65 éve, ezen a napon történt a legsúlyosabb hazai vízi katasztrófa, melyet évtizedekig titkoltak. A Balatonon 23 ember halt meg az eddigi legnagyobb hajóbalesetben.
1954. május 30-án történt Magyarország legsúlyosabb vízi tömegszerencsétlensége: 23 ember vesztette életét, amikor felborult a Balatonon a Pajtás gőzös. Egy hétéves kisgyerek volt a legfiatalabb áldozat, mivel gyereknap volt éppen…
1954. május 30-án – gyermeknapon – kora délelőtt, verőfényes időben 192 kirándulóval – köztük rengeteg gyerekkel – és a hatfős legénységgel indult a Pajtás gőzös Siófokról Balatonfüredre. Onnan 11.30-kor indult tovább Tihanyba.
A baj akkor történt, amikor a Pajtás éles jobbkanyarral Tihany felé fordult, a móló másik oldalán azonban éppen az év első vitorlásversenyt indították. A kíváncsiskodók a hajó bal oldalára özönlöttek, mire a jármű megdőlt. A rémült utasok erre a másik oldalra tódultak, amitől a gőzös ismét jobbra billent. A kapitány próbált ellensúlyozni, de már nem járt sikerrel, a Pajtás ismét balra dőlt és süllyedni kezdett.
A közeli vitorlásverseny miatt számos vízi jármű és mentésben járatos személy siethetett azonnal a szerencsétlenül járt gyermekek segítségére, de így is huszonhárman fulladtak meg.
22 utas és a fűtő lelte halálát, aki hősként halt meg: kiengedte a gőzt a kazánból, így a hajó nem robbant fel, és nem lett még nagyobb a tragédia.
Heisz Pál kapitányt kilenc hónapig vizsgálati fogságban tartották, de végül fölmentették, mert a vízből kimentett hajónapló szerint a hajó nem volt túlterhelve. Ellenkező esetben valószínűleg halálra ítélték volna. A 150 főre tervezett Pajtás hajó befogadóképességét azonban a Balatonra való áthelyezésekor a szakértők 200 főre növelték.
Szerencse volt, hogy a fenéken megülő Pajtás félig kiállt a vízből, így az utasok zöme felkapaszkodhatott a hajó testére és az is, hogy a vitorlásverseny résztvevői gyorsan a helyszínre értek és tucatnyi ember segített menekülni a bajbajutottaknak.
Időzített bomba volt
A vízből kihalászott hajónapló tanúsította, hogy nem volt túlterhelve a jármű, így Heisz Pál, a Pajtás kapitánya elkerülte a halálbüntetést. A büntetőeljárás során kiderült, hogy tisztában volt vele, mekkora baj van műszakilag a Pajtással, hogy a hajó egy időzített bomba a tragédiára, és ezt folyamatosan jelezte is feletteseinek, de nem vették komolyan, hajóznia kellett vele.
A Pajtás egy a háborúban elsüllyesztett, majd később kiemelt, és a személyforgalomnak megfelelően átalakított hajó volt.
Mivel a második világháború végén a visszavonuló németek a balatoni hajókat felrobbantották, s az ötvenes évek elején a tóhoz üdülni érkező tömegeket nem volt mivel hajókáztatni. Éppen ezért a Dunáról több olyan járművet is idehoztak, amiket ott már valamiért nem tudtak használni. Csakhogy a folyami hajók nem feltétlenül megfelelőek egy tavi működtetésre.
A tetőt hat méterrel meghosszabbították, a mentőcsónakokat a fedélzet fölött helyezték el, befogadóképességét 150-ről 200 fősre növelték. Óriási volt a hajókázásra az igény, minden helyre és minden lehetséges hajóra szükség volt.
Az átalakítás során azonban még a legalapvetőbb műszaki követelményeket sem vették figyelembe: a Pajtásra a Jókai csavargőzös nagyméretű hajócsavarját szerelték, így indulás után a hajó fara felemelkedett, orra lesüllyedt, stabilitása csökkent.
A hullámállóság miatt megnövelték az oldalmagasságot, de ezáltal a súlypontmagasság is nőtt, műszaki és stabilitási próbát sem végeztek. A látványosan billegő és dülöngélő hajó kapitánya jelentette ugyan a problémát, de ezzel az illetékesek nem foglalkoztak. A tárgyalás után, amiben a vádak alól felmentették, elbocsátották Heisz Pált, csak kikötőmesterként dolgozhatott tovább.
Az elhallgatott tragédia
Az áldozatok emlékműve ma a balatonfüredi Tagore sétányon áll, de az akkori korra jellemző, hogy a balesetről a közvélemény csak évtizedekkel később értesülhetett. Sőt, az államvédelmisek még a rendőrségnél is előbb érkeztek meg a helyszínre, de nem azért, hogy az áldozatokat mentsék. A mólót lezárták, még a rendőröket sem engedték oda, a közlekedési miniszter is csak nehezen jutott be. A turisták fényképezőgépeiből kihúzkodták a filmet, a szemtanúkat megfenyegették, hogy nem beszélhetnek senkinek arról, amit láttak, még a helyi telefonközpontot is ellenőrzésük alá vonták.
