A végzetes September 15-ike közelit, naponkint csimboraszszóit a bőröndöknek és kalapskatulyáknak szállítja a Kisfaludy a Balatonon át, a vendégek, choleracseppekkel a zsebükben, távoznak a világ minden része felé, a b oltosok szegezik a ferslagokat, minden arra mutat, hogy az idény vége felé jár.
Csak néhány megátalkodott jó kedvű vendég daczol még a naptárral, s moratóriumot mutat az idénynek Magyarország egyik hajdani tisztelt kormányférfia, azután a Klapkainvazió egyik vezénylő tisztje, egy ifjú gróf, Miklós bátyám öcscse, Béla, azután az én hajdani kedves pápai tudós tanárom, T.y, bájos hölgyeikkel, kedves családjaikkal; azután jóságáért köztisztelt Sz.né nagynéném a sárgaházban, gr. R.né, néhány pesti kereskedő, pápai tanár, az idény legkitartóbb hive, a hevesi földes ur, A.y, az orvosok, a szolgabiró, járásbiró, a katonai térparancsnok; aztán meg mink.
Vakmerő vállalkozók: meghosszabítani az idényt. Az idő pedig olyan szép, a Balaton oly kellemes, mint nyár derekáig soha sem volt. A hölgyek bátran szelik a hullámokat; köztük legkitartóbbak a hajdani tárnokmester bájos neje és tündérszép sógorasszonyai, kiknek eleven kedélye uj életet önt a haldokló idénybe; egy-egy reggel felöltöznek parasztnőknek, gyümölcsös kosárral a fejükön, s elmennek szőlőt-körtét árulni a sétányra Rókánéval.
A vendégek nem bírják Rókánéval kivallatni, hol vette ezt a két szép parasztleányt? Máskor meg apáczáknak öltöznek fel, sorra látogatják ismerőseiket, azok nem ismernek rájuk, conversalnak velük francziául s csak akkor hüledeznek, mikor a távozó apáczák kaczagva mondják a búcsúszót magyarul.
Estenként összekerül a társaság a mi udvarunkon, a nagy tubuson át holdat, Saturnust és Marst vizsgálni. Egy napon aztán a fürdő kedvenczeit is hirtelen elszólitja valami családi ügy. Az Ecsi villa üres marad. Erre egy kétségbeesett levelező buvában megírja a F. L.-nak, hogy üres már a fürdő, csak nehány lézengő beteg maradt még itt.
Általános elszörnyedés a még itt maradt hölgyek között! Mi »lézengő betegek!« Au contraire. Most járnak még csak a hölgyek össze s kezdődik az egész idény alatt szerzett tapasztalások kölcsönös kicserélése. Melyik családnak mi jövedelme van? mit költ? hogyan fizet? honnan hozatja a ruháit ? hogyan él odahaza ? mi haja van ? Ez az úr mért volt itt? Mért ment haza időközben? Mért jött vissza ? Meddig tart még, ha igy viszi ?
A jó sors gondoskodik uj táplálékról. A visszatérő gőzös vőlegényt hoz a füredi legszebb leánynak, az igazgató kedves unokahugának. Az idény végére a mi mindennapi kenyerünk! És jó hogy ez a kenyerünk van, mert a pék úgy is azzal fenyeget, hogy 15-ikén túl nem süt zsemlyét. Ez a vőlegény két napig eltart nekünk. Akkor megifjitja a haldokló idényt egy szép zsidó leány. Igen is; egy holt zsidóleány.
Szép derék leány volt. Egy csúnya rósz legény rágalmazta a szép leányt. Akkor a szép leány magához hivatta a csúnya legényt és megverte kegyetlenül. A csúnya legény nem hogy elhallgatta volna e szomorú légyottot, de még inkább szaladt vele a biróhoz, megmutogatta a hátán a kék foltokat, igazságot követelt s a hiró aztán elitélte a hős leányt két napi fogságra. A szép leány appellált, de nem a szolgabiróhoz, hanem az úr Istenhez, s azon való szégyenében, hogy őt tömlöczre ítélték, megszakadt a szive. Még az nap el is temették.
A halálhírre megint elsuntyolodik néhány vendég, s a társaság ismét kevesebb lesz. A napok rövidülnek már, hanem az esthajnal és a szürkület gyönyörű. Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a Balaton mellett, a mit »a föld árnyékának« neveznek. Egy méla szélcsendes alkonyaikor, midőn a nagy tó tükre oly sima, mint az ég, a mint nyugaton leszáll a nap, az átelleni láthatáron az ellentét jelenik meg, az árny.
Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy fekete nap hajnala volna, három széles világos kék küllő szeli keresztül egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszinü mezőre osztva azt fel; a világos kék küllők, a középső épen a zenithen, egész az alkony égig húzódnak s ott is hasonló legyező idomban futnak össze ; az ember, mintha a feje fölött elfutó délkörök gerezdjeit látná. A folyvást élesebbé váló ellentét az égen átvonuló sávok között addig tart, mig fény van az alkonyégen, s a kék sávokon már keresztül ragyognak a csillagok, míg az opálsárga égmezők folyvást nappali köd félderüjét mutatják. A tüneményt bevégzi egy gyönyörű meteor tűz végig futása a keleti égtől a nyugoti felé, szokatlan ragyogásu csillag fejével, láng uszályával. A kék küllőkön majd sötétebb kék vonalak húzódnak végig, mig az opálszinü alapot hajnalpiros és aranysárga csikók hasogatják végig, szivárványként ivezve át az egész égboltot négyszeresen.
De mi ez mind a gardasütéshez képest! Este későn hat — állig begombolkozott férfi toppan be szobánkba s jelenti, hogy fogva van már a garda! De nem csak fogva, sőt száz vágással kivégezve, sőt nyársra húzva és kegyetlenül megpaprikázva. A tűz is ég már a garda számára. Erre aztán a fürdősereg egész maradványa, férfi, asszony mind megindul a gardasütés színhelyére, fegyverkezve késekkel és pisztolyokkal, (mikben bor van.)
De hát mi az a garda ? Az a Balaton lieringje. A tábor számra költöző hal, melynek vándorlását messziről meglátni a viz színe fölött, a hogy a hátaik csillámlanak; úgyhogy mikor vasárnap délelőtt Tihanyban legjobban tartja a misét a pap a kéttornyú templomban, s a kiállított őr elrivallja magát: jön a garda! ott hagy minden ember misét, papot, templomot, s szalad a csónakokhoz a gardát fogadni.
Hanem hát a gardát nem mesterség megfogni, de mesterség megsütni. Ahoz okos ember kell! Mondja T.y tanár. A szolgabiró és vén pandúrja vállalkoznak erre. A gardát csak cserepcsikon lehet sütni.
Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsikon sütés? Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton parton, egy szép szabad tarlón; azt hagyják parázszsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tűzetik a földbe, mig egész kör támad a parázshalom határán s az eként felnyársaltak kísérteties sistörgéssel pirulnak ott körben; mikor az egyik felük megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik. Nagy tudomány kell ehez a szakácsnak, aztán meg egy jó barát, a kitől a keztyüjét elkérje kölcsön, hogy a kezét össze ne égesse.
Mikor aztán vége az autodafénak, a körül álló társaság minden tagja kap egy nyársra húzott gardát, nyelestül, s eszi, a mig fát nem talál. A végrehajtó közeg, a pandúr, töltögeti közben az olvasatlan poharakat.
Még ezzel sincs kimerítve az idény. Vannak, a kik telhetetlenek a fürdő élvezetben s nem akarnak megmozdulni. Pedig a hajóskapitány is elbúcsúzott már! nem tesz semmit: itt van helyette az ellenőr, kapitány lesz az, és tovább jár a hajó. A czigányok is elköltöztek melegebb éghajlat alá. Helyettesíti őket egy rögtönzött vocalquartett, mely éjente az igazgató ablakai alatt produkálja magát. A telegrafos is elköltözött, s a betüőrlő masinát is elvitte magával. Nekem azért csak egyre klavirozzák ott Pesten a telegrammokat: mikor már nincs húr a zongorán nálunk.
S még mindig vannak, a kik nem akarnak megmozdulni. Már a hidegfürdős szobalányok s a melegfürdős szobalegények is elköltöztek. Mindegy. Itt maradt a hideg fördő, meleg fördő, s úszunk tovább. A katonai térparancsnok, ki az egész idény alatt nem fürdött a Balatonban, ma kezdte el a hideg vízben úszást. Azután itt vannak a szőllő kúrások. Hiszen a Balaton melléke egyetlen szőllőskert. A szőllőkurások között legbuzgóbb patiens az én kedves barátom T.y tanár. Igen derék, kedélyes férfi — esti hat óráig. Akkor eltűnik az erdő magányában s mikor hét órára előkerül, már akkor egy morosus, lehangolt ember.
E titokteljes magányban ez alatt három font szöllőt pusztít el kúrából, s mikor előjön, az a csendes lelkiismeret mardosás látszik az arczán, mintha arra gondolna, hogy váljon a szőllő pusztítás által nem egy imputatió alá hozta e magát az Oidium Tuckerival és a Philostera Devastratixszal ? Vannak itt egyébiránt többen is, a kik a szőllőkúrát használják, csakhogy azok nem pilula alakban szedik be az orvosságot, hanem megvárják, mig decoctum lesz belőle, s igy még jobban meghasznál.
No de ma már a pék is bezárja a boltot, s több zsemlye nem születik; a vendéglős bezárja a traiteuriet, s több birkát nem sütnek meg őzpecsenyének, a kávéházat is bezárják; a hátramaradt vendégek nem kapnak se kávét, se kártyát, se asztalt, se szivart. Még a szegeket is leszedték a falról, hogy ne legyen hová felakasztani a kabátjaikat. Még ez sem használ. Ha nincs zsemlye, van kenyér; ha nincs mészárszék, van csirke, pulyka; a kártyázok összetalálkoznak nálam, játszunk kraj- czárban. (Talán ezért írták rólam, hogy kilépek a baloldali körbül;) s ha mindenki szétszalad is, végig itt maradunk mi hárman: az igazgató, T.y tanár meg az én népem.
