Mackó Úr a Balatonon

Sebők Zsigmond (1861-1916) a XX. század elejének egyik legnagyobb gyermekkönyv-szerzője, a Mackó Úr, azaz Dörmögő Dömötör, valamint a Zebulon és Dorka, Róka Miska, Malac Misi figurák megálmodója.

Mackó úr nagy utakat tesz meg a 19. század végének Magyarországán, a képzelt utazásokra elkíséri Dorka és Zebulon is. Az érdekes, sok kultúrtörténeti részletet bemutató utak során Mackó úr folyamatos jellemváltozáson megy keresztül.

Mackó Muki – később Dörmögő Dömötör lett a neve – a Balatonra is ellátogat. Bocsaival barangol az északi és déli parton, minden természeti és kulturális látványosságot megtekintenek. A Mackó Úr a Balatonon még csak nem is XX. századi, hanem XIX. század végi mesekönyv, mégis olvasmányos lehet ma is, minden kisgyerek számára. Most olvassunk bele tihanyi utazásuk részleteibe:

Mackó úr a bocsokkal leült egy asztalhoz, étlapot vett a mancsába és válogatta az ételt. Egyszerre a szomszéd asztalnál egy kérdést hallott.
– Mi tetszik neked itt, fiacskám?
– Egy úr kérdezte a kis fiától ezt.
– A tihanyi visszhang – felelt a fiú.
Mackó úrnak szeget ütött a fejébe ez a felelet. Vajjon mi lehet az a tihanyi visszhang? – tűnődött magában. – Bizonyosan olyan étel, ami Tihanyról híres, mint Szegedről a halpaprikás. Abból eszünk! Keressük csak meg az étlapon!
– Mit tetszik rendelni? – kérdezte kissé türelmetlenül a pincér.
Mackó úr fölütötte fejét az étlapból.
– Három adag tihanyi visszhangot.
A pincér álla leesett bámulatában.
– Ti-ha-nyi visszhangot? – hebegte.
– Igen, azt, pincér barátom! Az előbb nagyon dicsérték a szomszéd asztalnál. Keresem az étlapon is, de nem találom. Hja, kissé gyönge már a szemem…
A pincér közbevágott:
– De hiszen a tihanyi visszhang nincs az étlapon.
– Nincs? Miért?
– Mert nem ennivaló.
– Hát micsoda?
– Meghallgatni való. Nagyon híres a tihanyi visszhang, azt mindenki fölkeresi, aki Füredre jő.
– Hát majd mi is fölkeressük. Ha nem ehetjük meg, hát meghallgatjuk. Hol találjuk meg?
– Tihanyban.
– A szomszéd félszigeten?
– Ott.
– Ebéd után azonnal fölkeressük.
A pincér vihogva távozott s elbeszélte társainak, mit rendelt ebédre a furcsa vendég. Nemsokára az egész vendéglő Mackó úron mulatott.
Az ebéd jó volt s Mackóék étvágy dolgában nem szűkölködtek. Mackó úr nagyon meg volt elégedve az ebédjével, mikor annak végeztével a feketekávéját szürcsölgette. Mikor eltávozott a vendéglőből, a pincérek csúfolódva utána kiáltották:
– Jó étvágyat a tihanyi visszhanghoz!
Mackó úr vállat vont.
– Velem gorombáskodhattok. A fülem botját sem billentem meg.
Csakhamar találtak kocsit, mely Tihanyba vitte őket. Amint a faluhoz közeledtek, egy csomó gyerek szaladt elébük.
– Tessék kecskeköröm! – kiáltozták.
– Minek nekünk a kecskeköröm? – kérdezte Mackó úr.
– Tihanyi emléknek, – felelt egy értelmes arcú fiú.
– Hát miről nevezetes, kis öcsém, ez a köröm?
– Ez az aranykecske körme.
– Aranykecske? Kocsis, álljon meg! Ezt a körmöt megnézzük.
Mackó úr leszállt a bocsokkal.
– Hadd látom azt az aranykörmöt! Ej, gyerekek, rászedtetek! Hiszen ez nem arany és nem is köröm!
A tekintetes úr barackot nyomott a legközelebb álló fiú koponyájára.
– Nesze aranybarack az aranykörömért!
A fiú ezt mondotta:
– Azért nem arany, mert kővé vált.
– Kővé vált?
– Az bizony, az aranygyapjas kecskéket a vihar belesodorta a Balatonba s a tündér kővé változtatta.
– Miféle tündér?
– A Balaton tündére.
Mackó úr megnézte a kecskekörmöket és úgy látta, hogy az csakugyan kő és kecskeköröm alakú.
Megrázta a fejét.
– Igaza lehet ennek a gyereknek. No, bocsok, tartsátok ide a mancsotokat.
A bocsok a mancsukat a tekintetes úr elé tartották, aki összevásárolta a tihanyi fiúktól a «kecskekörmöt» és a bocsoknak adta.
– Tegyétek el emlékül! Mutassátok meg majd Tányértalpú apónak.

