„Pados János dunaföldvári születésű, 29 éves kath. világi pap és püspöki egyháztanácsi jegyző Székesfejérvárott, részint bevallván, részint törvényes tanúk által reá bizonyulván, hogy m[últ] é[v] jún. hóban Székesfejérvárott a cs. kir. orosz seregek ellen a szószékről keresztes háborút hirdetett, eközben Őfölsége kormányát gyanúsította és gyalázta, később június hóban egy fölkelő csapathoz csatlakozott, s a cs. kir. ausztriai és orosz seregek elleni hadjáratokban résztvett, hat évi várfogságban vasra ítéltetett” – írja egy 1849-es memoár Pados Jánosról (1820-1892), aki a börtönbüntetését követően a Balatonnál talált menedéket és kezdett szinte új életet.

Pados valóban – ahogy az idézet is tanúsítja – katolikus papként kezdte pályafutását, majd az 1848-as szabadságharc idején kezdetben tábori papnak, majd honvédnek állt. Eltökélten hitt a magyar szabadság eszményében:

„Vagyis mint a többiek, akik felkeltek a császár ellen, Petőfi és Kossuth szavába, engedetlenül a hatóság és engedelmesen népük iránt. Mert hiszen én se akartam mást. Mit is akartam volna? Hírt? Minek? Csak valami jobbságot, mert ahol megtagadtatik a szabadság, ott megtagadtatik Isten legfölségesebb teremtménye, az ember is.” – írta egyik művében.

A megtorlás idején haditörvényszék elé állították és Munkácson, majd Olmützben sínylődött vasba verve, négy esztendőn keresztül, az 1853-as amnesztiával szabadulhatott. Ezután Csurgóra került, ahol a Károlyi család fiainak nevelője lett és a tanítás mellett archeológiai cikkek írásával foglalkozott. Feltett szándéka lett: eljutni arra az ázsiai vidékre, ahol az ősmagyarok éltek és az orvostudomány segítségével bizonyítást nyerni a távoli ázsiai népek és a magyarság rokonságra. Ezért kezdte meg – 42 esztendősen – az orvosi képzést, melyet 1867-ben fejezett be.

Utazásait végül – felettesei nem engedélyezték – nem valósíthatta meg, de orvosi tudását mégis hasznosította. Kissé kiábrándultan, de a közösség számára mégis fontossá téve magát, visszavonult Nemestördemicre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte, nem haszontalanul. Gyógyító tevékenységével, gyógynövényes kúráival kezelte a helyieket. Ezen kívül széleskörű irodalmi tevékenységet folytatott: költeményfüzérei (Myrtuslombok), utazási élményei (Úti Napló) megjelentek nyomtatásban is. Emellett több, helyi vonatkozású régészeti emléket – legértékesebb a badacsonyi Abundantia istenasszony szobor – is fellelt és gyűjtött, melyet később a Nemzeti Múzeum nyert el megőrzésre.

Szellemi hagyatéka sokrétű, vagyona nem volt számottevő, de önzetlenül felajánlotta mindenét: egy szegényház alapítására.

Pados doktor, az orvos-áldozár csak annyit kért, hogy vele a rabláncait temessék el: „ezt koporsómban a lábaimhoz kívánom helyeztetni. Ez azon láncz -és béklyó, melyeket Munkácson mint politikai várfogoly viseltem, mert ezt őszintén merem mondani, hogy megszolgáltam, megérdemeltem. Hazám szabadságáért küzdöttem, áldoztam, szenvedtem. Jutalmat nem vártam, nem kértem, nem kaptam. Jutalmam az öntudat és a lánczok, melyet magammal viszek síromba.”

Nagylelkű felajánlásai közül a szegényház működött legtovább, amelyben 1945 után óvodát és orvosi rendelőt működtettek. Pados János életműve igen sokrétű és a még a XXI. században is figyelemre méltó. Zárásként egyik versét idézzük, amely a lakóhelyéül szolgáló Tördemiccel átellenben fekvő Fonyódnak állított emléket:

„Fonyód! Somogynak fénye, szemvilága;
Ahol tűz ömlött s láva egykoron,
S most lángitalban forr a bérc orom;
Csókkal köszönt a Balaton nagy ága:

Az ég derűje, a lég tisztasága;
A hegytetőről völgybe zúgó rom;
A csacska visszhang, néma fájdalom;
A múlt időnek boldog ifjúsága;

Mindaz mi szép ma és volt hajdanában,
Téged dicsőit és téged köszönt;
Árasztva rád a bájt és fényözönt:

Üdvözlek én is e rövid danában;
Amelyre keblem árja felhevült,
Mikor szüretkor hő kebledre dűlt.”