A festőművészt salföldi birtokán látogatta meg a Magyar Nemzet. A békeidők hőseiről, a cenzúráról, a posztmodern művészet blöffjéről és arról beszélgetett a lappal, hogy a művész New York helyett miért választotta a Káli-medencét.
A Pataki Tamás jegyezte interjú annak deklarálásával indul, hogy Somogyi Győző egyik fő műve a magyar hősök arcképcsarnoka, amelyben királyokat, hadvezéreket, katonákat sorakoztat fel.
Ezt az arcképcsarnokot nem azért készítette, hogy a művészete kiteljesedjen, hanem a szolgálat és nevelés miatt.
– Szolgálatnak tekintem a művészetet, nem öncélú tevékenységnek, és feladatunk van bőven. De természetesen a békének is vannak hősei és szentjei. Ma is rengetegen élnek hősies fokon, a sokgyermekes anyáktól kezdve az olyan kiváló emberekig, mint Böjte Csaba atya, akik egy közösségért, a mi esetünkben a magyar nemzetért tevékenykednek, arra teszik fel az életüket. És persze vállalják az ezzel járó konfliktusokat, az esetleges üldöztetést is – mondta Somogyi Győző, aki szerint a most is sok száz háború van a világon, miközben az is igaz, hogy a történelmet nézve ilyen hosszú békeidőszak még nem volt Európában, és nem valószínű, hogy ez így is marad.
– Az egyik nemzetrészünket, a kárpátaljai magyarságot már háború sújtja. Én hadtörténelemmel foglalkozom, a világ tűzfészkei pedig különösen érdekelnek, de hálát adok az Istennek, hogy bár háborúban születtem, az 56-os forradalmat kivéve nem volt ilyen élményem. Ezt pótoljuk a huszárhagyomány őrzésével – emelte ki a festőművész, aki a honfoglalás 1100. évfordulójára festette meg az említett száz portrét, s ennek köszönhetően ő lett az egyik első festőművész, akit a rendszerváltás után politikai utasításra cenzúráztak.
Nyolc festményét vették le az 1996-os kiállításáról, köztük Horthy Miklósét – emlékeztet a Magyar Nemzet.
– Vagy azokét, akiken második világháborús egyenruha volt, köztük olyan katonáét is, mint Szentgyörgyi Dezső, akinek akkor már egy repülőalakulat is viselte a nevét. A millecentenáriumi ünnepségek részeként nyílt meg a kiállítás a Néprajzi Múzeum aulájában, de mint később megtudtam, a Horn-kormányból szóltak le az akkori igazgatónak azzal, hogy mi történik itt, „fasisztákat állítanak ki, miközben az Európai Unióba igyekszünk?”– idézte fel a történteket a saját nézőpontjából Somogyi Győző is, aki arra is kitért, hogy elég dilettánsul cenzúrázták, amiért ő ezért csak hálás lehet, mert ennek hatására hétszer annyian nézték meg a kiállítást, minden kiadványt megvettek, ráadásul az ügyben indult pert is megnyerték.
Később egy magánbeszélgetés alkalmával látta azt a minisztériumi körlevelet, amit akkoriban az összes kulturális intézmény vezetője megkapott. Azt írták benne, hogy a millecentenáriumi ünnepségeken tartózkodni kell minden olyan rendezvénytől, ami a magyar dicsőséget mutatja be, és ki kell emelni a korszak ellentmondásosságait. Ez volt az akkori kormánybiztosság alapelve.
Somogyi Győző számára nem kétséges, hogy mi lehetett az ellene fellépőknek a baja a magyar dicsőséggel. Szerinte arról van szó, hogy ők már akkor is helyet próbáltak csinálni annak a globális birodalomnak, amibe belépni készültünk.
– A világban már jó ideje társadalmi tervezés folyik, amelynek egy drappszínű, angol nyelvű emberiség létrehozása a célja. Az ő világukban nincs szükség nemzetekre, minden nemzeti és helyi érték betiltandó. Az eltüntetés első lépése pedig az, hogy megfosztják a népeket az önérzetüktől és az öntudatuktól. Nálunk ebben nagy eredményeket értek el, most is több százezer fiatalunk dolgozik külföldön egy kis pénz miatt. Ez is egy harc, akár akarjuk, akár nem, csak egyelőre szellemi eszközökkel vívjuk – fejtette ki Somogyi Győző, aki katolikus pap volt, amikor még Pesten én, s akkoriban még grafikákat rajzolt.
Mint elmondta, salföldi festővé a természet színei és a táj kisugárzása miatt lett.