(Sebők Zsigmond: Mackó úr újabb utazásai. Budapest, 1990. 21-22. o., Kossuth Kiadó)

Itt pedig egy másik Mackó őr mesébe pillanthattok bele:

Brumi a Balatonon

Bodó Béla (1903-1970) Brumiról szóló könyvei szintén nem mai alkotások, de napjainkban is kedves gyermekolvasmányok lehetnek.

A bájos kismaci, Brumi és kedves barátai Mackóvárosban és az Erdőben laknak. Egy olyan barátságos helyen, ahol sok kaland van, de még a rosszalkodó kismackók is jóvá válnak. Bodó Béla 1956 és 1970 között írta meg öt sorozatból álló Brumi történetfüzérét. A sorozat egyik része a Balatonra repíti a kis olvasókat, mert Brumi és barátai a tó mellett vakációznak. Brumi, Jócsont, Dagi és Panasz Muki vidám napokat töltenek el a Balatonnál. Horgásznak, úsznak, vitorláznak, csónakversenyt rendeznek, és haditanácsot is tartanak. A Brumi a Balatonon című gyerekkönyv nem a tó kulturális értékeit mutatja be, hanem a balatoni nyarak önfeledt gyerekkalandjait. Íme, egy szemléletes részlet:

– Egész délután labdáztunk, lubickoltunk a vízben. Este elbúcsúzott tőlünk a papám. Sajnos. Mert visszautazott Mackóvárosba. De miért utazik vissza, amikor it, a Balatonnál olyan jó? Azt felelte a papám, hogy azért, mert a felnőtteknek dolgozniuk kell, különben nem tudna málnát meg mézet venni nekem. Elhatároztam, ha felnőtt leszek, én is dolgozom majd, és akkor én veszek a papámnak mézet és málnát. Anyukámnak is. Másnap korán reggel ébredtünk. Már várt ránk a Balaton. Gyorsan megreggeliztünk, aztán futólépésben ki a kertbe, a kis falépcsőhöz. A víz csendes volt, nem tocsogott, mint tegnap. A szélén egész sereg kis hal ficánkolt vidáman. Olyan picik voltak, mint egy gombostű, csak vastagabbak.
Panasz Muki felkiáltott:
– Jaj, hogy megyünk be a vízbe, hiszen ezek a kis halak itt úszkálnak, s ha bemegyünk a vízbe, akkor valamelyikre rálépünk. És a kis halak nem szeretik, ha rájuk lépnek.
– Lépj csak be bátran! – mondta Jócsont, és nevetett. – Csak lépjél bátran, és ha véletlenül rálépsz egy kis halra, mondd azt, hogy pardon bocsánat, kis hal, igazán nem akartam…
Félbeszakítottam Jócsontot, mert valami eszembe jutott.
– Hallgass ide, Jócsont – mondtam neki -, emlékezz vissza, hogy volt nekünk egy fényes, nagy gombunk. Ezt a fényes gombot mindig az tartotta magánál, aki közülünk a legrosszabb volt. Úgy neveztük a gombot, hogy büntetésgomb. A gomb már nincs meg, de ha meglenne, te hordanád. Mert a kis halakra nem is lehet rálépni, hiszen amint Panasz Muki ráteszi a lábát a legalsó lépcsőre, a kis halak elúsznak.
– Nem vitatkozom veled – mondta mérgesen Jócsont -, hanem belemegyek a Balcsiba, amely sajnos nagyon hideg, úgyhogy Panasz Muki fázni fog benne.
Azzal az alsó lépcsőről két lábbal beugrott a vízbe. Nagyot toccsant, aztán lubickolni kezdett.

(Bodó Béla: Brumi a Balatonon, Budapest, 2015. 55-56. o.. Holnap Kiadó)

Helka, Kamor és Ciprián

Nyulász Péter (1968-) Helka – A Burok völgy árnyai – című számos díjjal jutalmazott meseregénye 2011-ben jelent meg, azóta sok kiadást megélt és folytatása is született.

