Hogy miként kerül a hó a sípályára, ha nem is esik? Nos, a rövid válasz: hóágyúval. A hosszabb válasz emellett magában foglalja az időjárási körülményeket és egy emberek által irányított gépet, a ratrakot. Mindezek megismerésében a mátraszentistváni Sípark szóvivője, Erbeszkorn Tamás nyújt segítséget.

A kulcs: fagyott talaj
Az időjárás kétségkívül a legnehezebben irányítható tényező a felsorolt három közül, de a jó sípálya készítéséhez igazából nincs is szükség másra, mint fagyra. Magyarországra általában december közepére érkezik meg a szükséges hideg, ekkor azonnal beindulnak a hóágyúk, kérdés, mennyire marad meg a hó. Az igazán jó minőségű pályához legalább négy-öt egymást követő fagyos nap szükséges, főként amiatt, hogy a talaj jól lehűljön, és ne olvassza fel alulról a rárakódó hóréteget.

A sípályák üzemeltetőinek fontos, hogy valamennyire jártasak legyenek a meteorológiában, ugyanis az sem mindegy, honnan érkezik a hideg. Hazánkat általában nyugat felől éri csapadék, délről mediterrán ciklonok közelítenek, a hókészítés szempontjából azonban legjobb az északról, Szibéria felől érkező, akár mínusz 20 Celsius fokra is lehűlő levegő. Amíg az első két esetben hulló hó nulla fok környékén inkább tapad ahelyett, hogy finom szemcsés, jól kezelhető lenne, stabil hidegben gyakorlatilag nem jelent gondot a csapadék hiánya, a hóágyúk megállás nélkül működhetnek.

Lándzsás és ventilátoros
Amennyiben az időjárási körülmények ideálisak, elkezdődhet a műhó gyártása a sípálya meghatározott pontjain elhelyezett hóágyúk segítségével. Ezekből a hatalmas gépekből leginkább két fajtát használnak. A lándzsás változat kisebb teljesítményű, több méter magasan helyezkedik el, és a kész havat jórészt maga alá gyűjti. A ventilátoros ezzel szemben a talajon áll, és a beállításnak megfelelő irányba szórja a havat. Ugyan létezik már belőle olyan, amely teljesen számítógéppel vezérelt, legtöbbször még a pálya dolgozóinak feladata, hogy jó irányba állítsák be, és felügyeljék a működését.

Fajtától függetlenül, a hóágyú árammal, levegővel és vízzel működik. A beérkező vizet leporlasztják, majd sűrített levegő segítségével fúvókákon kipréselik. A fúvókák kör alakban helyezkednek el a hóágyú felületén, némelyiken több kör is található. Minél hidegebb a levegő, ezekből annál többet lehet beindítani. A kifújt hó szerkezete teljesen más, mint a természetes hóé. Lassabban olvad el, és kisszemcsés állagának köszönhetően kiválóan eldolgozható. Ráadásul, a készítés során semmilyen adalékanyagot nem adnak hozzá, így a természetet sem károsítja.

Mivel a levegő korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll, a hóágyúk folyamatos működésének egyedüli korlátja a vízellátottság lehet. Mátraszentistvánon ehhez három egymás alatt elhelyezkedő víztározót használnak. A legalsóban összegyűjtik a környező hegyekről lefolyó vizet, amit aztán felvezetnek a középsőbe és a legfelsőbe. Ezekből csövek csatlakoznak a hóágyúkhoz, a keletkezett hó pedig egy idő után lassan elolvad, a földbe szívódik, és ismét az alsó tóba kerül. A folyamatos körforgásra épülő módszer azért rejt magában kockázatot. Amennyiben annyira hideg az idő, hogy a talajvíz és a gyűjtőtavak is megfagynak, könnyen elapadhat a hóágyúk utánpótlása. Ilyenkor nincs mit tenni, mint várni, amíg enyhül az idő, és ismét kezdődhet minden elölről.

Daráló lánctalpon
Tegyük fel, rendelkezünk elegendő mennyiségű levegővel, árammal és vízzel a hóágyúk működtetéséhez, de hogyan lesz ebből sípálya? Egy speciális, lánctalpas munkagép segítségével, amit Magyarországon úgy ismernek, ratrak. Az elnevezést könnyen hihetnénk, hogy külföldről vettük át, de valójában sem német, sem angol nyelvterületen nem használják a szót. A ratrak egy régi márkanév, ami egyszerűen rajtaragadt a gépen.

Felépítése megjelenése, azaz csaknem nyolcvan év óta változatlan. Elöl hatalmas hótoló pajzs mozgatja a havat a kívánt irányba, alul lánctalp segíti a mozgást, hátul pedig egy daráló (szakszóval frézer) és egy simító gondoskodik róla, hogy az összefagyott hó is finomra őrölve, simára lenyomva álljon össze. A vezetőfülkébe a teherautókhoz hasonlóan felfelé kell bemászni, belül két-három ülés található, a legtöbb esetben négypontos biztonsági övvel felszerelve, amelynek köszönhetően a vezető még a legmeredekebb lejtőn is biztosan ül a helyén. A stabilitás természetesen a gép esetében is kulcsfontosságú, ezért a ratrakot csörlőn keresztül drótkötél rögzíti a pálya egy fix pontjához, ami lehet betonkocka vagy oszlop. Az irányítást joystick segíti, ezzel lehet mozgatni a tolópajzsot és a darálót is.

Egy átlagos magyar sípálya legfeljebb két ilyen géppel rendelkezik, a munkát sokszor a hóeséshez igazítják. Amennyiben egész éjszaka havazik, csak néhány órával a reggeli nyitás előtt kezdenek neki a munkának, hogy a látogatókat már a frissen elkészült pályák fogadják. A hóágyúzott havat folyamatosan széttolják, a cél az 50-60 centiméteres vastagság elérése. Amint ez megvan, nyitják a pályát, és haladnak tovább. A hóágyúzás és a pályaépítés az egész síszezon alatt folyamatosan zajlik. A cél, hogy a síelők nyitásra kifogástalan minőségű pályára mehessenek rá, és amint véget ér a nap, a következő reggelre visszaállítsák ugyanazt az állapotot.

Forrás: Síelés (Nemzeti Sport kiadvány)
Illusztrációk: unsplash, pexels, eplényi sípálya