Aki még nem daloltatta meg errefelé a négykerekűjét – esetleg a kétkerekűjét –, annak a következő útvonalat ajánlom. Mivel a 67-es út a 6-os és a 7-es főutat köti össze – ugyebár innen a neve –, a zenebona mindkét irányból megközelíthető.
Vagyis északról, Balatonszemes térségében indul a 67-es, itt válik el a 7-estől, délről pedig Szigetvár felől kanyarodhatunk a 67-esre a 6-osról. A muzsikáló szakasz egész pontosan a 61-es kilométerkőnél található. Zenélni csak a 7-esről a 6-os felé, vagyis a Balatonszemestől Szigetvár felé tartó oldalon lehet. A visszafelé tartó másik két sáv néma…
A környéken élők egy része szerint néha az a jó, ha a főúton elenyésző a forgalom Fotó: Bielik István
És akkor némi könnyűzenei ismeret.
A 67-es út annak a dalnak a címe, amelyik a Republic együttes Disco című albumán jelent meg 1994-ben. A szöveg és a zene szerzője egyaránt Bódi László, vagyis Cipő. És 2019 végén adták át a 67-es zenélő szakaszát Mernye és Mernyeszentmiklós között.
Mindez nagyon derék, szép és jó lenne legtöbbünknek, hiszen nem élünk Mernyén. Sem Mernyeszentmiklóson. De még csak Ecsenyen, Pollányban és Somogygesztiben sem. Márpedig éppen az ebben az öt községben élők mosolya nem tűnik őszintének, ha a zenélő út szóba kerül.
Mondjam úgy, hogy a Republic slágere mára agyára ment az itteni települések lakóinak? Gondoljuk csak el, hogy télen és nyáron, reggeltől estig hallgathatnánk, hogy: „Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze / A 67-es úton várhatsz rám dideregve…” (Ráadásul az eleje mintha kissé hamiskás is lenne…)
És a nóta felkúszik az Öreghegyre, és leúszik a völgyekbe… Fotó: Bielik István
És a nóta felkúszik az Öreghegyre, és leúszik a völgyekbe, zenetakaró borul a dimbes-dombos tájra. „Nyáréjszakán, ha nem jövök, esik az eső és mennydörög” – ígéri Cipő, de bizony, hogy jön a nyári éjszakán is, nyitott ablakok mellett is, csak nem a menny dörög, hanem a 67-es út…
Jó, azért még nem tekinthető polgárháborúsnak a helyzet. Jáger Róbert, Mernye polgármestere szerint – aki egész nap kalauzolt bennünket Mernye nevezetességeit mutogatva – megoszlik az emberek véleménye. Van, aki dúl-fúl, van, akit nem is zavar, a többség azonban nem örül a folyamatos lármának.
A legrosszabb, mondják az itteniek, amikor szorosan egymás után több autó robog: na, az maga a kakofónia, amely ugyebár nem tévesztendő össze a Kodály által oly kedvelt kánonnal.
Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy személyesen is megtekintsük a helyszínt. Ha valaki nem tudná, mi vár rá, hát a zenélő szakasz előtt már 10, majd 5 kilométerrel korábban tábla hívja fel a figyelmét, hogy hamarosan nem autóban, hanem egy hangszerben találja majd magát. Az ajánlott sebesség 80 kilométer/óra, állítólag akkor szól a legtökéletesebben. Mi az, hogy szól? Bömböl, ordít, rikolt, óbégat!
Ugyanis, kissé szabálytalanul, de megálltunk közvetlenül a szakasz elején, hát ott a hangerő tényleg döbbenetes. Az aszfaltba merőleges irányba barázdákat véstek, s azoknak a mélységétől és az egymáshoz viszonyított távolságuktól függ a hang milyensége. Mondhatjuk, hogy ezek a barázdák lennének a gitár húrjai, a két jobb oldali kerék a pengető, s az autó maga a hangszer.
A mernyei út természetesen felkerült a világ legnagyobb vicchonlapjának, a 9gag magyar oldalára is. Sorakoznak is az okos észrevételek. Mi lenne, ha az emberek visszafelé is próbálkoznának? Mi ebben a különös, van nálunk masszázsút is, csak úgy hívják: káty út. Ki kéne próbálni, hogy szólna ez Németországban, ahol, mondjuk, 300 kilométeres sebességgel játszanák a 67-es utat…
Szeretjük, nem szeretjük – az biztos, hogy a zenélő szakasznak köszönhetően Mernye felkerült a térképre. Bár ne legyünk igazságtalanok: a világhír ugyan eddig valóban elkerülte Mernyét, de minthogy a Balaton, Kaposvár és a gyógyfürdőjéről híres Igal háromszögben nagyjából középen található, a forgalom jelentősnek mondható.