Egy igazán szórakoztató, kalandos regényről van szó, nevezhetjük a balatoni Harry Potternek vagy Gyűrűk Urának. Megelevenedik benne a színes, tavi mondavilág. A főszereplő a tihanyi herceg Helka és Kelén lánya: Helka, hercegkisasszony. Rá vigyáz Ciprián, de szerepel még a könyvben Tramini, Furmint, a két manó és a Bakony varázslója, Kamor, valamint Sió tündére és Bora boszorkány is.

A mű idővel trilógiává nőtte ki magát, folytatása a Ciprián – a Balaton hercege és a Kamor – Helka menyegzője. A bájos, minden gyerek számára szerethető regény egyik részletét idézzük most fel:
– Kényelmesen ügettek a poros kocsiúton. Egy széles, lapos tetejű hegynek tartottak, ami hol felbukkant, hol eltűnt előlük, aszerint, hogy épp dombra kaptattak vagy lefelé ereszkedtek. Néha más hegyek mögött bújócskázott, ahogyan kanyargott az út.
Bár ebből az irányból soha nem látta még, Helka ráismert. Az a hegy közel van a Balatonhoz. Sokszor figyelte otthonról, a kastély ablakából, hogyan gurul végig rajta a lemenő nap. „Ez a Badacsony” – állapította meg, s hallomásból azt is tudta, mindenféle fura formájú hegyek veszik körül. Azokat viszont csak most először vehette szemügyre, hogy itt járnak a széles lapályon. Az egyik csúcsos, mint valami felfordított tölcsér, a másik, mint egy dülöngélő méhkas, aztán olyan is, mint egy jókora koporsó, amit jobban esett inkább hatalmas téglának látni. „Mintha egy óriás csemetéje felejtette volna itt a homokozóformáit.” – gondolta Helka. Ciprián közben azt figyelte, hogy errefelé jóval ritkásabban állnak a fák, mint az Erdő sűrűjében, amerre Kamor lakott. Néhol bokrokkal vegyes kis csoportokat alkotnak, másutt keskeny sávokban kísérnek egy-egy kis patakot, közöttük pedig a tágas mezőn mindenfelől friss virágok integettek, mintha tarka bohócruhába öltözött volna a rét.
– Melyik lehet közülük a lisztes kankalin? – tűnödött. Fogalma sem volt róla. Sem neki, sem Helkának, sem a manóknak, akik persze leginkább arra vágytak, hogy végre valami ehető kerüljön a szemük elé. Közben megkerültek egy jókora tavat is, de ehető dolgoknak nyomát se látták. Szerte a mezőn hatalmas kövek hevertek mindenfelé.
– Hát elment ezeknek az eszük errefelé? Követ vetnek a földbe? – méltatlankodtak.
– Ugyan kiknek? – bosszankodott Ciprián is. – Órák óta lovagolunk, és sehol egy teremtett lélek! Még a tó partja is teljesen üres. Se szántóvető, se halász, se senki. Már annak is örülnék, ha legalább valami garabonciásra akadnánk, vagy bárkire.
– Akkor most örülhetsz – mutatott Helka a kövekkel teli mező túloldalára. – Azt ott egy bárkinek látszik.

(Nyulász Péter: Helka. Budapest, 2011. 114-113. o., Betűtészta Kiadó)

Utazik a család – Irány a Balaton!

Csapody Kinga (1980-) Utazik a család című sorozatával bejárhatjuk az országot, és a Balatonra is eljutnak. A bohókás család: Tódor (apa), Tilda (anya), Rozi (nagylány), Zsuzska és Teó (ikrek) és Tóbiás (kutya), valamint Nasi (macska) balatoni nyara során mind az északi, mind a déli part érdekességeit, látványosságait megtekintik.

Csapody Kinga mese-útikönyve nem kalandregény, hanem inkább turistakalauz gyermekeknek és segítség lehet a szülőknek is. A mókás illusztrációk pedig szórakoztatóvá teszik a befogadást. Itt egy kis vidám részlet:

