Őszintén bevallom, voltak fenntartásaim, amikor helyet szereztem magamnak Rick Astley paloznaki koncertjére. Egyrészt tudom, hogy a brit popénekes visszatérése óta stílust váltott, és ilyenkor gyakran előfordul, hogy a művész a koncertturnék során csak az új műsort szereti énekelni, és sértésnek veszi, ha a közönség a régi slágerekre (is) kíváncsi. Másrészt attól tartottam, hogy a nagyvilághoz képest kicsiny országunk kicsiny falujában rendezett koncertet esetleg nem veszik elég komolyan és hakniból lenyomják az egészet.
A bevezetőből már sejteni lehet, hogy egyik félelmem sem igazolódott be, hiszen akkor biztosan nem írnám le. Valóban, Rick Astley augusztus 3-i koncertje óriási, őrületes nagy buli volt, a lehető legjobb fajtából. De, ne rohanjunk előre.
Szombaton 6 óra előtt értem Paloznakra, pont időben, hogy belehallgathassak Zolbert koncertjébe. Kiváló választás volt, láthatólag a közönség is értékelte a szaxofonos-zeneszerző műsorát. A pénteki eső után sártenger és pocsolya várt mindenkit a nagyszínpadnál, de ez senkit sem zavart, a szépszámú hallgatóság lelkesen figyelt.
Zolbert után Maceo Parker lépett színpadra kirobbanó energiával. Remek csapatot állított össze, lendületes, jazz-soul stílusban több, mint 90 perces koncertet adott. Szigorú arckifejezése azt sugallta, hogy vele nem érdeme kekeckedni, de erre a zord külsőre rácáfolt a csodálatos muzsika.
Bár Maceo Parkert is nagyon sokan hallgatták, nem lehetett nem észrevenni, hogy szépen, folyamatosan áramlanak befelé az emberek a nagyszínpad elé, mindenki igyekezett magának kiszorítani egy talpalatnyi pocsolyamentes helyet. Mielőtt beállt volna a tömegnyomor, még elsiettem megnézni a többi színpadból, amennyit csak lehet.
A Tattinger Jazz és Pezsgőbár picur nézőterén fürtökben lógtak az emberek, alig bírtam belesni, hogy végre élőben lássam-halljam Soma Mamagésát a Vanavan Trióban. Somát van, aki szereti, van, aki nem, egy dolog azonban biztos: ez a nő elképesztően önazonos. Minden színpadon ezer százalékig önmagát adja, a jazzénekléshez enélkül igazából nem is érdemes hozzáfogni.
Továbbsétáltam a Fábián Juli Színpadhoz, amely elvileg biztosan több ember befogadására alkalmas, de ott is olyan sokan voltak, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. Itt Balázsovits Edit énekelt népszerű dalokat összetéveszhetetlen, kedves hangján. Szeretem az olyan koncerteket, amikor a közönség énekétől alig hallom az énekest, ez általában jót jelent.
Kilépve a Fábián Juli színpadról még belehallgattam Hangácsi Márton egyszemélyes show-jába az Audi Jazz Stage-en, és magamban megállapítottam, hogy ezt a gitáros-énekes műfajt neki találták ki. Őszintén bántam, hogy nem tudtam végighallgatni, de vissza kellett indulnom a nagyszínpadhoz.
Rick Astley koncertje pontosan kezdődött. Semmi faxni, semmi figyelemelterelés, a csapat egyszerűen feljött a színpadra és olyan elemi erővel és örömmel vágott bele az első taktusokba, hogy szinte hihetetlen. Gitár, basszusgitár, dob, billentyű, két gyönyörű énekesnő és maga a tinibálvány személyesen. Pont ugyanúgy néz ki, mint 25 évvel ezelőtt. Kedves, hunyori szem, sok mosoly, kacsasegg-frizura, zakó. Mintha csak egy MTV-klipet látnék…
Az első szám az újak közül volt, és amikor véget ért, megkérdezte a közönséget, szeretne-e hallani valamit a nyolcvanas évekből. Az üvöltést igennek értelmezte, és elénekelte a Together Forevert, természetesen dalra fakasztva a közönséget is. Addigra már besötétedett, a nagyszínpad előtti tér zsúfolásig megtelt. A koncert további részében is kiváló arányban keverte a régi dalokat az újakkal, egy-egy szám előtt pedig mindig mondott pár kedves szót, a családjáról, magyarországi élményeiről…
Azt is elmesélte, hogy utál repülni, ezért hozzánk autóval érkezett, ami nagyon-nagyon hosszú út volt, de annyira jól érzi itt magát, hogy az utazás minden perce megérte.
Ezzel nagyjából el is érkeztünk a lényeghez. A koncert zenei, technikai és professzionális szempontból is hibátlan volt, de az volt benne a legjobb, hogy szemmel láthatóan a zenészek is élvezték. Mindegyiknek fülig ért a szája, a playback gyanúja fel sem merült, akkora energiával játszott, énekelt mindenki. Lelkesedésük végig kitartott, egyszerűen fantasztikus hangulatot teremtettek.
Vidám perceket szerzett a You Can Call Me Allal, előtte Rick elmondta, hogy nagyon szívesen énekli nem csak a saját, de mások dalait is.
Az est vége felé természetesen nem maradhatott el a Never Gonna Give You Up sem, ez volt a befejező nóta, ez alatt mutatta be a zenészeit, majd elköszöntek.
Mondanám szívesen, hogy a közönség kikövetelte a ráadást, de nem volt rá szükség, mert szívesen játszottak még. Rick ült a dobok mögé, és búcsúzóul eljátszották az AC/DC-től a Highway to Hellt. Hatalmas ováció volt, senkit sem érdekelt már a sár vagy a hirtelen feltámadt szél, mindenki tombolt és táncolt, őrületes hangulattal zártuk Rick Astley koncertjét, én pedig újabb 25 évre rajongója lettem. Together Forever…
