– Milyen gyermek- és fiatalkori emlékeket őriz a Balatonról?
– Gyermekkoromban Győrben éltünk. Folyóvizek partján, a Kis-Duna töltésoldalán nyaraltunk, a Rába és a Rábca partján. Tele volt a város folyóvízzel, de igazi tavat, vagy tengert csak álmodni tudtam, soha nem láttam. Már középiskolás voltam, közel az érettségihez, amikor egyik barátom, akiknek nyaralójuk volt Zamárdiban, meghívtak a Balatonra. Vonaton mentem le és csodálatos élmény volt, szinte hihetetlen, hogy amikor – talán Világosnál – a vonatablakon kinéztem, hatalmas égboltot és vele együtt hatalmas tengert láttam, és egy hajót, egy csónakot, amiben eveztek színes ruhákban és az égen lapátolták a vizet. Hirtelen úgy látszott, mint hogyha az égen úszna az a csónak, de az ég és a víz valamiképpen összemosódott, egybefolyt számomra. Ez volt az az első pillanat, amit a Balatonról máig őrzök.
– Rádiós műsorvezetői időszakából akadtak-e balatoni forgatási helyszínek, élmények?
– A Balatont megkedveltem, pedig azt hittem, a folyók tartoznak igazán hozzám, de a Balaton a tengert is jelentette, a későbbi tengeri élményeket itt viszontláthattuk. A végtelenségnek ugyanaz a szépsége, öröme fogott el, mint bármelyik olaszországi, franciaországi tenger partján, ahol később rádiósként, televíziósként sokszor járhattam, utazhattam, különböző hivatalos utakon, forgatásokon, hangversenyeket megrendezni, megtartani, a budapesti Madrigál Kórussal Nizzától kezdve Capriig. De a Balaton megmaradt egyedi, szép és szívünk legbensőbb élményének. Később aztán módom volt a Balatonra többször is menni, a Rádiónak és a Televíziónak üdülője volt Széplakon. Nyaranta a gyerekeimmel, első feleségemmel, aki Erika volt (2008-ban hunyt el) gyakran nyaraltunk a Balatonon. Ott sok jó barátom közt, Siófokon Oláh Vilmos, az ottani baleseti sebész főorvos fogadott bennünket, a Balaton környékét általa megismertük. Mentünk lovardába, mentünk repülni. A Rádió révén voltak rendőrségi pilóta barátaink, akik kétmotoros Morava-gépen elvittek bennünket a Balaton fölé, úgyhogy áttekinthettük gyermekeimmel a tavat, láttuk a magasból a Tihanyi Apátságot, a Balaton eldugott tájait, gyönyörű környezetét, hegyeit, a Badacsonyt. Az egész Balatont.
A Balatonnál nagyon sok írónál, költőnél, muzsikusnál járhattam. Farkas Ferenc zeneszerzőnél Lellén, vele ott egy hosszú tévéműsort is forgattunk, vitorláztunk, jártunk a kertben, beszélgettünk Vivaldiról, Bachról. Gyakran orgonálhattam Kőröshegyen, az ő szép, Kőröshegyi betlehemes oratóriumát, karácsonyi szövegek mellett a Madrigál Kórus énekelt, Sinkó László volt a narrátor, nagyon virtuóz, szép orgona szólói voltak ennek a kis oratóriumnak.
– Melyek voltak még az emblematikus – balatoni – találkozói az irodalom nagy képviselőivel?
– Természetesen felkereshettem Illyés Gyulát is. Tihanyban, a komp felőli részen egy érdekes, szűk csapáson kellett hozzá felmenni. Első feleségemmel, aki akkor 20-21 éves volt, meglátogattuk őt. Mentünk föl a lépcsőkön, mintha színpadi drapériák közé érnénk, először csak derékig látszódtunk, nagy társaság ült a teraszon. Borzasztó zavarban voltam, először találkoztam Illyés Gyulával, aki derűsen, kedvesen megfogta a könyökömet, hogy ne lépjek bele egy uborkás üvegbe, s azt mondta: vendégségben enni kell, az minden zavart felold és elénk tett egy gyümölcsös tálat. Így kezdődött Illyés Gyulával az a barátság, amit aztán természetesen sok-sok interjú és irodalmi beszélgetés is követett.