– Amikor kikötöttünk Balatonfüreden, egy óriásit sétáltunk. Bementünk a Jókai-emlékházba is. Jókai Mór híres író volt, aki regényeket írt. Tódor kedvenc regényeit is ő írta, ezért is akarta megmutatni a házát. Olyan, mintha most is itt élne az író, úgy áll ott az íróasztala, a konyhájuk, de láttuk a távcsövét, a rajzait, a botgyűjteményét és azokat a szobrokat is, amiket elefántcsontból faragott ki.
– Ha megnéztük, mehetünk a csúszdaparkba? – kérdezgették az ikrek, amire a szülők megadóan bólintottak. Gyorsan megkerestük a buszt, ami átvitt minket, ők pedig máris megrohamozták az öltözőket.
– Én mindent kipróbálok! – mondta Zsuzska, miközben olyan gyorsan bújt a fürdőruhájába, mint még sohasem.
– Csak azokba a medencékbe mehettek, amik kisgyerekeknek valók, sohase menjetek tőlem messze – kérte Tilda.
Ha rajtuk múlik, szerintem az egész nyarat ott töltjük az élménymedencékben, sodrófolyosókban, csúszdákon. Rozi is azt számolgatta, hogy mennyit kell még nőnie, hogy a Kamikáze és az Anakonda csúszdát is kipróbálhassa. Késő délután lehetett csak megszárítgatni a gyerekeket, és még a kikötő felé tartva is mondogatták, hogy ide vissza kell jönniük máskor is, és akkor aztán tényleg rongyosra csússzák a feneküket.
A gyönyörűen felújított házak közt hangulatos kis cukrászdákat is találtunk, és Tilda anyu kijelentette, hogy ő bizony egy tapodtat sem megy tovább, amíg nem kap sütit. Az ötletet mindenki támogatta, így óriási krémeseket és csokis finomságokat majszolt hamarosan a család.
Lenn a Tagore sétányon kis pavilonokat állítottak fel, ahol a környék legfinomabb borait kóstolhatják a felnőttek. Míg a gyerekekkel a szökőkútnál ugráltunk és kergetőztünk, anyu és apu kértek maguknak egy pohár bort, a kicsiknek pedig mustot. A hajón ülve visszafelé pedig arról mesélt az elpilledt csapatnak anyu, hogy amikor ő kislány volt, mindig szeretett volna eljönni Balatonfüredre, de nem vízi csúszdázni (az akkor még nem is volt), hanem az Anna-bálba. Nagyon régen, 1825. július 26-án Szentgyörgyi Horváth Fülöp János leánya, Anna-Kriszta tiszteletére rendezte a Horváth-házban az első Anna-bált. Legalábbis ezt mondják. Azóta pedig minden Anna-napkor megtartják, ilyenkor a lányok szép estélyi ruhákat vesznek fel, a férfiak is nagyon csinosak, és reggelig táncolnak. Sőt megválasztják a bál szépét is, aki egy aranyalmát kap.
– Csak az lehet a bálkirálynő, akit Annának hívnak? – kérdezte Zsuzska, miközben erősen küzdött, hogy ne ragadjon le a szeme, ahogy a hajó ringatózott velük.
– Nem, más keresztnevű lány is lehet az Anna-bál szépe – felelte Tilda.
– Az jó, akkor én az leszek – döntötte el Zsuzska, amin Rozi halkan kuncogott.
– Én pedig biztosan egy bálkirálynőt veszek feleségül – dünnyögte Teó, és elhelyezkedett apa ölében.
Siófokig aludtak egyet, és még arra sem ébredtek fel, amikor a szüleik az ágyba tették és óvatosan betakargatták őket a szállodában.”

(Csapody Kinga: Irány a Balaton! Budapest, 2017. 29-30. o., Manó Könyvek)

Gyermekkrimi Balatonnál

Fiala Borcsa Nyomozás a Balatonnál (2019) című ifjúsági regénye igazi mai történet, amelyben szerepet kap egy régi, faládában őrzött térkép, egy titkosírással készített üzenet, de egy cirkuszi kocsival utazó tetovált nagymama is.

A főszereplő pedig Kriszti és Huba, aki kincskeresésbe kezd a tónál. Kincskeresésüket kalandok, és tolvajok is bonyolítják, a nyomozás során viszont nagyon fontos tavi helyszíneket ismernek meg (Csobánc, Folly Arborétum, Kornyi-tó, Hegyestű.). A kalandos történetet át- meg átszövik a tó kultúrtörténeti érdekességei. A nemrégiben napvilágot látott regény kicsik és nagyok egyaránt kedvelt olvasmánya lehet, nyelvezete mai és olvasmányos, íme:

Gyorsan megreggeliztek a cirkuszi kocsi aprócska konyhájában, összeszedelőzködtek, aztán felpattantak a biciklikre. Mire tízet ütöttek a kővágóörsi templomok harangjai, már sebesen tekertek a forró aszfalton a tó felé.
Jól mondta Kriszti, a Kornyi-tó Kővágóörs és Köveskál között fekszik, egy aprócska domb takarásában. Nyaranta sokan járnak errefelé, a hol dúsvízű, hol a kiszáradás szélére kerülő tó környékén több mint százfajta madár lakik, és pecázni sem utolsó dolog a partján.
Ám nem a halak, és nem is a kócsagok, rétisasok és seregélyek voltak a leghíresebb lakói a kálimedencebeli dimbes-dombos mezőnek. A tó alatti alagútrendszerben ugyanis népes ürgecsalád éldegélt. Ha ott jártadkor szép csendben veszteg maradsz a parton, te is könnyűszerrel megpillanthatod őket, amint lukjaikból kíváncsian kitekintgetnek, vagy átszaladnak egyik bejáratból a másikba. Ha pedig hirtelen újabb kirándulók bukkannak fel, füttyögéssel figyelmeztetik egymást a veszélyre…
Kriszti azonban most fittyet hányt nemcsak az ürgékre, de még Petőfire is, majd kibújt a bőréből izgalmában, hogy ilyen közel került a kincshez. De vajon hol lehet? – pattant le a biciklijéről, amint felért a domb tetején álló négy, acéllábakon álló kőszoborhoz.

(Fiala Borcsa: Balatoni nyomozás. Budapest, 2019. 48-49. o., Kolibri kiadó)

Balatóniai lovagregény

Jeney Zoltán (1973-) Rév Fülöp című balatoni lovagregénye nem sokkal Nyulász Péter műve után látott napvilágot, mégis jól megfér egymás mellett a két, műfajában hasonló, de történetében más jellegű munka. Jeney Zoltán könyve ugyanis egy balatóniai lovagregény. A lovagregény cselekménye szövevényes, melynek alaptörténete az, hogy Csobánc király elkapta a betegséget (csuklást) okozó Kiliti-lázat, amelyet a vendeki virág gyógyíthat meg. Ezt a virágot azonban csak a legmerészebb lovag tudja megszerezni. Így indul útnak Rév Fülöp, aki Ádánd lovagot kíséri virágkereső-útra. Útjukon belefutnak Miabigyóiakba, Bondoróba, Vörös lovagba és a Bakonyi Banyába is.

A nyelvi bravúrokban is bővelkedő mű hiába fikció, bemutatja a tó kultúrtörténeti érdekességeit is. Igaz, hogy lovagregény, de lányok is olvashatják és már megjelent a folytatás is: Rév Fülöp Fajszföldön. Álljon itt egy kis ráhangoló részlet. (A videó után.)

– Mivel sötétedett már, az úrnő fáklyákat gyújtatott, s a fellobbanó lángok fénye tündéri táncot járt a kényelmesen elhelyezkedett társaság tagjain.
– Most pedig halljuk a kalandjaitokat! – csapta össze tenyerét a házigazda.
– Hol is kezdjem? – töprengett Ádánd. – Talán az elején. Nos az egész utazásunk oka, mint korábban is mondtuk, Csobánc király betegsége. Szegény uralkodónk elkapta a szörnyűséges kiliti-lázat, amire az udvari főokosok a vendeki virág szirmából készített főzetet javasolták orvosság gyanánt. Mivel nem tudták, ki érdemes arra, hogy a virágot megkeresse, összetereltek mindenkit az országban, aki járni tud, még a legkisebb legényeket is, és ráuszítottak minket a virágra. A palotában találkoztam Fülöppel, aki a nagyterem egyik zugában kuporgott elkámpicsorodva.
– Mert akkor tanította meg nekem a verset Akarattya hercegnő, és nem értettem semmit az egészből – mentegetőzött Fülöp-
– A lényeg az, hogy felfogadtam őt fegyverhordozómnak, és azóta el sem váltunk egymástól. Az első kalandra sem kellett sokat várni, még a palota közelében összeakasztottuk a bajszunkat a Vörös lovaggal, illetve bajsza csak neki volt, de akaszkodni nagyon akart. Ránk támadt, de Fülöp az ügyes testcselével végül is az út porába küldte a nagyszájút. Talán még most is ott hever kinyúlva, akkorát bukott.
– Jól tettétek! – lelkesedett az úrnő, valamiért nagyon felizgatta ez a viadal.
– Még aznap este találkoztunk Vaszival, vagyis báró Hegyeschtűy Vászollyal a fajszok ősi és hősi nemzetségéből.
– Ott hangoskodtak a fám alatt, amin megszálltam éjszakára.
– De aztán mégis úgy alakult, hogy perlkedeés helyett csatlakozott hozzánk – folytatta Ádánd- Továbbhaladva eljutottunk Meszesvárba, ahol Fülöp megtörte Arács lovag átkát, és a király, Bondoró megszabadult húszéves őrületéből.

(Jeney Zoltán: Rév Fülöp. Budapest, 2012. 178-179. o. – Kolibri kiadó)

Nyitókép: Shutterstock