Krúdy Gyula, aki Várady Zsuzsika nevű szerelme miatt is kötődött a tóhoz, majd Balatonfüreden kezeltette egyre súlyosbodó betegségét, úgy vélte:
„A Balaton mentén az őszidő egy csodálatos költemény, a tóról és az erdőkből halk léptekkel jön elő a boldog elmúlás gondolata, a tihanyi kecskék az égboltozaton legelésznek, és méla csendben a magyar ősz sóhajt… Az ősz a Balatonon arra való, hogy derült, megnyugodott szemmel a lássuk a hegyek felé búcsúzó aranyfellegeket.”
Krúdy mellett költőink legtöbbje versbe foglalta az őszi Balaton világát. A kedves, kellemes hangulatú olvasmányok közé tartoznak azok az alkotások, amelyeket a tavi szüretek ihlettek. Ilyen Kisfaludy Sándor Csobánc című regéjének részlete, mely a Badacsony XIX. századi szüreti vigasságára kalauzol:
„Bő, víg s népes volt Badacson
Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn,
Urai és asszonysági
Veszprém-, Somogy-, Szalának
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.
Durrogtak a mozsarak,
Hogy a bércek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak.
Harsogtak a tárogatók,
A hegedűk zengének,
Szól a duda, tapsolt a tánc,
S a sarkantyúk pengének.”
XX. századi verselőinket szintén megihlette az őszi táj sokszínűsége, ám alkotásaik nagy részében a táj színei és fényei összekapcsolódnak a lélek alakváltásaival. Hangsúlyos példája ennek József Attila 1936 őszén született Balatonszárszó című költeménye, melynek részletét idézzük:
„Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.”
A szomorú sorsú költőzseni a balatoni táj rezdülésein keresztül mutatta be a lelkére nehezedő súlyos nyomást, melynek sajnálatos következménye egy év múlva bekövetkező öngyilkossága lett.
Illyés Gyula, kinek 1945 után többször jelentett nyaranta menedéket tihanyi háza és több műve is született a tóról, kevésbé ismert őszi, tavi alkotása a Rajz eltépésre című verse. Az 1944. október 17-én keletkezett költeményt nehéz történelmi idők ihlették, de mégis hűen tükrözi a Balaton őszi arcát. Íme egy részlete:
„Sárga a fa, de sárgább
a fák között a ház.
A völgyből – gyöngy a vízből –
négy réce igyekszik föl:
négyféle hápogás.
Egy karéj világoskék,
egy karéj Balaton;
aztán sötétebb kékben
a fehérfelhős égben
a tihanyi halom.”
Fodor András nagy tavi lírikusaink egyike. A vízrenéző című verse nemcsak azért foglal el fontos helyet a magyar kultúrtörténetben, mert Egry József balatoni festőről szól, hanem azért is, mert az egyik legszebb és legsajátosabb őszi, tavi alkotások egyike:
„Nem értik őt az emberek,
de ő az embert is megérti,
a kaptatón zihálva még
helyetük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a színek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóvíz ónos csillogása.
Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utólszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac viágol;
És szúr az éles, szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
„Lehet, hogy elmegyek, de ti
Nem tértek el az én utamról” –
Elment, s a nyári tó szinén
gazdátlan ingnak most a fények,
de az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
s előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.”
Vas István költőnknek több kitűnő verse szól a balatoni őszről (pl. Szeptember, Három nap). Érdemes egy kellemes bor mellett, hűvös estén ízlelgetni, olvasgatni mindegyiket. Most Badacsonyi ősz című gyönyörű opuszát közöljük:
„Esik, a köd vastagszik a tavon,
alig látszik ki már a Balaton.
De idejövet elkaptuk, ahogy
Akarattyánál elénk ragyogott
Előbb az a hirtelen, résnyi víz,
Aztán egy forduló után kinyílt
S csillogtak a vékony, őskezdeti
Napsütésben kékjei, zöldjei.
A kék eltűnt, a zöld sötétedett,
Sötéten áll a badacsonyi hegy,
Piroslik rajta esőverte lomb,
Boltozata, a gyűrt bazalt borong,
S nem látni, csak szürkészöld fátylon át
Szigligetet, Csobáncot, Tátikát.
Zokog a lomb, suhog a szél, oda
Ez a nyár is, az eső illata
Száll szét a szélben, mélyen beszívom,
A magam nyarától is búcsuzom:
Ahol a szél, a köd, az ősz is édes,
Ezen a hegyen lettem negyvenéves.”