Egyébként a község egy kedves, hangulatos település: a falun átvezető út teljes hosszában, mindkét oldalán rendben tartott, széles fűsáv található. Állítólag ez az egykori mezőváros vásártartási jellegére emlékeztet, hiszen egyik oldalon a ló-, a másikon a marhavásárt tartották.
További híresség a település közepén álló, jelenleg magánkézben lévő egykori piarista kastély, igaz, földbirtok már nem jár hozzá. A kastély gazdája Nagy István uram, aki a paksi atomerőművi állását cserélte fel az oktatásra: gépállapot-felügyeletet oktat. Ha jól értem, ez nagyméretű forgó gépek állapotának ellenőrzését jelenti, vizsgálják a rezgést, a frekvenciát.
Ehhez a kastély körül, a volt intéző lakásának átalakításával egyre gyarapodó létesítmények sorakoznak. A hangulatos szálláshelytől a különféle kemencékkel, sütő- és főzőalkalmatossággal felszerelt konyhán át, a mérőeszközökkel felszerelt oktatóteremig, s egy kisebb medencéig minden megtalálható, ám a kastély teljes felújítása egyelőre várat magára. Az meglehetősen nagy falatnak ígérkezik.
A közlekedés megoldott: különféle buszok járnak erre több felől, sőt Mernyének vasútállomása is van! A vonal csaknem százéves, és ugyanannyi kilométeren vezet át Siófoktól Kaposvárig. A mernyei vasútállomás pont olyan, mint MÁV-országban szokásos, nekem legalábbis kedves.
Nemcsak mert gyerekkorom vasútállomásaira emlékeztet – Maglódra jártunk az anyai, Sülysápra az apai rokonokhoz –, hanem mert erősen hajaz Jiří Menzel filmjére, az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatokra.
Bár abban kicsit több szereplő volt – ugyebár Milos, aki még nem vesztette el a szüzességét, Max, az állomásfőnök, akit csak a galambjai érdekeltek, Hubička forgalmista, aki a híres, bélyegzős jelenetet produkálta Zdenka távirászkisasszony fenekén –, itt csak ketten vannak: Bizderi István állomásfőnök és segítője, Kincses József.
A kályhát még mindig szénnel fűtik, a jelzőket is kézzel állítják, de a naponta erre járó 19 vonatpár pillanatnyi állapotát már komputer mutatja. Az állomás jelentős felújításáról szólnak a hírek. Remélem, a külsőt nem akarják valami modern, acél-üveg borzalomra cserélni, vagyis marad olyan, amilyennek lennie kell. Egy magántermészetű megjegyzés: ha megoldható, bővítsék a személyzetet. Én például Zdenka távirászkisasszonyt mindenképpen alkalmaznám…
Utunk vége felé ugyan hová máshová, az Öreghegyre, vagyis a Szőlőshegyre igyekszünk. Hegyről természetesen szó sincs, még csak dombocskának sem mondanám ezt a szőlőst, de azért a sorakozó présházak az elköszönéshez ígéretes helyszínnek tűnnek.
Egyébként a mernyeiekre a „krumplisok” gúnynevet ragasztották, a címernövényük is a krumpli, ugyanis a monda szerint a téli hidegben az asszonyok vásározáskor mindig krumpliszsákra térdeltek. Most tél van, krumpli sehol – ha csökken a járvány, ígérik, megpróbálják ismét feléleszteni a korábban hagyományos krumplifesztiváljukat –, így marad Major Tibor uram présháza.
Szerencse, hogy nem itt kezdtük Mernyével az ismerkedést, mert nem tudom, hogy akkor hogyan találtunk volna el a 67-es útra… Tibor ugyanis az a fajta házigazda, akinél mindig akad egy kis kolbász, hurka, szalámi a présházban, a borokról és a pálinkákról nem is beszélve.