A politikai vezetés csak arra ügyelt, hogy a világ ne szerezzen tudomást a szerencsétlenségről. A balesetről csak egyetlen szűkszavú közlemény jelent meg a Szabad Nép című pártlapban, ez 12 halottról számolt be. Ezt követően Rákosi Mátyás teljes hírzárlatot rendelt el – derül ki a múlt-kor.hu történelmi portál egyik cikkéből.
Szemtanúk szerint a partról is hallani lehetett az utasok segélykiáltásait. Huszonhármán meghaltak, ötvenhatan megsérültek. A korabeli sajtó nem számolhatott be a tragédiáról, ezért a közvélemény csak három évtized múltán értesült a tömegszerencsétlenségről.
A Dunáról jött, oda ment vissza
A Pajtásnak keresztelt csavargőzös 1918-ban épült a Schlick-Nicholson Gép-, Waggon- és Hajógyárban. Sokáig a Duna két partja között szállította az utasokat, a második világháborúban, a Markó utca magasságában elsüllyedt. Egy évvel később kiemelték és újra forgalomba állították, majd 1950-ben a Balatoni Hajózási Vállalat tulajdonába adták. A Sió-csatornán felúsztatott gőzöst két társával együtt a BHV siófoki műhelyében alakították át, ekkor kapta a nevét.
A Pajtást a tragédia után kiemelték a vízből és 1957-ben átépítették, kétcsavaros motorhajót csináltak belőle, és nevét Siófokra változtatták, majd amikor 1959-ben visszakerült a Dunára, a forgalomban a Dömsöd nevet kapta. 1987-ig szolgált.
Dömsöd hajó Fotó: fortepan
Nemzetközi hírű csillagász az egyik túlélő
A balesetet sokan túlélték, ezért Simonné Zákonyi Tünde, a Nők a Balatonért Egyesület akkori elnöke sok-sok apró mozaikból össze is rakta az 1954-es tragédia részleteit. A túlélők között volt az akkor 17 éves Illés Erzsébet is, aki azóta nemzetközi hírű csillagász lett. Úgy emlékezett, már amikor a hajóra felszállt, akkor volt egy baljós előérzete, hogy el fognak süllyedni. Öt évvel ezelőtt, a 60. évfordulóra a balatonfüredma portálnak írt visszaemlékezést:
„Hatvan év után is tisztán emlékszem, ahogy felszálltunk a hajóra, és egyre többen lettünk. Már úgy tele volt a fedélzet, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni közöttünk. Ekkor fogott el a félelem, hogy nem bír el ez a hajó ennyi embert. A felborulástól kezdve azonban nem tudok tisztán visszaemlékezni semmire. Csak halvány, álomszerű foszlányok jelennek meg, hogy hogyan léptem át a fedélzet korlátját, hogyan másztam felfelé a hajó felfordult aljára, hogyan kerültem a mentésünkre érkező vitorlásba, hogyan másztam (ugrottam?) fel a magasan lévő mólóra. Aztán valami nagy kert zöld füvén (a Szívkórház, mint utólag megtudtam) voltunk nagyon sokan – mind csuromvizes ruhában. Valaki odajött, hogy nem fáj-e az arcom (nem fájt). Nem értettem, hogy miről beszél.
Akkor értettem meg, amikor később tükörbe nézve megláttam, hogy csupa piros folt volt az arcom. A hírekből hallottam utána, hogy a fűtő kiengedte a gőzt, hogy fel ne robbanjon a hajó. Ez a gőz csaphatott meg. A pszichológusok kérdéseit (nem sérültem-e lelkileg) sem értettem. Hát élek, mi bajom lenne, mi bajom lehetne? De azt utólag tudtam meg, hogy a fiúk egész éjjel őrt álltak kedves tanárunk, Miszlay István ajtajánál, mert féltek, hogy öngyilkos lesz. Hogyan mondja meg a szülőknek, hogy az ő gyerekeiket nem hozta haza az osztálykirándulásról?
Az egész borzalmas élményt igyekeztem mélyre elsüllyeszteni magamban, amiben segített a tragédia körüli hallgatás. Azt suttogták az emberek, hogy huszonkettőnél sokkal többen haltak meg, hogy a kapitány már az előző utakra sem akart kifutni a hajóval, mert életveszélyesnek találta, de „fentről” valaki leszólt, és ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Azt is terjesztették – és ez a mai napig tartja magát –, hogy az utasok a fedélzet egyik oldalára tódultak a közelben zajló vitorlásversenyt nézni, ezért borult fel a hajó. Ez azonban nem igaz.”
