A gazdasági bűncselekmények gócpontja volt a Balaton-part az 1960-as évektől a rendszerváltásig. A tóparti településeken működő csárdák, kocsmák, éttermek és más szolgáltatók rendszeresen követtek el kisebb-nagyobb stikliket a Kádár-korszak évtizedeiben.

A trükkök a legváltozatosabb formákat vehették fel, de az ügyeskedők a legtöbb esetben figyeltek arra, hogy sem az árral, sem az adagok mennyiségével ne simliskedjenek, vagy éppen csak annyira, ami a tűréshatáron belül marad.

A feles lehet, hogy csak 4,7 centiliter volt, vagy a vendég bármelyik bort is választotta a kínálatból, a valóságban mindig a legolcsóbb bort kapta,

az adminisztrációval azonban, legalábbis papíron, minden rendben volt, derül ki Bezsenyi Tamás „Egy ötven literes hordóból hatvan liter sört lehetett kimérni” című tanulmányából.

Büféje Balatonvilágoson 1965-ben
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A gazdasági visszaélések és stiklik eredője furcsa módon az 1957-ben megjelent, és a rendszerváltásig érvényben lévő belkereskedelmi rendelet volt. Ennek lényege, hogy állami tulajdont három elszámolási formában – szabadkasszás, szoros és félszoros – lehetett üzemeltetni. Előbbiben volt a legnagyobb lehetőség pluszbevételre szert tenni – vagy ahogy a korszakban mondták, svarcolni –, mert ezeknél az állam lemondott a közvetlen ellenőrzésről, csak az összforgalmat vizsgálta, mondta érdeklődésünkre Bezsenyi Tamás, a téma kutatója, a Tangó és Kes bűnügyi podcast egyik készítője, a győri egyetem jogi karának tudományos segédmunkatársa.

A kutató számos interjút készített olyan szereplőkkel, akik ebben az időszakban visszaéltek a szabályozásban rejlő kiskapukkal.

Bezsenyi szerint a visszaélések lényegében kódolva voltak abban a rendszerben, amit az állam előállított. Bár a szabadkasszás elszámolási módot azért hozták létre, hogy a kádári párt káderei előnyökhöz jussanak, de erre hamarosan lehetősége volt másoknak is, akár pártkapcsolatok nélkül.

Az 1960-as évek elejétől az állampárt elkezdett felkészülni a gazdasági nyitásra: az államháztartási hiányt és az eladósodottságot azzal igyekezték ellensúlyozni, hogy elősegítették a keményvaluta beáramlását, erre pedig leginkább a turizmus adott lehetőséget.

Az 1960-as években pedig az idegenforgalom szinte egyet jelentett a Balatonnal. Lényegében ez ágyazott meg annak, hogy a magyar tenger vált a gazdasági bűncselekmények középpontjává – magyarázta.

Bár a Balatonnál is jelen voltak az ország más tájaira jellemző bűnelkövetési módok, azonban az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek derekáig a rablások és más közterületi bűncselekmények száma még az országos átlagnál is alacsonyabb volt ebben a térségben a fokozott rendőri jelenlét miatt.

Külföldiek a Balaton-parton 1969-ben
Fotó: Fortepan/Főfotó

A számviteli szabályok kijátszói azonban a legtöbbször teljesen el tudtak tűnni a belügy szeme elől: a magyar államigazgatás egyszerűen nem tudta követni ezeket a machinációkat, amit egy belső terjesztésű, pártvezetés számára készített beszámolóban lényegében beismertek. A dokumentum azt rögzítette, hogy egyes gazdasági bűncselekmények üldözését megszünteti az állam az 1970-es években.

A legjellemzőbb bűncselekmények az idegenforgalomhoz és a valutaváltáshoz kapcsolódtak. A vendéglátásban a legtipikusabb bűncselekménynek az számított, hogy a bevétel egy részét nem könyvelték le az üzlethelyiség tulajdonosának – vagyis az államnak –, magyarán a profit egy részét egyszerűen hazavitte az egység üzemeltetője. Bezsenyi szerint teljesen elterjedt volt ez a szisztéma. A szereplők kezdetben hagyták egymást is nyerni, sőt, gyakran együttműködtek hálózatot alkotva.

