Így kezdődött….
Ha még nem olvastad:
Az első részt itt találod,
a másodikat ide kattintva
itt pedig a harmadik.
A legnagyobb táv napja
Az előző rész története Csopakon ért véget, itt töltöttük az éjszakát, innen indultunk tovább Szántódra. Ez volt a leghosszabb etap, a maga közel 65 kilométeres hosszúságával. A város határa felé közeledve egyedi „kapun” hajthatunk át.
Utunk először a körülbelül tíz kilométerre lévő Balatonalmádiba vezetett, ugyanis minden előzetes gondos felkészítés ellenére szinte minden bicikli jelezte: kell neki egy kis extra gondoskodás. Egyiknek sem volt nagy baja, de egy kis erősítés, egy-egy csavar meghúzása javított volna állapotukon. Szervizbe is vihettük volna bicajainkat a városban, de szombat lévén az csak délelőtt volt nyitva, s bringáknak sem volt olyan problémája, melyet kis csapatunk hozzáértő tagjai ne tudtak volna orvosolni. Ekkor derült ki, hogy a kábelkötelegő sok mindenre használható.
Az út, ami van is – és nincs is
S sorozatunkban elérkeztünk ahhoz a részhez, mely nem csak a pozitívumokról szól. A Balaton környéki kerékpározható utak állapota ugyanis igen vegyes. Van néhány szépen felújított szakasz, de nagyobb részük kátyús, sok helyen felnyomják az aszfaltot a fák gyökerei, s sokszor jócskán rázkódtunk is a bicajokkal együtt.
Éppen itt az ideje, hogy magáról a Balatoni bringakörútról írjak. Amit sokan körbetekertek, de igazából nem is létezik. Ez mindössze annyit jelent, hogy a tó körül húzódnak kerékpárutak, de ezek összhosszúsága alig fele a teljes, több mint kétszáz kilométer hosszúságú Balaton körnek.
Aki a tavat akarja körbekerekezni, annak viszonylag gyakran kell haladnia közúton, ahol autók is közlekednek. Ezek általában kisebb forgalmú szakaszok, de a nyári időszakban mi sokszor nem ezt tapasztaltuk. Ezeken a részeken fokozottabb figyelemmel haladjunk, hiszen előttünk is, mögöttünk is kerékpároznak sokan, parkoló gépjárműveket is kell kerülgetni úgy, hogy közben utánunk vagy éppen mellettünk is halad egy – egy autó.
Ha a települések utcáin való áthaladásnak is a pozitív oldalát szeretnénk látni – és miért ne tennénk azt – én azt emelném ki, hogy a falvakon végigtekerve megpillanthatunk érdekes és szép házakat, kerteket, régi és modern építészeti stílusok egyvelegét láthatjuk.
De magukon a kerékpárutakon is élénk volt a forgalom. A közlekedést olykor több tényező is nehezítheti, a már említett útminőségi problémák mellett. Egyrészt több helyen vannak nagyon keskeny szakaszok. Ezeken ugyan elfér egymás mellett a két sávban haladó két biciklis, de ilyenkor a mögöttük haladók nem tudnak előzni.
Az azonban még a normál szélességű kerékpárutakon is gondot jelenhet, ha nem egymás után kerekeznek az úton levők, hanem egymás mellett haladnak. Azt is tapasztaltuk – én ezt örömmel- hogy sok kisgyermekes család bicajozik, egyik szülő elöl, másik hátul, köztük a csemeték aprócska lábaikkal lelkesen és mosolyogva tekerik a cseppnyi biciklit. Legyünk türelmesek velük, még ha lassan is mennek. Én például útközben sokszor rácsodálkoztam, hogy pár éves kislányok és kisfiúk milyen magabiztosan és fáradtság nélkül kerekeznek.
Olyan is előfordul, hogy a szülő utánfutóban utaztatja gyermekét, s többen csomagszállításra is ilyet használnak. Szűkebb szakaszokon még inkább figyeljünk a kikerülésükre. S még valami, ami nem tartozik az örömteli jelenségek közé. A kerékpárút a kerékpárosoké – gondolhatnánk, de ez nem így van. Valahogy mindenki magáénak érzi.
A bringaúton sokan sétálnak, babakocsit tolnak, futnak, gördeszkáznak, rollereznek, kutyát sétáltatnak – ráadásul póráz nélkül – de nem egy esetben láttam olyat is, hogy a pórázt tartotta a bicikliző gazda, kutyája pedig loholt utána.
A nyári csúcsforgalomban különösen körültekintően kell közlekednünk, s bizony számítsunk arra is, hogy rövidebb-hosszabb időre lassítanunk kell, hiszen nem mindig tudunk előzni. Az útkereszteződésekben, elágazásoknál legtöbb esetben útfestések és táblák jelzik a haladási irányt, de vannak olyan pontok, ahol semmiféle iránymutatás sincsen.
Rejtett öböl
Útinaplómat ott szakítottam meg a Balatonkör útjain tapasztaltak összegzésével, hogy Balatonalmádiban foglalkoztunk egy kicsit a bicajokkal, majd folytattuk utunkat.
Azt már említettem, hogy négy fős kis csoportunknak elsősorban nem a gyorsaság volt a lényeg, ez csak annyiban, hogy olyan tempóban tudjunk haladni, hogy legyen időnk minél több helyen megállni gyönyörködni a tájban. Ez a szakasz különösképpen sok szépséget rejtegetett.
