— Hogyan éli meg a jelenlegi vírus miatti helyzetet?
— Szomorúan. Rossz érzéseim vannak, mert megszoktam, hogy emberek vesznek körül, a teraszomon mindig nagy a jövés-menés, együtt dolgozunk, gondolkodunk, és most ez nincs. Betartjuk a szabályokat, nem találkozunk, de a háttérben azért folyik a munka. Festeni most nem festek, mert még nagyon szomorú témák jutnak eszembe, azt meg most nem akarok. Inkább azzal töltöm az időmet, hogy dolgozom a kertben, kövezek, betonozok, fát metszek, fűrészelek. Ezek ugyan amolyan pótcselekvésszerű tevékenységek, de most úgy érzem, hogy a lelki és fizikai erőnléttel kell törődnöm.
Veszeli Lajos: Dacolva az idővel, akvarell (Fotó: Koszteczky László)
Két egyéni kiállítás volt idén betervezve, az egyik Tamásiban a Városi Galériában nyílt volna május 22-én, de ez valószínűleg elmarad. A másikban még reménykedik a művész úr, ez a soproni múzeum rendezésében szeptember közepén nyílna a Várkerületben, a Lábas Ház Galériájában. Témája természetesen a Balaton lenne.
— Nincs lehetőség az első kiállítást elhalasztani?
— Nem akarom. Úgy érzem, hogy ez így rendeltetett, valami miatt ennek most így kellett történnie. Idén a húsvét is más volt, hiszen az egész család nálam szokott összegyűlni. Engem ez az egész helyzet megérint, nagyon érzékeny vagyok az ilyenekre.
Veszeli Lajos (Fotó: Fábián László)
—Ez szomorítja el a legjobban, hogy nem lehet másokkal találkozni?
— Talán igen. Azért nem vagyok teljesen egyedül, mert a párommal élek, dolgozunk is együtt, a lányommal és barátaimmal telefonon beszélünk. Próbálok arra figyelni, hogy kinézek az ablakon, virágzik minden, és ennek lehet örülni. De most egyfajta belső késztetés van bennem a szomorúságra. Az esztétikai kérdések ugyanígy elszomorítanak. Úgy érzem, hogy a Jóisten most az emberiség fejére koppintott amiatt, amit egymással, a Földdel és a környezetünkkel művelünk. Mert ez nem jó, de belső változás kell a javuláshoz. Én naiv idealista vagyok, mindig is vártam a csodákat, de bevallom, pillanatnyilag kevésbé vagyok ilyen.
A tó álma, akvarell (Fotó: Kosztecky László)
— Nem bízik abban, hogy ebből a helyzetből valami jó fog kisülni?
— Ehhez nagyon meg kellene változni emberileg is, és befejezni a görcsös megfelelni akarást. Ami jó, talán, hogy most mindenki magára lett utalva, nem várja tétlenül az isteni mannát, hanem meg kell oldania a dolgokat. Talán ez segíteni fog egy új irányba menni. Az emberi lélekben kellene, hogy változzon valami. Nem külsőségekre törekedni, hanem a belső világra. A másik emberre való figyelés és a tenni akarás lenne a lényeg.
Szerencsére azért a művész kollegákkal is tartja a kapcsolatot, és a háttérben folyamatosan dolgoznak különböző terveiken a várossal kapcsolatban. Az Európa Kézfogás Szoborpark például egy állandó elfoglaltságot ad, ebben a a városgondnokság nagyon sokat segít. Arról kérdeztem, hogy annak idején honnan jött az ötlet.
Balatonalmádi, Kézfogás – Európa Szoborpark (Fotó: Szücs Ildikó)
— Az ötlet 1992-ben fogalmazódott meg bennem. Akkor lett volna a világkiállítás hazánkban, ami sajnos elmaradt, de ennek kapcsán ötlött fel bennem, hogy legalább a művészetek nyújtsanak egymásnak kezet. Ezért lett a neve Európa Kézfogás Szoborpark. Sebestyén Gyula néprajztudósnak 1903-ban volt egy megjegyzése, miszerint „az Almádi part a Balaton legszebb partszakasza”. Ő mondta, hogy el tudna képzelni ide egy csodálatos panteont. Ez is megvalósult egy másik helyszínen, az Egészségház parkjában, ahol terveinkben szerepel, hogy idén még két szobrot állítunk. Aztán 2012-ben Keszey János, az akkori polgármester emlékezett az ötletemre. Akkor írtak ki egy Leader pályázatot, amely főleg a város természeti környezetének kialakítására vonatkozott. A szobrokra végül nem volt támogatás, mégis megvalósult és most 52 szobor áll a parkban.
A szoborparkról írt cikkünket itt elolvashatod.
Meixner Etelka szobra, a Kézfogás (Fotó forrása: Wikipédia/Solymári)
A park az Almádi P-Art Alapítvány szerény forrásaiból és művészek fantasztikus összefogásából született. Számos műalkotást adományként kaptak, némelyekhez kölcsön szerződést kötöttek, de minden esetben hosszú levelezések előzték meg főleg a külföldi felajánlásokat. A parkban 2-3 évenként egy-egy európai ország művei mutatkoznak be.
— Egy körszínpadot is emeltünk, ahol szívem szerint nyári estéken rendszeresen örömzene szólna, fellépést biztosítva a minőséget képviselő műkedvelőknek is. Azt szerettem volna, ha ezek a bemutatkozások az ország egész kultúrájára vonatkoznának. A lényeg, hogy a vendég országot egy ünnepség keretén belül köszöntsük, és megismerjük egymás szokásait. Első évben Olaszország, majd Finnország következett. Emlékszem, annak nagy sikere volt, mert a szobrok átadásakor, húsvét hétfőn lappföldi táncosok voltak itt, és a litéri táncegyüttes gyerekeit is el tudtam hívni, hogy fellépjenek. Ők magyar hagyomány szerint vödörrel locsolták meg a külföldi vendégeket, ami nagyon tetszett nekik. Számomra fontos az együttgondolkodás és az összetartozás. Nem mondom, hogy könnyű feladat ezeknek a megszervezése, de felemelő a létrehozása.
Részlet a parkból (Fotó: Kovács Piroska Rózsa)
— És valahogy mindig leküzdik a nehézségeket. Lehet ezt mondani?
— Kicsit mindig belehalunk, de végül összejön, és megéri. Van egy baráti kör, akikkel töretlenül megyünk, egymást lelkesítjük, és nagy szívvel tesszük a dolgunkat. Mindent megoldunk, mert fontos, hogy élményt tudjunk adni az idelátogatóknak.
— Amikor a szoborparkban jártam, feltűnt, és igazából az fogott meg, hogy a szobrok spirál alakban vannak elrendezve. Ez tudatos volt?
— Igen! Ennek nagyon örülök, hogy észrevette. Annak idején egy fiatal tájépítészt kértem fel rá, aki épp Angliából jött haza, és azért is használt például vasúti talpfákat sétánynak, mert ez egy új divat lett. A spirál vonal elrendezésre viszont én kértem meg azért, mert ez a szimbólum a művészet összetartozását jelképezi. Az első fogadó szobor pedig a Kézfogás címet viseli, amely Meixner Etelka keramikusművész alkotása, és a herendi porcelángyár szobra, amit a városnak ajándékoztak. Ami még érdekessége a parknak, hogy látható egy sorozat Berzsenyi Balázstól, ezek a Komédiás figurák, amik carrarai márványból készültek. Berzsenyi Balázs szobrász Balatonalmádiban született, hosszú ideje Olaszországban él, és ezeket a szobrokat a városnak adta.
Berzsenyi Balázs: Komédiás 6 (Fotó: Szücs Ildikó)
— Vannak további tervei a közeljövőre?
— Az mindig van. Idén három dolgot tervezünk megvalósítani. A már említett Almádi hírességek panteonjába két újabb szobor felállítása. Az egyik már öntés alatt van, és a másik is folyamatban. A talapzatuk vörös kőből lesz, ezt Hidegkúton egy csodálatos tehetségű kőfaragó mester csinálja. Ezek felállítását augusztus 20-ra tervezzük, bízom benne, hogy sikerül. Én mindig felkérek egy lektorátusi zsűrit, hogy véleményezzék a szobrokat. Régebben bevett eljárás volt ez a köztéri szobroknál, nem értem miért szűnt meg, és miért nem kötelező. Akadnak olyan szobrok és emlékművek köztereken, a Balatonnál is, amiket nem neveznék művészi alkotásnak. A másik terv, hogy Budatava városrész Beretvás Csanád szobrával kap egy díszkutat, ezt társadalmi munkások és önkéntesek teszik lehetővé, nagyszerű összefogással. A harmadik tervezett projekt pedig az Öreghegyi Művésztelep, vagyis hogy idén is tudjunk ott vendégművészeket fogadni. Ez a szobrásztelep is amolyan szívem csücske, ami augusztusban lenne, ahová fiatal szobrászokat szoktunk meghívni. A végén az egyik művésznek tudunk egy kiállítást biztosítani. Remélem, hogy sikerül összehozni. Az, hogy rendszeresen külföldi művészeket meghívjunk tervben van, de még nincs realitása.