Illyés egy ízben említette, hogy Szabó Lőrinc hányszor volt nála! Ott írta azokat a híres szonetteket, a Huszonhatodik év ciklusnak gyönyörű darabjait. Nagy gyászban volt, mert meghalt a szerelme, hihetetlen lendülettel írta a szonetteket, és amikor valamelyikkel elkészült, akkor egy partvisnyéllel felkopogott Illyésékhez, akik a fölső szobában tartózkodtak. Meg akarta mutatni a szonettet, föl akarta olvasni. Azt mondta Illyés: tudod, hogy a költők milyenek, azonnal szeretnék közreadni azt, amit írtak. Le is akarta gépelni, ami nagyon nehezen ment neki.
Illyésnek volt egy rossz írógépe, azzal sehogy se boldogultak. Mind a ketten iparos gyerekek voltunk – mondta Illyés –, próbáltuk a szalagot összevarrni, de nem nagyon sikerült. Pedig Lőrinc rögtön nyomtatásban akarta látni a verset, tudod, a költőknél ez milyen fontos. Na, és akkor fölolvasta a szonettet, persze mi meghatódtunk, örömmel hallgattuk. Csodálatos volt látni, hogy ebben a nagy gyászban könnyezett, de a boldogságtól sugárzott az arca, hiszen remekművet írt.
Máskor arról beszélt Illyés, hogy nagyon jó kapcsolatban volt francia költőkkel. Eluarddal, Frenauddal, akik jöttek Tihanyba hozzá. Közismert ez a régi történet, Illyés megírta Balaton-könyvében. A komphoz elment Eluard elé. Egy remek lélektani tréfát eszeltek ki Szabó Lőrinccel. Hazafelé jöttek Eluarddal, láttak egy nyájat, pásztort, nagy botjával. Egyik kezében könyv volt. És Illyés mondta Eluardnak: ne nézzük meg, hogy mit olvas? Hát persze, Eluard kíváncsi volt, nézzük, hogy a pásztor, mit olvas. Odamentek: mit olvas barátom? Rimbaud verseit – felelte a pásztor franciául. Eluard ártatlanul hallgatta, a furcsa szituáció hatástalan maradt. De a pásztor folytatta. Szeretem a többi franciát is, Arragon, Jammes, és mások verseit. Hallott-e Eluardról – kérdezte Illyés? Hogyne – szólt a pásztor hetykén – bár újabb verseit nem annyira szeretem, a korábbi korszakait kedveltem inkább… Itt szakadt le az ég, s nagy nevetéssel a költők összeborultak.
– Hol járt még vendégségben, híres balatoniak teremtő otthonában?
– Borsos Miklósnak sokszor lehettem Tihanyban vendége. A kert közepén kút állt, ez az élet középpontja, arrébb a kert sarkában a tűz, a kemence, be is gyújtotta Miklós a látogatásunk tiszteletére. Ropogtak a friss, száraz ágak, körös-körül a szőlők, lugasok a gyönyörű cserjék, virágok, a választott mediterrán növények Borsosné, Buba által. Megmutatta szobrait, Illyés egyik szemében ott volt a kétségbeesés, a másikban derű. Derkovits, Kassák portréja és Szabó Lőrincé. Ez adott egy csodálatos lelkiséget, a növényekkel teli mediterrán világnak, ami belefért egy viszonylag nem nagy kertbe, mégis egész Európa benne volt.