A közeli Balatonfűzfőn például rögtön. Bár arrafelé tartó utunkon sajnos példát is láthattunk arra, hogy a kerékpáros közlekedés sem veszélytelen, hiszen mikor arra jártunk, éppen akkor érkezett a rendőrség helyszínelni egy, a bicikliúton történt balesethez. Kikerülve a bajba jutottakat, továbbtekertünk, s tapasztalt Balatonkerülő útitársunk rövidesen megállt, letámasztotta a biciklit, s csak annyit mondott: mutatok valamit. S elindult egy nádasokkal övezett fapallós hídon, ami talán fel sem tűnik annak, aki gyorsabban teker végig az úton.
A stégen végigsétálva aztán szemem elé tárult a Balaton vízének kékje, a vízbe nyúló pihenőhelyet zöldellő nádasok övezik, félkörívben látni a túlpart panorámáját, s a kék égen fehérlenek a felhők. Eldugott, de csodálatos része a Balatonnak, így mindenképpen javaslom, hogy ne csak a kerékpárút menti pihenőhelyen álljon meg, aki arra jár, sétáljon beljebb a balatonfűzfői parti sétányon.
A mumus-út…
Innen kicsit tovább tekerve gondoskodtunk a folyadékutánpótlásról a közeli strand büfésorán, ahol találkoztunk fiókáira vigyázó hattyúval is, majd ismét elindultunk a kerékpárúton.
Zöldellő, lombos fák között halad ez a szakasz, melynek mentén a már Balatonkenese területéhez tartozó részén lesétálhatunk az Árpád-kúthoz.
Megérkezvén a városba, egy büfével kibővített kerékpáros szabadidőcentrumban álltunk meg enni, s megpihenni az újabb kihívás előtt.
Bevallom, a következő szakasztól tartottam. Ez volt az egyetlen mumusa számomra. Tudtam ugyan, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de leküzdöm… de olyan sokszor hallottam, hogy Balatonkenese és Balatonakarattya között vár ránk a legnagyobb emelkedő, hogy kicsit izgatottan vártam, vajon mennyire félelmetes és kihívást rejtő. Az volt.
Jó hosszan, jó meredeken halad az út. Bár a jó ez esetben nem a körülmények kellemes voltát, sokkal inkább erős voltát jelenti. Bevallom, ezen sem bírtam végig tekerni. Leszálltam és toltam a biciklit és csak toltam és lépegettem, és még hosszú ideig csak lépegettem és toltam. Aztán egyszer csak vége lett a hosszú és meredek dombnak, s a tetején a jól eső érzés, hogy igen, nehéz volt, de annak ellenére, amennyire tartottam tőle, azért utólag visszagondolva nem volt teljesíthetetlen erőfeszítés.
Csoda a tónál
De minden domb után előbb-utóbb lesz lejtő is, s itt sem volt másképp. Hosszan, gyorsan lehetett suhanni, szinte repülni egy szakaszon, majd rövidesen után következett az a hely, amely a legcsodásabb volt számomra az út során. Megérkeztük Balatonakarattyára, a Magaspartra.
A Balaton elmondhatatlanul kristálytisztán és azúrkéken mutatta magát, a tó tükrén szikrázott a napsugár. Én eddig azt hittem, minden színét ismerem a tónak, de az a látvány varázslatosan új volt.
Nem tudtam betelni a látvánnyal, az élménnyel, csak gyönyörködtem. Több helyen, köztük egészen rejtett ösvényeken áthaladva is meg lehet pillantani a panorámát. Persze ehhez kell egy olyan útitárs, aki már ismeri és megmutatja ezeket a helyeket.
Idővel aztán el kellett indulni, de e környék tartogatott még más látnivalókat is.
Szakrális pontok, pihenőhelyek, szobrok követték egymást a Magaspart sétányán – itt természetesen toltuk a bringát.
Csend után nyüzsgés
Ismét néhány kilométer tekerés után leültünk a vízpartra, s elkortyolgattunk egy kora esti hideg italt.
Napunk utolsó állomása, az aznapi etap végcélja előtt Siófok volt. Az Ezüstparton leszállva a nyeregből, sétáltunk végig a több kilométer hosszúságú sétányon. Ez a terület szabadstrandként is működik. Sétálók, fürdőzők és napfürdőzők mindenhol, akiket számos büfé is vár az út mentén.
Itt, Siófokon az előző csendes, elmélyülést is nyújtó vidék helyett nyüzsgő forgatagba csöppentünk. A Balaton-part után a Petőfi-sétány felé vettük az irányt.
E városrészben emberekkel teli teraszok sorakoznak, gyorsételeseknél és fagyisoknál kígyózó sorok, éttermek, sörözők, koktélbárok, szórakozóhelyek, játéktermek követik egymást, s olyan üzletek, melyek közül sokban olyan árukat is kínálnak, melyeket látván fel is tettem a kérdést: erre vajon mi szüksége lehet valakinek? Szóval, van itt minden, amit az ember csak el tud képzelni, sőt olyan is szép számmal, amit nem.
Természetesen a vacsora sem maradhatott el, ezúttal a Balatonnál kihagyhatatlan sajtos-tejfölös lángosra esett a választásom.
Az utolsó nap előtt
Innen már csak 15 kilométernyire volt az aznap esti végpont. Szántódon szálltunk meg, ahol este még a teraszon ülve sokáig beszélgettünk, s tervezgettük túránk utolsó napját. Melyen aztán kiderült – s erről is szól a következő rész – hogy mit keres Süsü a Balatonnál, milyen szinte tekerés nélkül haladni az úton, s hogy miután körbeértük a Balatont, miért ültünk újra bringára újabb kilométerekre vállalkozva.