Beretvás Csanád szobra: Halászemlék (Fotó: Boros Magdolna)
— Maga a Balaton is ilyen szívszerelem, igaz?
— Természetesen. Ezért is okoz szomorúságot, ha azt látom, hogy egyes partszakaszokat kisajátítanak, és tönkreteszik a látványt, a kincsünket. Néha elcsodálkozom az építészeinken, a kamarán, hogy ezt nem látják, és nehezen értem, miért nem lehet szóvá tenni, szabályozni. Hiányolom azt, hogy a környezet esztétikai alapszabályait tartanák szem előtt, akár a kültéri szobrokról, akár építészetről legyen szó. Hiszen elődeink hihetetlen gazdag kulturális örökséget hagytak ránk. Nincs még egy ilyen édesvízi tó a világban, ahol ennyi kultúrkincs halmozódott volna fel. Az irodalomban, zenében, színházban, festészetben, képzőművészetben, szobrászatban – bármilyen művészeti területet mondunk, nagyértékű gazdagságot találunk a Balaton vonatkozásában. Annak idején szerkesztettünk egy folyóiratot, az Új Balatont. Ez 3 évig működött, és ezalatt az idő alatt a legjobb művészeti folyóirat volt. Ismert költőkkel, írókkal dolgoztunk, szerkesztettük együtt, és vadidegen emberek kerestek meg azzal, hogy összegyűjtötték a balatoni vonatkozású verseket. A tematikánk a hagyomány és a kortárs balatoni művészet volt. Ott megláttam ezt a hatalmas kincset, amit nem felületesen kellene ápolnunk, hanem érdemes valóban vigyázni ezekre az értékeinkre. Mert igenis büszkének kell lennünk arra, hogy ilyen hagyományaink vannak.
Veszeli Lajos: Balatoni pillanatok (Fotó: Pászti György)
— Az önök küldetése viszont nagyon szép.
— Meglehet. Tudja, lehet minket bírálni, vagy kritizálni akár a szoborparkban lévő alkotásokat, ami tulajdonképpen egy kültéri kiállítás. De rengeteg munka fekszik benne, így a bírálatokat inkább elengedem a fülem mellett. Nekem ugyanis az a csodálatos, amikor nyáron elsétálunk arra, és azt látom, hogy családok vagy barátok körbeállnak egy-egy szobrot és beszélnek róla, vitatkoznak felette. Nekem ez a csoda, hiszen nem kell, hogy mindenkinek minden alkotás tetsszen. Ha megérinti, és eljut az emberekhez, akkor már megérte, mert az érdeklődés, a kíváncsiság a fontos. És ha vita van róluk, akkor már megérte.
— Melyik ország lenne a következő bemutatkozó a szoborparkban, és mikor?
— Most ez is lassabban halad, hiszen előbb a lengyel szobrok visszaszállítását kell megszervezni. Eredetileg Luxemburgot szerettem volna, de aki szervezte kint, ő most szült, így ezt félre kellett tennünk. Szlovénia jött szóba, mert a lendvai múzeummal jó a kapcsolatom. A jelenlegi helyzetben megértem, hogy nem a kulturális támogatás a legfontosabb. Ennek ellenére sok tervünk van, aminek egy része, úgy érzem, idén elmarad.
A művész úr városa: Balatonalmádi, Sóhajok hídja (Fotó: Szücs Ildikó)
— De azért van önben optimizmus is, ugye?
— Van persze, hiszen amikor valami elkészül, és adni tudok, az olyan jó érzés. Nem panaszkodom, mert munkásságomat elismerik, értékelik megyei szinten és országosan is. Saját művészetemmel kapcsolatban csak annyit, hogy a Magyar Festők Társasága Horizont című tematikus pályázata is foglalkoztat, síkplasztikát készítek, mert úgy érzem a horizont vonalán keresztül kell látni a túlsó partot, még erős ködben is. Most a fejemben van egy kép a néhai János Pál pápáról, ahogy lehajtja a fejét és a homlokához érinti a keresztet. Ennek a grafikája készülne, tűnődöm ezen, de ha elkészül, remélem átsegít a jelenlegi szomorúságon.
Nyitókép: Veszeli Lajos: Fénylesen (Fotó: Pászti György)