Az az, hogy négyen; hát a Jakli! Ki ne ismerné Jaklit? Nagy urak, excellentiás úrnők számítják magukat barátai közé. Híremnek javát a Jaklinak köszönhetem. A Jakli az idén is genialis szarka maradt. Nem ereszkedett le többé a nagy közönség mulatságai közé, hanem annál sokkal mélyebb kedélyhangulatai voltak. Naponkint eltávozott nehány órára a háztul s ez időt arra használta fel, hogy ismeretséget kötött a ligetben egy szarkaszivéhez méltó szarkanővel, mely ismeretség később egész komoly viszonnyá izmosodott.
A Jakli kihordta félretett falatjait, kalács és sült darabkákat választottjának a pagonyba, s megosztá vele szerzeményét. Gyakorta elcsalogatta magával szarkaszépét egész a házunk lépcsőzetéig, sőt’néha a templom csarnokáig is, a hol szarkanyelven élénk eszmecseréket folytattak, de az illető szarkahölgy soha sem volt rávehető, ‘hogy a Jaklival szárnyöltve besétáljon.
Úgy látszik polgári házasságot kötöttek. S már most engem kínoz az a gondolat, hogy e hazánkban el nem ismert viszonynál fogva hogyan fog már most a Balaton környéke benépesülni — törvénytelen szarkákkal.
Kilátás az egykori Papsoka település Szent Mihály-templomának romjaitól a Balaton felé. A felvétel 1894-ben készült. /Fortepan
Megint egy új nap!
Reggel négy órakor — még sötét van — már kopognak az ablakomon. »Nézzük meg a tubuson a hajnal csillagot!« Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, — előhozzuk a telescopot, s nézzük a ragyogó menynyei brilliántot, a Siriust, s a Tónusok legszebbikét, a hajnalcsillagot, mely olyan most, a távcsövön át, mint egy teli hold, s világit, mikor már egészen világos nappal van, s aztán a pompásan derülő hajnalt. Ez az utolsó mulatsága az idénynek. Publikum már nincs, czigány nincs, theatrum nincs, sétány nincs, vendéglő nincs, kávé nincs, pék nincs, telegráf nincs, mészárszék nincs, bolt nincs, savó nincs, a tarokpartie leolvadt piquetpartiera, még a savanyuviz sem savanyu már, de mi azért még is helyt állunk és folytatjuk az idényt.
Hanem aztán este, mikor a veranda alatt elkezdünk vacsorázni, egyszer csak megzendül valami a fejünk felett, mintha egy szál bőgőhur dúdolna a ma gasban, s egyszerre csak lecsap valami az asztalunkra a tál közepébe, a gyertyavilágába; egy repülő szörnyeteg: — egy poloska. Egy repülő poloska! Poloska, a ki repül. — Nem vár az aerodromon feltalálására, már feltalálta. Repül maga.
Ez rettenetes állat. Megfogni nem lehet, mert a ki hozzányúlt, az a kezével egy szobában nem hálhat. Ha megölik, abban a szobában ember meg nem maradhat a bűztől. A hol eltapossák, olajfolt támad a padlón. S az első után jön tiz, jön szász, jön ezer! Mikor reggel az igazgatónak e szót említjük: »repülőpoloska!« — elsápad: s igy szól: »hát már megérkeztek?« Mert ezek zárják be a füredi idényt. Mikor a repülő poloska megjön, akkor megtelik villa, fürdő ház, lakház, templom a szörnyeteggel, melyet megölni lehetetlen mert büdös.
Akkor egyszerre vége van minden idénynek; a fürdőt bezárják, a gőzhajó katlanát kioltják; a plébános hóna alá csapja a breviáriumot s több misét nem mond; az elkésett vendégek menekülnek amerre utat látnak; repülő poloska ellen nincs oltalom; az felhatol még a tihanyi kolostorba is s tizennégy napig purgatoriummá változtatja a refectoriumot.
Csupán a Jakli boldog. Rá nézve a szobákba tolakodó büdös fenevadak sokasága valóságos embar ras des richesses; neki ez a bűz »haut gout.« Nem győzi őket felvillázni. Ezek az ő kanaháni fürjei! Minket is megszabadít tőlük ekép. Duplex libelli dos est. S igy végződik be az idény. Hideg, zivataros este berekeszti a jó kedv napjait; búcsúzunk, összecsókolózunk; a Kisfaludy utolsót füttyent, s a füredi sétány most már igazán üresen marad.
Jókai Mór
Érdekel a tihanyi gardahalászat is? Olvass tovább itt!
Forrás: arcanum.hu (1873. szeptember 20. /Üstökös)
Illusztrációk: fortepan, arcanum.hu