2014-ben a balatonfüredi Tagore sétányon állított emlékműnél – a sonline.hu – írása szerint így elevenítette fel a Balaton legnagyobb hajózási tragédiáját Halmos Gábor, a Balatoni Hajózási Zrt. akkori vezérigazgatója.
– A Pajtás 1918-ban épült, de először a 2-es számú csavargőzös nevet kapta. Folyami forgalomra szánták, 1945-ig a Dunán szolgált, akkor elsüllyesztették, de ”46-ban már újra vízen volt. Pajtásra 1950-ben keresztelték, népünk nagy vezéréről, az „első számú úttörőről”. A növekvő balatoni forgalomra hivatkozással a Balatonra került, előtte növelték a befogadóképességét. Az átépítetéssel a stabilitása megváltozott, de stabilitási próbát nem végeztek rajta. Labilis a hajó, ezt érezték a rajta szolgáló hajósok, mondogatták is kapitánynak, hogy tegyen róla jelentést, a korszellem azonban mást diktált. Félő volt, hogy aki azzal riogat, hogy felborulhat a Pajtás, azt rémhírterjesztőnek, az ellenséggel lepaktálónak nyilvánítják. A hajó sorsa azonban mégis beteljesedett.
„A fejem az iszapba fúródott, éreztem, emberek vannak rajtam”
– Sokáig a Balaton közelébe se tudtam jönni, ma már persze hajóra is szállok – mondta a megemlékezésen a budapesti Csendes Endre.
– Huszonnégyen voltunk sportolók a hajón, én akkor 19 éves. A borulás után a fejem az iszapba fúródott, éreztem, hogy emberek vannak rajtam. Kétszer is fel tudtam jönni a víz felszínére, de mindig lehúztak, belém kapaszkodtak. Az volt az utolsó gondolatom, hogy drága édesanyám egy szem gyerekeként most meg kell halnom. Azután ara emlékszem, hogy a veszprémi kórházban nyomják ki a tüdőmből a vizet. Nem tudom, ki és hogyan húzott ki a vízből. Utána gyakran látogattam a kórházakat, májtályog, meg egyéb más betegségek jöttek elő, nyilván a benyelt víztől, iszaptól. Máig bevillan, hogy egy kislány húzza kétségbeesve a kardigánomat. Meg hogy társaim közül többet a halottak között láttam viszont. Valóban kérték, hogy ne beszéljünk a tragédiáról…
Az ávósok a megfélemlítésre figyeltek, a mentésre nem
„Azonnal helyszínre érkeztek az ÁVH ügynökei, a parton állók fényképezőiből kihúzgálták a filmet, megfélemlítették a szemtanúkat, rájuk parancsolva: senkinek sem beszélhetnek arról, amit láttak” – áll a visszaemlékezésben.
Az MTI néhány soros közleményt adott ki a tragédiáról (az szerepelt benne, hogy 185 ember tartózkodott a hajón és 12-en veszítették életüket), majd Rákosi Mátyás hírzárlatot rendelt el.
„Az ávósok a helyszínre érkező közlekedési- postaügyi minisztert is visszatartották, a mentéssel nem foglalkoztak, így valóban csak a vitorlásverseny résztvevői mentettek.” Ma már vitorlások visszaemlékezései is fellelhetők. „Piszkos fekete füst, emberek tömegei a felborult hajó oldalán – írta egyikük. – Borzasztó látvány. Mind többen akartak egy-egy csónakba feljutni, a pánikot csak fokozta, hogy elterjedt: a kazán fel fog robbanni”.
„Egy hófehér női ruha úszott elő az oldalára borult Pajtás alól”
– Kalózban indultam Litkey Jánossal, ő volt a kormányos, én a mancsaft – idézte fel a hatvan éve történteket Halmos Lajos, nem mellesleg Halmos Gábornak, a Balatoni Hajózási Zrt. 2014-ben regnáló vezérigazgatójának az édesapja. – Szélcsend volt, a vitorlások csak tötyögtek, mi még nem kaptunk rajtengedélyt, amikor Dolesch Iván, az edzőnk kiabálni kezdett a hangtölcsérébe: felborult a Pajtás, induljunk menteni. Leeresztettük a vitorlákat, a kalózban egy evező van csak, de jó volt erre a célra a mericske is, amivel a vizet mertük a hajótestből. Hat embernél többet nem tudtunk fölvenni, de mindig többen kapaszkodtak fel. Máig az jut eszembe legelőször a tragédiáról, hogy egyszer csak egy hófehér női ruha úszott elő az oldalára borult Pajtás alól. Mint egy menyasszonyi ruha, talán a halál menyasszonyáé?… Életmentő elismerést egyébként soha sem kaptam, de persze nem is ezért csináltam, csináltuk. Tettük, amit tennünk kellett.
Összeállította: Fábos Erika
Fotók: fortepan, wikipedia, sonline.hu