– Budapestet is szeretem, hisz a szülővárosom, de a nagyvárosi létforma nem kedvez a művészetnek. Illetve bizonyos formáinak igen, de az nem én vagyok. A nagyvárosi civilizáció megteremti a maga modernista művészetét, és ez tulajdonképpen azt a programot szolgálja, amiről beszéltem: a globalizációt, a nemzetköziesítést és a helyi értékek fölváltását. A modern művészet teljesen egyforma Kamcsatkától a Tűzföldig, hisz ugyanazokat a formákat szponzorálja a pénzvilág – vetette fel Somogyi Győző, aki úgy véli: az avantgárd például eljutott a művészet teljes elvetéséig.
Tárgyat nem is hoznak létre, csak elméleteket, ideiglenes installációkat, amiket utána a szemétbe dobnak.
Magát a tárgyi művészetet akarták megszüntetni, de nem lehet, mivel a szép utáni vágy bele van oltva az emberekbe. Magyarországon újból a figurális, hagyományos művészet felé fordult a fiatalabb nemzedék, és kitűnő művészeink vannak.
A hagyomány védelmében szól, adja hát magát a kérdés, hogy ő akkor melyik hagyományt folytatja, tekintve, hogy tájképei eszmeiségükben és erős színeikben Csontváryt juttatják a szemlélő eszébe.
– Mindenkit követek, aki a szépséggel foglalkozik, mondhatnám, hogy ott lopok, ahol csak tudok. Csontváry nem volt ösztönfestő, egy program és világkép kerekedik ki a műveiből, amit teljesen a magaménak érzek. Óriási géniusz, szerintem a huszadik század legnagyobb festője volt, aki mellé csak Salvador Dalí állítható. De mindenütt a világon él és virul a hagyományos művészet, amely szépet alkot, csakhogy az nem kap nyilvánosságot a hírközlési monopóliumok miatt. Olyan, mintha az összes művészeti újságot egy szerkesztőségből és egy világnézet szerint szerkesztenék – hangoztatta Somogyi Győző, aki szerint nem kell elfogadni, hogy a művészet a kilátástalanságot közvetítse.
– Tragikus sorsot élnek azok, akik ennek felülnek; rövid sikereket és pénzt elkönyvelhetnek ugyan, de végső soron a művész egy próféta, akinek Isten örömhírét és a természetben megnyilvánuló dicsőségét kell közvetítenie. Minden kornak és vallásnak ez volt a művészete, ám a felvilágosodáskor kezdődő ateista világkorszak megpróbálta felülírni ezt a tagadással – emlékeztetett a Kossuth-díjas festőművész.
– A művészek számára a rombolást jelölték ki feladatnak, az avantgárd és a forradalmi irányzatok mind a rombolással foglalkoznak. A hagyományos művészet a jó diadaláról szól, életkedvet ad. Az élet és a halál kultúrája áll itt szemben egymással. Viszont a sátán nem tud teremteni, és ha ezt lefordítjuk a modern világra, ez többek között azt jelenti, hogy a modernitás például az építészetben semmi maradandó értéket nem tud létrehozni. Az üvegbeton és vastákolmányok előbb fognak elpusztulni, mint ezek a kis káli kőfalak – érvelt saját igaza mellett a művész, aki már a hetvenes évek vége óta él Salföldön, így közelről tudja szemlélni, hogy ennyi idő alatt hogyan változott meg körülötte a táj.
– Én abban reménykedtem, hogy ha megbukik a kommunizmus, akkor visszarendeződik a paraszti világ. De társadalmi szempontból a mohácsi csata nem okozott akkora veszteséget, mint a rendszerváltozás. Persze ma már nem viszi el rendőr az embert, sok mindent szabad csinálni. Például a vallásgyakorlás szabad, de először kinyírták és tönkretették a vallásosságot. Csak utána mondták, hogy tessék, gyakorold a hitedet, ott a templom, csak éppen üres.
Mi itt egy nagyon pici közösség vagyunk. Paraszt csak én vagyok, meg egy svájci nő. Mi gazdálkodunk, műveljük a határt. Az egykori parasztok mind elköltöztek, pedig ez egy kincsesbánya. A mindennapi harcaim része az is, hogy megóvjam a környezetünket. Nem szeretném, ha ide emeletes házakat vagy kocka alakú szállodát építenének – mondta Somogyi Győző, aki pontosan látja ugyan, hogy az építőipar szárnyal, de ezzel együtt úgy tartja: nem lenne szabad bárhová építkezni.
Örömmel hivatkozik hát arra, hogy a Káli-medence Környezetvédő Társasággal már 250 házat mentettek meg az enyészettől, úgy, hogy felújították őket – a tájat és a helyi tradíciókat megőrizve.
Borítókép: Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus- és festőművész áll Salföldön 2012. augusztus 24-én Fotó: Mohai Balázs/MTI Fotó
