– Gyerekként természetes volt számomra, hogy rajzolok, főként a saját szórakoztatásomra. Amikor a szüleim megbeszélték egy nyugdíjas, festésből élő idős hölggyel, hogy hozzá járhatok, már kevésbé voltam lelkes – idézi fel a művész.
Fábián László 1951-ben született Balatonszemesen, a kézügyességet a szüleitől örökölte. Édesapja fafaragó iparművészként tartotta el a családot – miután az 1956-os forradalomban való részvétele miatt erdészként nem dolgozhatott –, édesanyja hímzéseket készített szabad- idejében. A siófoki középiskola éveiben sokat rajzolt, és bár szeretett volna a Képzőművészeti Főiskolán tovább tanulni, a papa ehhez nem járult hozzá. Ő azt szerette volna, ha a fia mezőgazdasági gépészmérnöknek tanul. Bár a felvételire elment, nem került be a gödöllői intézménybe, s ő ezt egy cseppet sem bánta. Vasutasnak állt, hogy elkerülhesse a katonaságot, majd a Balatonszemesen, a családnál nyaraló Bérczes Gábor grafikusművész – aki a pécsi főiskolán tanított – kezdett foglalkozni vele, feladatokat adott neki, és felkészítette a következő évi felvételire.
– Én lepődtem meg legjobban, hogy sikerültek azok a rajzok, amiket feladatként kaptam tőle. Tehetséges voltam, de ma már tudom, hogy a Képzőművészeti Főiskolára kevés lett volna az a technikai tudás, amivel rendelkeztem, ám a pécsi tanárképzőn később sikerült minden fontos ismeretet elsajátítani – emlékszik vissza.
Pécsett földrajz–rajz szakra járt, ezek az évek meghatározóak a művészeti karrierjében is. Egyrészt kiváló oktatók, például Bérczes Gábor keze alatt pallérozódott, másrészt megismerkedhetett a különböző grafikai eljárásokkal. Az évfolyam legtehetségesebb hallgatói között volt, végzősként két csoporttársával állíthatott ki.
– Az ember érzi magában, hogy festő vagy grafikus alkat, nálam elég hamar eldőlt, hogy az utóbbi lesz az én utam, ebben éreztem otthon magam – idézi fel.
A képzőművészet legtöbb ágának a rajz az alapja, a grafikában pedig különösen jól kell rajzolni. Elsősorban a rézkarc, a vasmaratás és az egyedi rajzok állnak közel hozzá, de mindig megvolt benne a szakmai kíváncsiság, hogy kikacsintson más műfajok felé: készített mozaikot egy ismerőse felkérésére, festett olajképet, készített krétarajzokat, szitanyomatokat, és kirándulásként pasztellképeket is.
1983-ban korábbi főiskolai csoporttársaival megalapította az Ajkai Grafikai Műhelyt, amely máig az ország egyik meghatározó kulturális egyesülete. A hagyományos sokszorosító grafikai technikákat népszerűsítik, kiállításokat, szimpóziumokat és művésztelepeket szerveznek, köztük a magyarpolányi nyári tábort.
A diploma megszerzése után 1977-ben Balatonalmádiba költözött, és a később bezárt Váci Mihály iskolában földrajz–rajz szakos tanárként kezdett dolgozni. Első osztályába nevelőotthonban lakó, hatodikos fiúk jártak. – Az, hogy nem vallottam kudarcot, megerősítette bennem, hogy alkalmas vagyok a pályára. Problémás, nehéz körülmények közül érkező gyerekek voltak, de rendkívül sokat kaptam tőlük, és amit a legnagyobb eredménynek tartok, hogy elnyertem a bizalmukat – magyarázza. 1980-ban felkérték az 1. Számú Általános Iskola (ma Györgyi Dénes iskola) igazgatójának. Először egy évre vállalta, hogy kiderüljön, alkalmas-e a feladatra. Olyannyira az volt, hogy harminchárom esztendőn át vezette az intézményt. – Ebben a talán a szokásostól eltérő hozzáállásom is szerepet játszott. Igyekeztem a józan paraszti eszemet használni, a kollégákat mindig egyenrangú félként kezeltem. Nem jártam a tanárok nyakára, inkább hagytam őket dolgozni és biztattam a pedagógusokat, amivel többet segítettem, mint ha folyamatos kontroll alatt tartottam volna a kollégákat – vélekedik.
Annyira megszerette a hivatást, hogy fel sem merült benne, hogy főállású grafikus legyen, bár illusztrációkat több lapnak is készített. Az igazgatói munka mellett folyamatosan készültek az alkotások, 1994-ben pedig felvették a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. A felvételire 24 darabos kollekciót kellett beadnia, amivel azt kellett bizonyítani, hogy olyan képességekkel rendelkezik, mint a főiskolán végzettek.
– Az absztrakt ábrázolás a kedvencem, számomra abban van az alkotás esszenciája. Sokan meglepődnek, hogy nem tudok szavakkal leírni egy művet, pedig ez természetes. A nonfiguratív képek „esélye”, hogy a befogadó lát olyan elemet benne, amihez van személyes élménye – fűzi hozzá.
2013-ban, 62 évesen vonult nyugdíjba. Nehéz szívvel jött el az iskolából, mert szorosan kötődött az intézményhez és a kollégákhoz, de az alkotómunka – amely azóta kitölti a napjait – megkönnyítette a váltást. A művekre fordított idő révén pedig újabb kirándulásokat tett, ennek sikerét példázza a főként pasztellel készült Macskamesék-sorozat, amelyet 14 helyszínen – köztük a balatonboglári kápolnában – láthattak már az érdeklődők. A sorozat a metszetekkel együtt több mint nyolcvan műből áll, közös bennük, hogy a képeken egy macska ül háttal, és a befogadóhoz hasonlóan a képen történő eseményt figyeli. A sorozat első darabjai 2011-ben egy banális körülménynek köszönhetők: a grafikus felesége, Fábiánné Sáray Anna könyvtárvezető felkérésére negyven centiméter széles polcokra kellett készítenie műveket. Bár a Macskamesék játéknak indult, egyben mesterségbeli vizsga is volt a művésznek, és Ajkán fődíjat kapott a sorozat két alkotásáért. Ezek a képek látszólag egyszerűek, hiszen csak egy fa, a macska és egy-egy más motívum jelenik meg, de valamennyi absztrakt, szimbolikus elemként szerepel.
Az alkotás mellett több ideje jutott a helyi kulturális életben való részvételre is az utóbbi években. Jáger István grafikusművész ötlete nyomán létrehozták a VasútARTjáró kiállítást öt esztendővel ezelőtt, amely nagy sikert aratott: a vasútállomásra és a strandra vezető aluljáróban félévente helyi képzőművészek, majd fotósok munkáinak reprodukcióit állítják ki. Ez egyfajta kultúrmisszió, a járókelőkhöz viszik közel – a szó szoros értelmében – az alkotásokat.
Évtizedeken át oktatott rajzot, határozott véleménye van a vizuális kultúra tanításáról.
– Az ismereteink nyolcvan százalékát a látáson keresztül szerezzük, ehhez képest máig nincsenek olyan iskolák, ahol a rajzolással, festéssel ismerkedhetnek meg a fiatalok, ahogy azt a zeneiskolákban a zenével teszik. A gyerekeket befogadóvá és érdeklődévé kell nevelni, amit elsősorban az alkotáson keresztül lehet elérni. Igaz, ehhez az is kell, hogy a pedagógus olyan feladatot adjon, amit a diák meg is tud csinálni. Nem lesz és nem is kell, hogy mindenkiből kiállításra járó művészetkedvelő legyen, de az érdeklődést fel lehet kelteni – mondja.
Úgy vélte, többször is szerencséje volt a pályáján, például amikor a tanárképzőn tanulhatott, vagy amikor váratlanul felkérték iskolaigazgatónak. A tehetség ugyanakkor önmagában nem elég senkinek: a szorgalom és a feladat iránti alázat az alapja mindennek, foglalja össze ars poeticáját.
Szöveg: Marton Attila/veol.hu
Fotó: Penovác László/Napló
