– Milyen az élet most a hegyen, az önkéntes karanténban, nagyapja – Tatay Sándor – egykori lakó- és alkotóhelyén?
– Március közepén döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy talán kényelmesebb lenne leköltözni egy időre a badacsonyi házba. Van egy örökmozgó 18 hónapos kislányom, akinek a bölcsődei ellátása szünetel, és őt lekötni egy lakásban nem kis kihívást jelent. Emellett fontos volt az is, hogy a szüleimet biztonságos helyen tudjam, ahol kevésbé vannak kitéve a járvány veszélyeinek. Ők egyébként is kétlaki életet élnek, így csak kicsit korábban kezdték meg a hegyen az idei szezont.
Fotó: Stefler Márton
Én igazából örültem a lehetőségnek, abból a szempontból, hogy a házat körülvevő területen van feladat bőven. Normál hétköznapokon szinte lehetetlen rendben tartani, vagy egyről a kettőre jutni. A birtok, nevezzük most így, meglehetősen nagy, nem lehet rá szimplán egy hétvégi házként vagy „telekként” gondolni. A terület nagy része erdő ugyan, de van saját szőlőnk, amit gondozni kell, épp ideje megmetszeni a tőkéket. Ezen kívül már régóta terveztem egy terület felszabadítását, amiért még nagyapám egy rétet adott cserébe. Ezen nagyon régen szőlő termett, viszont elvadult és bozót lett e helyén. Erről a területről nagyon szép kilátás nyílik a Balatonra és szeretném, ha ezt a részt újra hasznossá tudnám tenni. Itt egy kis elmélkedő-gondolkodó helyet is ki lehetne alakítani.
Fotó: Stefler Márton
A hegy és a birtok mindig is inspirálóan hatott rám, talán most ki tudok alakítani egy méltó gondolkodó helyet is. Mivel mindig van mit csinálni ezért itt nem érzem magam bezárva, igaz a házon most öten osztozunk. Az eredeti ház még 35 évvel ezelőtt, édesapám tervei alapján került kibővítésre, így azért van elég hely mindenkinek. Most én és a családom költöztünk nagyapám dolgozószobájába – régen ennyi volt az egész ház, most ez lett a nappalink, hálónk, gyerekszobánk és a dolgozó is egyben. A feleségem napközben nagyapám íróasztalánál dolgozik, ami esténként pelenkázóként is funkcionál. Eredetileg 1-2 hétre terveztünk csupán, de most már több mint 1 hónapja hegyi lakók lettünk. Nem mondom, hogy nem hiányzik néha a város adta kényelem és rutinok, de a helyszín, a kilátás, a hegy és az emlékek sok mindenért kárpótolnak. Van újra időm szép terveket szövögetni.
Fotó: Stefler Márton
– Milyen emlékeket tud felidézni nagyapjáról, a badacsonyi házról?
– Van egy nagyon régi emlékem. Ebben a házban nagyapám idején mindig sok vendég jött, mindig volt itt valaki, író-barátok, rokonok vagy szomszédok, „borbogarak”. Szóval tele volt élettel. Az, hogy most itt vagyunk a viszonylagos magányunkban, egy kicsit kontrasztos érzés. Ugyanakkor az is eszembe jut, hogy csakúgy, ahogy engem is kikapcsol és leköt a minket körülvevő táj, nagyapám figyelmét is mennyire elvonta a Balaton. Mi sem jobb példa erre, hogy ha dolgozni, írni akart, akkor a szobájának az ablakát egy nagy piros sötétítőfüggönnyel takarta el. Mindig azt mondta, hogy olyan sokszínű és igen változó a kilátás, úgy nem tud az írásra koncentrálni, ha látja a vizet. Gyerekként nagyon sokat időztem itt. Főleg a nyaranta. Élveztem már akkor is az itt töltött időt, de szinte kizárólag felnőttekkel, idősekkel voltam körülvéve, gyerektársaságom ritkán akadt. Alig múltam 9 éves, mikor nagyapám 1991-ben meghalt, de azóta is intenzíven él bennem az az idő, amit nekünk közösen jutott. Rengeteg emlékem van vele és róla. Az egyik legkedvesebb talán, hogy volt egy réz rácsos ágya, amiből a Kinizsi Pált olvasta nekem. Ezzel próbált rávenni, hogy délután aludjak egy kicsit. Sikerrel járt. Ezért is jó emlék nekem ez a regény, ráadásul most előkerült újra a regényből készült bábjáték forgatókönyve, amiből most felfrissítve azt, szeretnénk egy animációs filmet készíteni.
Fotó: Stefler Márton
– Hogyan ápolják Badacsonyban Tatay Sándor emlékét?