Az 1970-es évek második felétől már annyira elterjedt ez a bűnelkövetési típus, hogy a szereplők – legyen szó étteremről, kocsmáról vagy vízibicikli-kölcsönzőről – akár 90 százaléka is érintett lehetett benne.

A szocialista államigazgatás nem tudta féken tartani ezt, pedig több trükkel is próbálkoztak. A dörzsölt vállalkozókat viszont nem volt könnyű tőrbe csalni: általában már a kiejtésből tudták, hogy a magát német turistának kiadó belügyes áll a pult túloldalán.

Az állam egy idő után a keletnémet rendőrségtől kért segítséget az ügyek felderítéséhez, végül az ottani állambiztonság sietett a magyar szervek segítségére, ők viszont nem csak az ügyeskedő vállalkozók csőbe húzásában jeleskedtek, hanem a Balatonnál találkozó honfitársaikat is megfigyelték.

– A Checkpoint Charlie nem egyszer már Tihanynál kezdődött – érzékelteti egy bonmot-val Bezsenyi Tamás a helyzetet. Ennek ellenére az ügyeskedők többségére nem sújtott le az igazságszolgáltatás, az egyik ritka kivétel Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat vezetője volt – a szervezet egy időben Balaton-parti szállodákat, moteleket, bárokat és csárdákat is üzemeltetett –, akire csalás miatt hat és fél éves börtönbüntetést szabott ki a bíróság.

Az 1970-es évektől egyre kevésbé kerültek nyilvánosságra ezek az ügyek, többek között azért, hogy ne rontsák az idegenforgalom renoméját.

Bár összegszerű becslés nincs arra, hogy mennyi pénz folyhatott el magánzsebekbe az ügyeskedő balatoni vállalkozóknál, a kutató óvatos becslése szerint is több száz millió forintról lehet szó csak az 1970-es évek második felében, a ’80-as évektől pedig tovább emelkedtek a tétek. Erre példaként hozta azt az ebben az időszakban a Balatonnál valutázó interjúalanyát, aki

a Kádár-korszak végén naponta több százezer forint profitot tett zsebre (miközben a havi átlagkereset akkoriban négy-ötezer forint volt).

Bár a sör vizezésével vagy a kiskapukat kihasználva, bérbe adott vízi járművekkel kisebb bevételt realizálhattak a vállalkozók, viszont ezek a trükkök stabil, kiszámítható jövedelmet jelentettek számukra. A valutázásban nagyobb összegek forogtak, viszont az ebben érdekeltek gyakrabban kerültek a rendőrség látókörébe.

A balatoni szürkegazdaság legnagyobb szereplői a valutaváltók voltak. A gyakorlat sok esetben a következő volt: az osztrák schillinget – amit például feketeváltásból beszerzett a vállalkozó a Balatonnál – bolgár dinárra váltották át (akár legálisan), amelyből Baranyában vagy a vajdasági Szabadkán olyan nyugat-európai, de a térségben csak Jugoszláviában elérhető termékeket vásároltak, amelyek Magyarországon hiánycikknek számítottak.

Szinte évről évre változott a slágertermék, a leggyakrabban csencselt áruk közé a francia parfüm, a konyak vagy éppen a legombolható nyakú ing tartozott. A nem éppen olcsó terméket aztán nagy felárral továbbértékesítették például a Balaton környékén, majd a bevételt újra átváltották valutára, és a folyamat kezdődött elölről.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A svarcolás és a gebinezés a rendszerváltásig üzemszerűen működött, azonban ekkor alapvetően változott meg a gazdasági-jogi környezet, amelyre a legtöbb szereplő nem tudott gyors ütemben reagálni.

– Az évekig-évtizedekig csiszolt praktikákkal már nem érhettek el eredményt az ügyeskedő vállalkozók, többségük ezért egyszerűen ellehetetlenült. A dörzsöltebb szereplők alkalmazkodni tudtak a megváltozott környezethez, és olyanok is akadtak, akik a politika felé orientálódtak – részletezte Bezsenyi Tamás. A feketén valutázók többsége például pillanatok alatt lehúzhatta a rolót azzal, hogy országszerte megjelentek a hivatalos cégek formájában működő úgynevezett “Exchange” egységek.

Nyitókép: Fortepan