Titkos ügynökök hemzsegtek a Balatonnál, hiszen a szocializmus idején a Balaton kedvelt találkozóhelye volt a hidegháború időszakában a vasfüggöny által szétválasztott német családoknak. Az 1960-as évektől egészen a rendszerváltásig a Balaton volt a stabil közös pont a Németország két elkülönített részén, a keleti Német Demokratikus Köztársaságban (NDK), illetve az akkori, nyugati területekből álló Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) elő rokonok számára. De nem mindenki azért jött a kádári Magyarországra, hogy régen látott rokonsággal vagy barátokkal találkozzon egy lángos mellett.
Az NDK-titkosszolgálat, a Stasi ideküldte az ügynökeit. 1964-től minden szervezett turistaút résztvevőjét megfigyelték.
Az NDK vezetői ugyanis attól tartottak, hogy a nyugatnémet turisták kedvezőtlen ideológia-politikai befolyást gyakorolnak az állampolgáraikra. Ám végül még ez sem volt elég: három évvel később létrejött a Balaton-brigád, amely már minden gyanús keletnémet turistát megfigyelt.
NDK-s James Bondok kémkedtek a nyaralók között
1961-től, a berlini fal megépülésével a keletnémet állam kiemelt feladatnak tekintette a disszidálás, vagyis annak megelőzését, hogy állampolgárai nyugati államokba szökjenek. Ebben az időszakban
a Balaton térsége kiemelten ellenőrzött területté vált, hiszen itt nagy számban üdültek egyszerre kelet- és nyugatnémet turisták
1965-ben 85 ezer, 1966-ban 125 ezer ember érkezett a Német Demokratikus Köztársaságból, vagyis az NDK-ból. 1975-ben már több mint 323 ezer NDK-turista lépte át a magyar határt.
Börtönbe zárhatták azt, aki Nyugatra akart szökni
A hatvanas évektől kezdve az NDK állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve, az Állambiztonsági Minisztérium (Ministerium für Staatssicherheit, röviden Stasi, kiejtve stázi) attól rettegett, hogy a baráti országnak számító, ám a keletnémet viszonyokhoz képest lazább szocialista erkölcsű és szabályozású Magyarországon káros befolyás érheti az NDK-s állampolgárokat. Ezért úgy döntöttek, hogy a hazánkba nyaralni érkező honfitársakat megfigyelés alá helyezik.
A teljes keleti blokkban ugyanis a Balaton mellett találkozhattak legkönnyebben a nyugat- és keletnémetek, családtagok és barátok, akiket a vasfüggöny kettéválasztott.
Itt beszélhettek, esetleg tervezhettek az állam számára nemkívánatos dolgokat.
A legfőbb veszély a keletnémet turisták nyugatra szökése volt. Az erre vállalkozók változatos megoldásokat találtak ki a szökésre.
Nyugatnémet lakókocsis turisták a szántódi autós kempingben – 1964
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor
Az NDK-s családokat a rokonaik úgy próbáltak a Német Szövetségi Köztársaságba juttatni, hogy a Balaton-parton átadták nekik a saját, nyugatnémet útlevelüket, amellyel – ha megvolt a kellő hasonlóság – már Nyugat-Németországba mehettek.
De az is előfordult, hogy az autó csomagtartójában próbálták kicsempészni a keletnémeteket.
Az akkori rendszer kegyetlenségét tükrözi, hogy
akiket rajtakaptak szökés tervezésén, vagy egyéb gyanús tevékenységek folytatásán, azokat hazatoloncolták, ahol börtön várt rájuk.
A Hotel Tihany egyik szobája 1963-ban
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
Hemzsegtek az NDK-s titkosügynökök a Balatonnál
A profi Stasi-ügynökök egész szezonban a Balaton partján tartózkodtak. Gyakran fiatal házaspárokat (vagy legalábbis magukat annak kiadó fiatalokat) alkalmaztak erre a feladatra, akik kempingfelszereléssel érkeztek, majd megpróbáltak elvegyülni a nyaralni (vagy disszidálni igyekvő) keletnémet családok között, azzal a céllal, hogy kipuhatolják a szándékaikat.
Majdnem minden NDK-s turistacsoport beszerveztek egy titkos ügynököt. Az idegenvezetőket és az utaskísérőket is felszólították a gyanús tevékenységek jelentésére.
A Balatonnál bárhol felbukkanhattak a keletnémet titkosügynökök a Kádár-korszakban
Fotó: Fortepan
Mi számított gyanúsnak a turistákon?
Gyanúsnak számított például az, ha valaki lemaradozott a turistacsoporttól, egyedül akart sétálgatni a Balaton partján, vagy ha túl sok pénzt költött. Ha viszont valaki feltűnően sokat fotózgatta a tájat, akkor már katonai felderítésre gyanakodtak.
A hivatalos kereskedelmi szálláshelyeken pontosan
vezették a hozzánk látogató külföldi turisták névsorát, és ezt a nyilvántartást leadták a helyi rendőrkapitányságon.
Ha pedig valaki a saját házában adott ki egy-egy szobát vagy lakrészt, azt neki kellett bejelenteni a rendőrségnél – legalábbis elméletileg, ám erre a gyakorlatban nemigen került sor.
A precíz szállodai nyilvántartásokat tehát
úgy lehetett megkerülni, hogy inkább a magánházak által kínált fizetővendéglátást
vagyis az azokban az évtizedekben elhíresült Zimmer Freit választották az amúgy is kispénzű keletnémet vendégek. Ebben az esetben ugyanis nem előre lefoglalt szálláshelyre mentek, ahol a Stasi nagy valószínűséggel már felkészült az érkezésükre.
Hazai sztárok, akik imádják a Balatont – nézd meg itt.
:
Forrás: origo.hu
Nyitókép: Fortepan