– Nagyapám idén lenne 110 éves. Pont tíz évvel ezelőtt volt egy lehetőség, hogy az akkori badacsonytördemici polgármester, Vollmuth Péter jóvoltából egy átfogó kiállítást készíthettünk a falu kiállítótermében. Az akkori eseménysorozat és megemlékezés egyik kulcsfigurája természetesen az Édesanyám, Tatay Ágota volt, aki nagyapám halála után is személyes kapcsolatban maradt azokkal az írókkal és barátokkal, akik ismerték őt. Szerencsére ebből a kiállításból részletek máig láthatóak. Emellett a Szegedi Róza Házban is kialakítottak egy emlékszobát, az ő egykori bútoraival, személyes tárgyaival. Nem szabad elmenni amellett sem, hogy a badacsonytomaji általános iskola az ő nevét viseli. Igazán büszke vagyok arra, hogy nagyapám bekerülhetett Badacsony hírességei közé, és pont úgy számon tartják, mint Egry Józsefet vagy Herczeg Ferencet. Ami mégis kicsit üröm az örömben emellett, hogy ugyan még egy Egry József képet csak-csak megnéz az ember, de általánosságban is keveset olvasunk. Akkor pedig ritkán nyúlunk Badacsony nagy íróihoz, így őket méltatlanul mellőzzük, a fiatalabb korosztály talán nem is ismeri már nevüket, műveiket. Remélem, hogy a jövőben talán ezen is tudok változtatni, minden erőmmel és eszközömmel ezen leszek. Édesanyám nagy vágya még, hogy az egész életművet – a kéziratokat, fotókat, írásos emlékeket – tartalmazó összefoglaló honlapot hozzunk létre. Itt elérhetővé és kereshetővé válnának a regények, novellák, személyes levelezések, a fotók és animációk segítségével pedig könnyebben átélhető és megismerhető lenne ez a szövevényes életmű. Egy apró, de nem elhanyagolható érdekességet említek még, hogy az egykori ház most már a Tatay Sándor út 1. szám alatt található, ez a hivatalos cím.
Fotó: a Tatay család archívuma
– Ön gyönyörű balatoni fotókat készít, de mi a polgári foglalkozása?
– Hát ezt elég nehéz egy szóval meghatározni. Eredetileg fotós, fényképész vagyok, az elmúlt években viszont a filmgyártás területén dolgoztam. A filmes szakma pont olyan, mint egy hierarchikusan felépülő szervezet. Az évek során pedig volt lehetőségem betekinteni számos szintjére, területére, hiszen a reklámoktól kezdve, hazai sorozatokon át, egészen nagy amerikai produkciókban is dolgoztam. Sok területet megismertem tehát, de az igazi vágyam és tervem, hogy operatőr legyek. Ebben talán ötvözni tudom az idáig megszerzett tapasztalataimat. A legnagyobb vágyam, hogy, alkotóként vehessek részt egy forgatáson, ahol a képi megoldásokat összhangba tudom hozni a drámaisággal. „Mestert szerettem volna, akiért érdemes jó tanítványnak lenni” – hogy nagyapámat idézzem, remélem előbb vagy utóbb eljön a mesterem. Én készen állok rá, hogy jó tanítvány legyek.
Fotó: Stefler Márton
– Elkötelezett Balaton-rajongó, mivel tölti általában szabadidejét a nagy tónál?
– Az igazság az, hogy gyakorlatilag itt nőttem fel, mindig a vizet láttam. Teljesen egyértelmű volt, hogy a vízbe bele kell menni, rá kell állni, rajta kell ülni. Amikor tehetem jövök, és itt vagyok. Szerencsére a családom is osztozik a rajongásomban. Gyerekkorom óta versenyszerűen vitorláztam, később szörföztem, az elmúlt években pedig a kitesurf ragadott magával. De a vitorlázás a mai napig nagy szenvedélyem. Számos alkalommal teljesítettem a Kékszalagot, és kifejezetten a klasszikus vitorlázás híve vagyok. Csapatommal egy 40-es cirkálót (Sindbad) próbálunk a versenyeken megszelídíteni, kategóriánkban többszörös győztesei vagyunk a tókerülő versenynek, de, hogy a sporton kívül mást is említsek, szellemileg is erősen kötődöm a Balatonhoz. Kreatív szakmában dolgozom, és ahogy az elején is említettem már sok inspirációt ad a tó és környéke. Ez a hely tele van lehetőségekkel, s hogy csak néhányat soroljak: lehetne itt Balaton-filmünnepet, strandszínházat szervezni, illetve szerintem a bort és kultúrát is érdemes lenne még jobban összekötni, minderre kiválóan alkalmas hely a Balaton. Ez a koncepció pedig szerintem remekül illeszkedne a Balaton mostani négyévszakos stratégiájához, amiről Kardos Gábor barátom is már sokat mesélt és írt.
Fotó: Stefler Márton
– Hogyan él tovább Tatay Sándor életműve és mely művét ajánlaná ebben a sajátos helyzetben, a koronavírus és a korlátozások idején?
– Van egy nagyon jó novella, melynek címe: A leghosszabb film. Ebben írja le Nagyapám, hogy egyáltalán hogy keveredett ide, Badacsonyba. Ez a történet a II. világháború előtt és alatt zajlik, ahol egy híres filmrendező – Szőts István – filmet készít Szigligeten, aminek Nagyapám volt a forgatókönyvírója. Feladata pedig nem volt kisebb, mint elhúzni a forgatást, gyakorlatilag napról-napra írta és egészítette ki a forgatókönyvet. Tette ezt azért, hogy a stáb tagjait ne lehessen katonai szolgálatra hívni. Ez jelentette akkor a kultúrával mentést. Hátha ebben a mostani szituációban valami hasonlóval lehetne élni. Szóval én ezt a rövidke novellát ajánlom, hiszen ahogy a fenti példa is mutatja: kultúrával igenis lehet menteni.
Fotó: Stefler Márton
Nyitókép: A Tatay család archívuma
