szabadfold.hu/Borzák Tibor | 2021.04.05. 17:00
"Végigénekelni az életet" - Siófokon kapta a zenei alapokat Lovász Irén népdalénekes
Kivételesen értékes művészi pályafutása, a népművészet identitás­megőrző szerepe mellett a népdaléneklés lélekgyógyító és közösségformáló erejét is elhivatottan hirdető, kiemelkedő előadóművészi, kutatói és pedagógiai életműve elismeréséül kapott Kossuth-díjat Lovász Irén népdalénekes, néprajzkutató, érdemes művész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense.

– Azt nem mondhatnánk, hogy egyik percről a másikra robbant be a köztudatba. Pontosan az ellenkezője történt: fokozatosan mutatta meg nekünk a tehetségét, lassan érett be a gyümölcs. Vagy nem jól gondolom?
– Teljesen igaza van. Mindig el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy olyat tegyek le az asztalra, amit teljes szívvel vállalhatok. És ha ezt mások is észrevették, az nagy dolog. Nekem dupla örömöt szerzett a Kossuth-díj, hiszen a közelgő születésnapom előtt kaptam meg. És mi­vel József Attilával egy napon jöttem világra, az április 11-i költészet napja ne­kem mindig aranybetűs ünnep. És hadd említsem meg az őseimet is, kiváltképp az édesanyámat, akitől a hangomat és az éneklőkedvemet örököltem. Sajnos ja­nuár­ban itthagyott bennünket, nagyon fáj, hogy nem érhette meg a kitüntetésemet. De el kell fogadnom, hogy a Jóisten egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Hatalmas veszteség ért.

És ehhez társul a koronavírus-járvány, ami mindenkit le­húz a földre. Nos, egy ilyen reményvesztett, gyászos időszakban megkapni mások figyelmét, éppenséggel azt, hogy elismerik az eddig nyújtott teljesítményemet, az a lelkemet feltölti, röpteti, erőt ad.

Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

– Mit hozott a múltból? Meddig nyúlnak vissza a gyökerei?
– Felmenőim a Kisújszállás és a Dévaványa közötti tanyavilágban éltek. Édesapám és édesanyám plántálta belém a nagykunsági puszták szokásvilágát, a hagyományokat, és nekik köszönhetem a kunokra jellemző konokságot, a pozitív életerőt sugárzó kitartást is.

Annak ellenére, hogy kisgyerek voltam, amikor elköltöztünk Balatonszabadiba, sokat tudtam töltekezni az alföldi paraszti tradíciókból. Számomra olyan természetes volt az ének, mint a levegő. Az mindig van. Édesanyám magzati koromtól kezdve folyamatosan dalolt nekem, vagyis hát magának. Az éneklés éltető-segítő erejének búrájában nőttem fel. Amikor az óvónéni felfigyelt a tiszta hangomra, sokáig mondogatta anyukámnak, hogy írasson be a zeneiskolába.

De mivel ez számára nem volt különös dolog, nem nagyon foglalkozott vele, inkább nyelvtanulásra biztatott.

– Nem is járt zeneiskolába?
– Szerencsére jártam, ugyanis az óvónéni tíz évvel később a házunk előtt biciklizve rákérdezett édesanyámtól, jár-e már Ircsike éneket tanulni. Hát, ha ez ennyire fontos, hogy még mindig ezért aggódik az óvónéni, akkor legyen. Végül anyukám elküldött beiratkozni a siófoki zeneiskolába. Apáti Jánosnál klarinétoztam, de hamar kiderült, hogy inkább énekelnem kell, és legjobban a népdalhoz illik a hangom. Később szegedi egyetemistaként is tanultam énekelni, de akkor már egyértelmű volt számomra az utam. A klasszikusok helyett a népzenét választottam. Minden azon múlik tehát, hogy a pedagógus merrefelé vezet és megadja-e a kellő szabadságot.

Fotó: Módos Gábor

– Jó szívvel emlékezik a mestereire?
– Simon Kati és Szél Pálné énektanáraimon kívül legtöbbet egyetemi professzoromnak, Ilia Mihály irodalomtörténésznek köszönhetek. Nagy áldás, hogy közelről ismerhettem Erdélyi Zsuzsanna néprajztudóst, aki a szellemi pótanyám volt. Talán a maximalizmusomat és a türelmetlenségemet is nekik köszönhetem. Ennek a rossz oldala, hogy másokkal szemben is magasak az elvárásaim. Ha készítek egy lemezt, szeretem a lehető legátfogóbb módon bemutatni az anyagot, ezért tanulmánynak beillő ismertetőt, bevezetőt szoktam hozzá mellékelni. Az utóbbi tíz évben a tudósi és a művészi énem szintézisbe került.

– Ez nem mindig volt így?
– Egy időben inkább az éneklés kerekedett felül, máskor a kutatásaimmal vol­tam elfoglalva. Szerencsére mindig megtaláltam a kellő arányokat, nem okozott tudathasadást ez a sokféleség. És akkor még az anyai feladataimat nem is említettem, a művészi és a tudományos pályám közben becsülettel felneveltem egyedül három gyereket.

– Mindig megadatott, hogy énekesként, kutatóként, pedagógusként azt csináljam, amit szeretek. Előfordul, hogy az egyetemi előadásaimon is eléneklek egy magyar népdalt, amivel könnyedén tudom illusztrálni a szóban forgó vallásantropológiai vagy kommunikációelméleti témát.

„Mindig el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy olyat tegyek le az asztalra, amit teljes szívvel vállalhatok.”
Fotó: Jung Zseni

– Mázlisták a hallgatói!
– Valóban nem jellemző az ilyesmi, a tanítványaim hálásak érte. Az az igazság, előadóművészként énekkel sokkal könnyebb katarzist elérni a színpadon, mint egyetemi oktatóként egy órán keresztül előadást tartani a katedrán, és úgy szikrát gyújtani. Én igyekszem kombinálni a kettőt.

– Mire jó még a népdal?

– Nálunk a hétköznapok és az ünnepek is énekkel telnek. Nagyon igaz, hogy az őszinte emberi hangnak olyan ereje van, ami átlendíti a lelkünket a legmagasabb és a legmélyebb dimenziókba. A népdal a bölcsőtől a sírig, és azon túl is elkísér.

Édesanyám hajdanán megtanította nekem a nagykunsági énekeket, melyek által erősen kötődöm a gyökereimhez. Végigénekeltük együtt az életünket. Amikor pedig beteg lett, és romlott az emlékezete, a hajdani kedves népdalai segítettek – akkor is sokat énekeltünk együtt. Népdalait mindig pontosan tudta és gyönyörűen énekelte. Annyira jó volt látni, ahogy az utolsó napjaiban ezek által sikerült visszakapcsolódni valódi énjéhez, a múltjához. Az akusztikus köldökzsinór csecsemőnél és aggastyánnál ugyanolyan szépen működik. Az élet körforgása, a népdaléneklés, az énekhang kiváltságos ereje a mi esetünkben is beigazolódott.

Forrás: Szabadföld.hu

Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva