját könyvemre, ami a Manchester Montázsai sorozatomat mutatja be.
– Különös hangulatot ábrázolnak, a múlt és a jelen ötvözésével, balatoni fotómontázsai. Mesélne ezek technikájáról, lényegéről?
– Korábban, szinte csak fekete-fehér fotókat készítettem, de a Balaton színt vitt a munkáimba. 2014 őszén kezdtem el a balatoni montázs-sorozatomat, azóta folyamatosan dolgozok rajta. A déli partról indultam el, több balatoni települést érintve. Ennek köszönhetően egyre több helyi embert ismertem meg, még a balatoni helytörténészekkel is felvettem a kapcsolatot. Célom: a jelemben megörökíteni a Balaton régi arcát, múltját, de sajnos ennek egyre kevesebb nyoma maradt. Éppen ezért nincs könnyű dolgom.
A képeimen keresztül, történeteket elevenítek meg. Egy teljesen egyedi digitális technikával montírozom össze a saját fotóimat, innen is kapta a montázs nevet. Néha elegendő hozzá 5-10 kép, de nem kizárt, hogy olykor 30-40 fotóból is készülhet. Így jelenítettem meg a hajózástörténeti ritkaságot, a balatonboglári Csavargőzöst, a Gömbkilátót, emblematikus balatoni helyeket. Kevesen művelik ezt a műfajt, balatoni témájúakkal még nem találkoztam. Nagyon pozitívak az eddigi visszajelzések ezzel a sorozattal kapcsolatban, több kiállításon mutattam be őket. A 2018-as boglári kiállításom sikeresnek bizonyult, amelyet a Kék és Vörös kápolnában tekinthettek meg az érdeklődők. A tárlatot Baricz Kati, fonyódi fotóművész nyitotta meg, ami külön büszkeséggel töltött el. Az egyik jövőbeli tervem, hogy ha már látom a Balatoni sorozatom végét, ezekből a képeimből könyv készülhessen. Ezt háromnyelvű kiadványként szeretném publikálni, mert azt hiszem, ez a Balaton népszerűségének is jót tenne. De ehhez még sok-sok alapanyag és támogató szükséges.
– A rengeteg alkotás mellett, tudását átadja tanítványainak. Mi motiválja a tanításban, milyenek az eredmények?
– Saját tapasztalataimat igyekszem átadni tanítványaimnak, támogatom őket az alapok elsajátításában, látásmódjuk fejlesztésében. Szívesen teszek eleget iskolai felkéréseknek, előadásokat tartok gyerekeknek, hogy lássák a fotók valódi értékét. Szerintem ez egy igen fontos szempont ebben a felgyorsult digitális világban, ahol naponta akár több ezer értéktelen fotót kattinthatunk el mobiltelefonunkkal.
A tanítványok között minden korosztály szerepel, egészen a gyerekektől, a nyugdíjasokig. Csupa olyan ember, akik rajongást éreznek hobbijuk iránt. Kisebb csoportokat foglalkoztatok szerte az országban, akik szinte már egy nagycsaládot alkotnak. Több kiállítást szerveztem nekik munkáikból, hogy büszkén mutassuk be a nagyközönségnek, micsoda rejtett tehetségek vannak köztünk.
Azt ugyanis tudni kell róluk, legtöbben amatőr szintről kezdték és az együtt töltött órák formálták látásmódjukat. Külföldi tanulmányutakon vettünk részt, jelenleg pedig egy kaposvári kiállításra készülünk, amit ez év októberére tervezünk. Nagyon jó szívvel gondolok vissza a nyári táborokra, ahol a gyerekek egy héten keresztül sok érdekes dolgot próbálhattak ki a gyakorlatban és ismerhették meg a szakma fontos műhelyfogásait. Mivel ők már egy modern világban nőnek fel, ezért az is nagy öröm számukra, ha papíralapú képeket láthatnak, illetve foghatnak kezükben. Nekem pedig rendkívül jó érzés, hogy bevezethetem őket ebbe a világba. Szerencsére a foglalkozások végére rájönnek, hogy nem a „cicafüles”, filteres képeket hívjuk fotónak.
– Sok-sok eredményt ért már el, de még rengeteg terve van. Beavatna minket jövőbeni elképzeléseibe?
– Húsz esztendő óta tartó működésemet szeretném egy sajátos kiadványban bemutatni: ez egy személyes hangvételű, memoárszerű mű a valódi művészéletről, a nélkülözésekről és a sikerekről egyaránt. Mindez az évek során készített fotókkal fűszerezve. A könyv címe: „A kamera másik oldalán” lesz – azt szeretném, ha megszólalnának egykori modelljeim, fotóalanyaim, tanáraim, ismerőseim, barátaim, akik ismertek, és elmondanák saját szavukkal, hogyan láttak engem és a munkáim, alkotói folyamataim. És van egy gyerekkori álmom: eljutni New Yorkba és ott eltölteni egy-két hónapot alkotással. Szeretnék továbbá egy fotótörténeti múzeumot létrehozni, ahol gyűjteményem méltó helyet kaphatna.
– Elárasztanak bennünket a jobbnál jobb fotók, de sokszor csak egy-egy ragad meg bennünket. Mi az igazán „jó fotó” titka?
– Nehéz megfogalmazni, de talán mégsem lehetetlen. Ha a látogató nemcsak végigsétál a fotókiállításon, hanem perceket időzik el egy-egy kép előtt, nemcsak szemléli, hanem olvas a fotóból – ez a titka. Pontosan ezért szeretem a fotómontázsokat. Mert mögötte megbújik egy egész történet. Ezt az ars poeticát képviselem a balatoni fotómontázsokkal és mindezek szellemében viszem tovább alkotói folyamatom.