Első verseimhez gyönyörű, kézzel írt betűivel Borsos Miklós írt előszót. Barátságunk haláláig tartott: 1974-ben még jómagam nyithattam meg életmű-kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában, majd Győrben a legendás Borsos-házat, szemben a Székesegyházzal. Borsos gyönyörű szép kertje országos hírűvé vált, valamiképpen a toszkánai, az olasz kerteknek a hangulatát idézte számomra, és az ő számára is. Felesége, Buba ezt a világot teremtette meg, ő pedig ezt a kertet lélekben is felemelte azzal, hogy szobrai is ott voltak. Interjúban beszélt erről és beszámolt a balatoni élményekről.
Valamikor még ott a lovakat fürdették a tó partján, amikor ő a háború vége felé odaköltözött a Balatonhoz hosszú hónapokra, tavasztól őszig. És később aztán egyre jobban benépesült ez a világ, de Borsos kertje megmaradt egy darab Itáliának és Magyarországon is. Csodálatos élmények kötnek ehhez a kerthez és persze az ő személyiségéhez. Megteremtette köztünk azt a kapcsolatot, ami nem csak a zene révén vált mindennapossá, hanem a költészet, a szobrászat szeretetében is.
Tihanyi háza kapu-oszlopain egy-egy kutya-szobor áll: Illyés és Szedő Dénes rögtönzött versei vannak a talpazatba bevésve. „Nem haragom, alakom, őrködik e falakon.” És a másik, kicsit oroszlán formájú kutya-szobra alatt: „Kutya volnék, ál-oroszlán, ebül vésett ki a gazdám” –olvashatjuk Szedő Dénes ferences játékos rím-versét, melyen Miklós is sokat mulatott.
– Tihany mellett mely balatoni településhez fűződnek szép emlékei?
– Balatonfüredhez, Ferencsik János miatt. A város gyönyörű hagyományait tetézi az ő jelenlétének emléke, valamiképp általa jelen van a zene méltósága és öröme is e partokon. Évtizedek óta rendezik meg a Quasimodo-költőversenyeket a Nobel-díjas költő emlékezete jegyében. Kétszer nyertem különdíjat, egy alkalommal fődíjat.
Erikával, aki második Erikám, azaz második feleségem, s mint én, ő is könyveket publikál. Tavaly is jártunk Füreden, a Vaszary-kertben adtunk interjút s jelen voltunk a kedves ünnepségeken. Erikával tizenkét éve ismerjük egymást. Tizenkilenc interjú-kötetének egyike még régebben velem készült Zamárdiban – ez is egy közös, balatoni pont –, Mikor a hervadás is hála címmel. Az együttes munka áhítatában barátkoztunk össze s Zamárdi kis templomában lett 2010-ben az esküvőnk. Az eskető plébános, teológus is Erika beszélgetőtársa volt jóval korábbi években, Kocsi Gyuri azóta kedves barátunk lett.
– Szigliget az Alkotóházzal és az írók bázisával szintén fontos helyszín lett az ön számára is?
– Családommal éveken át nyaraltunk ott. Gyermekeim szinte ott nőttek felnőtté. Nem gondoltuk akkoriban, hogy lányom Ildikó, Malév-pilótaként repülőtéren landol külföldi utasaival. Zolika itt köt barátságot Esterházy Péterrel és itt írja első novelláit és esszéit Erdélyről. Gergő majd filmeket forgat e tájon operatőrként. Jómagam potréműsort forgattam Simándy Jóskáról Györökön, Tapolcán Németh István Péter barátommal tűnődtünk verseken, esszén. Erika vele is interjút készített, édesapja nyolcvan éve iskolatársam volt a győri bencéseknél.
Minden út úgy tűnik, a Balatonhoz vezet… Ne feledjük Szigliget mellett Keszthelyt sem, a Helikon-ünnepségeink helyszínét. Szerveztem is, és előadásokat is tartottam ezeken az irodalmi napokon a Berzsenyi Társaság irodalmi alelnökeként. A somogyi parton, Fonyódon nyaranta Fodor András kedves jó barátommal találkozhattunk, ő is ott írta szép verseit. Huszonhárom éve a Balaton túlvilági fényeinek koszorújában, a derékig érő vízben, váratlanul megállt Bandi szíve.