Méhészkedik, van vagy háromszáz családja, családonként 70 ezer méhecskével – tessék már ezt összeszorozni. És persze szőlő, mégpedig az idén 2021 tőke, amivel minden évben lép egyet, az aktuális évszámnak megfelelően. Kisebb-nagyobb állatseregletet tart, disznót mostanában azért nem, mert nincs kinek kínálnia. Még jó, hogy jöttünk…
Az elköszönés nem volt rövid. Tibor ragaszkodott a Jánosáldáshoz, tegyem hozzá, nagy megelégedésemre. Így hát megáldottuk Jánost, utána ittunk egy kilépőt, aztán egy toporgót, majd visszanézve egy visszanézőt; nekem legjobban a „tölts neki, mert még néz” tetszett. Kétszer is…
Közben pedig mindig egy dallam járt a fejemben…
Zenebona a világban
A zenélő út nem magyar találmány. Sőt: a világon sokfelé megtalálható ez az útépítési technika. Van, ahol némi sebességcsökkentést reméltek ettől, másutt meg az út egyhangúságát kívánták oldani. Van köztük olyan, amely már több mint tíz éve szinte észrevétlenül muzsikál, másutt viszont az építtetőt a helyi lakosok beperelték pszichológiai kínzás miatt. Bitumenkották a nagyvilág útjairól.
Állítólag már az ötvenes évek kreatív útépítőit is foglalkoztatta, hogy a különböző rétegzettségű és barázdált útszakaszokon az autók kerekei más-más hangot adnak ki. Azonban az aszfalt mint lehetséges hangszer ötlete a kilencvenes évek közepétől és a dánoktól származik. A szobrászként is dolgozó Steen Krarup Jensen és Jakob Freud-Magnus zeneszerző 1995-ben találta fel az Asphaltophone-t (az aszfalt és egy ütős hangszer, a xilofon szavakból), vagyis azt az útburkolatot, amellyel az aszfaltréteget zenélésre bírták. Akkoriban még csak egy rövid F-dúr dallamsor kottáját kódolták az út bitumenrétegébe.
A világ egyik leghíresebb útján, az országutak anyjaként emlegetett amerikai 66-os út új-mexikói szakaszán, Albuquerque és Tijeras között, 2014-ben alakítottak ki muzsikáló burkolatot. Ezt szándékosan sebességkorlátozó céllal tették: a hatóságok abban reménykedtek, hogy az Amerika-szerte jól ismert America the Beautiful című hazafias nóta majd mérséklésre inti a csaknem 4000 kilométer hosszú autóúton száguldozókat.
Micsoda harmóniák! – mondhatnák a kaliforniai sivatagban autózók, de nem mondják, mert itt aztán nincs harmónia. Lancester (Pennsylvania állam) zenélő útja ugyanis egyszerűen hamis, és teljesen mindegy, hogy az autósok betartják-e az 55 mérföld/órás sebességet. Az elgondolás szerint Rossini Tell Vilmos operájának nyitányát kellene, hogy lejátssza ez a szakasz, azonban az építést valószínűleg botfülű útépítőkre bízták. Már a tervrajzot is rosszul értelmezték: a barázdák közti távolságot ugyan betartották, de nem vették figyelembe a különböző barázdavastagságokat. Mindennek eredményeként a Tell Vilmos-nyitány felismerhetetlen. (Rossini mester pedig forog a sírjában…)
Japánt a zenélő útszakaszok Mekkájaként emlegetik, ahol ma már harmincnál is több muzsikáló autóutat tartanak számon. Az elsőt Shizuo Shinoda mérnöknek köszönhetik, aki egyszer buldózerével véletlenül mélyedéseket mart az aszfaltra, majd amikor áthajtott rajtuk, észrevette, hogy a barázdák a mélységüktől és egymástól való távolságuktól függően különböző hangot adnak. Minél közelebb vannak egymáshoz ezek a hornyok, annál magasabb a hangjuk, ha pedig távolabb, akkor mélyebben szólnak. Még abban az évben létre is jött az első, 250 méter hosszú japán Melody Road a Hokkaido szigetén található Shibetsu településén.
A közlekedésbiztonság javítása érdekében szerelték fel a speciális aszfaltcsíkokat Friesland tartomány (Hollandia) egyik községének útjára, amelyen, ha az autók 60 kilométeres sebességgel haladnak, himnuszukat hallhatják. A település lakói azonban rövid időn belül az állandó és elviselhetetlen zajra kezdtek panaszkodni: az egyik helyi lakos egyenesen „pszichikai kínzásnak” nevezte a jelenséget. Az autósok pedig ahelyett, hogy lassítottak volna, inkább még jobban nyomták a gázt, hogy kiderítsék: milyen, ha gyorsabb ritmusban szól Frízföld himnusza. Végül a település önkormányzata az átadás után egy nappal kénytelen volt az utat lezárni.
Ausztráliában is, jó tíz éve, hasonlóan cselekedtek: egy útszakaszra a Queen együttes Another One Bites the Dust című számát vésték, ám az autósok a zenélő aszfaltcsíkot figyelték, s nem a kereszteződéseket… Az egyre gyakoribb balesetek hatására elhallgattatták a Queent.
Forrás: szabadfold.hu