Szomorúan emlegethetem Szárszót, ahol barátunk színháza áll, ahol nyarait töltötte, Csukás István költőre, meseíróra gondolunk szeretettel. Vele is készült interjúkötet, melynek Erikával Szabó Lőrinc versének kezdősorát adták a beszélgető-kötet címéül: Csak a derű óráit számolom… És itt mindig gondolunk József Attilára. Pilinszky Jancsival is beszélgettünk róla: ő Mozart – mondta Jancsi boldog mosollyal.
– Zamárdi, mint a nyaraik fő színtere szintén sok találkozót hozott?
– Természetesen, Zamárdi lett alkotásaink legfőbb ihlető helyszíne Erikával. Pilinszkyről Zamárdiban szólhatott Kocsis Zoli, Erika könyve viselte ezt a címet: Pilinszky és Bach. A későbbi közös beszélgető-kötetük pedig egykori tévéműsorom címét viselhette: Zene zene zene… Erika és Zoli Zamárdiban találkozott először, szomszédok voltak, a nyaralójukat csak a bokrok választották el egymástól. Régen, még ismeretlenül egy üveg bor kinyitásához keresett a szomszédnál dugóhúzót és férfi-kezet Erika. Kocsis Zoltán nyitotta meg a palackot s hamarosan beszélgettek Pilinszkyről, a zenéről, a Balatonról. Az interjúk egyike-másika már Erikáék teraszán született meg.
A könyv bemutatója pedig, még az ön szervezésében, a siófoki könyvtárban történt, melynek akkor Emőke éppen igazgatója volt. A szép közös, siófoki ünnepi vacsorára is jó szívvel emlékezünk. Zoli nemcsak zongorázni, de beszélni is nagyszerűen tudott, mert minden érdekelte, a történelem, a táj, a Balaton, a főzés, az élet. Tényleg azt hiszem, hogy ő tudta azt, amit Mozart, hogy a formák életből fakadó életének a zene a megvalósítója, hát ő mindent megvalósított, minden élményt, minden gazdagságát a lelkének abba bele tudta sűríteni. Sajnos már ővele sem találkozhatunk Zamárdiban. Amikor ott járunk, mindig szomorúan pillantunk át a házra és mondjuk Erikával, hogy nincs itt a Zoli, nem áll ott a kocsija, a szomszéd udvaron, hiszen minket csak egy átmászható kerítés választott el tőle, meg talán a tehetség égboltig érő csillagvilága.
– Inspirálta alkotásait a Balaton, melyik Balaton ihlette alkotását emelné ki?
– Emlék az is, ami történik, ami még történni fog… Egry József festhette volna meg a képet: Zamárdi partjainál, kerékpározó Erikámat a tavat szegélyező kavicsos úton. Messziről látom, felbukkan, eltűnik, nem tudom már, közel van-e vagy távol? A képzelt festmény áldott ragyogását függeszteném fel a nem létező fára, lehessen hát égő csillag a gyertyán. A meg nem született festményt vers vázolja fel, Parton, kerékpárral a címmel.
Czigány György: Parton, kerékpárral
„Küllők, fémek arany extázisának
percére az ég tüzei leszállnak,
viszi, a napfényt ülteti a vázra,
mind elvész amit elhagy, nem néz hátra,
előtte fut s bukfencezik a nap,
tűntében part és lomb utána kap:
messzi vizeken villan a kerékpár,
tapos, az ezüst rónákig elér már
özönvíz-ragyogásban kerekezve
lobog s térdig merül a végtelenbe,
sejti, hogy ami most történik rég volt,
szoknyája felhő, kabátja az égbolt,
a küllők szikráit nevetve hordják.
Ott van s nem látom. Nincs más, csak mennyország.”
