magyarnemzet.hu / Ozsda Erika | 2020.09.21. 14:00
Rétesszezon - interjú Szombathy Gyulával balatoni otthonában
Először 1964-ben lépett színpadra, aztán 55 évig le sem szállt róla. A Kossuth-díjat „felejthetetlen színházi, filmes, televíziós és rádiós alakításai, valamint jelentős szinkronszínészi munkái elismeréseként” vehette át. Iróniájával és humorával számos vígjátékban és szórakoztató műsorban aratott sikert.

Rég találkoztam ilyen jó kedélyű emberrel. Ha operáról mesél, részletet is előad az áriából, ha szinkronszerepeiről esik szó, akkor a figura hangján szólal meg. Szombathy Gyulával balatonalmádi otthonában beszélgetett a Magyar Nemzet munkatársa, Ozsda Erika.

– Gratulálunk a Kossuth-díjhoz.
– Nagyon szépen köszönöm. Csuda dolog. Amikor átvettem, jobban izgultam, mint egy premieren. Márciusban kaptuk a hírt, és augusztusban adták át. Előtte elképzeltem, hogy mit fogok mondani, … ez kicsit hosszú lesz, inkább azt mondom, hogy… végül úgy meghatódtam, hogy világ csúfjára elsírtam magam. Ennél a díjnál többet én már nem érhetek el.

Elő a géppuskalábbal!

– Három éve vonult vissza. Azóta semmilyen munkát nem vállalt el?
– Tavaly még játszottam – mert megengedték az orvosok – a Veszprémi Petőfi Színház Tartuffe-­előadásában. Akkor léptem utoljára színpadra. 2017-ben beteg lettem, és megoperáltak. Talán kijöttem belőle, mert most már csak félévente kell kontrollra járnom. Előtte szintén Veszprémben a My Fair Lady című darabban Doo­little szerepére kértek fel. Annak idején a Radnóti Színházban a Pygmalionban eljátszottam a prózai szerepet. A rendező, Bálint András kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem a zenés darabban is részt venni.

– Akkor táncolnia és énekelnie is kellett.
– Bizony, elő kellett venni a géppuskalábat! Megdolgoztam a szerepért, de megérte, nagy siker lett. Azóta egy rádiós munkát tartottam csak meg. Vinkó József Szellem a fazékból című műsorában én olvasom fel a szövegeket, amelyeket itt, Almádiban, három utcával arrébb veszünk fel. Amikor szólnak, csak átballagok.

– Foglalkozott valaki a családjukban művészettel?
– Nem, pedagóguscsaládból származom. Egy évig, míg nem vettek fel a főiskolára, én is tanítóképzőbe jártam.

– Rossz gyerek volt?
– Eléggé. Eleven voltam, szerettem a középpontban lenni.

Hamar elkészültem a leckémmel, aztán elcsavarogtam. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 11-től 13 éves koromig nevelőotthonba kerültem. Édesapám tett be, mert Rákospalotán oktatási osztályvezető lett, nagyon sok dolga volt, és akkor született meg a kisebbik húgom.

– Ezt megértette?
– Nem, fájt, büntetésként éltem meg, és ezt apuval soha nem tudtuk kibeszélni. Rossz volt egyedül a nevelőotthonban, és ott nem lehetett vagánykodni, mert ellátták a bajomat. Ha jól tanultam, hétvégére hazamehettem. 1956-ban, a forradalom idején kilógtunk az intézetből, és az utcákon mászkáltunk. Sok mindent láttunk, amit egy gyereknek nem kellett volna. Hazagyalogoltam a XII. kerületbe, ahol apámtól még kaptam néhány pofont a szökésért.

– Az intézet után melyik iskolába járt?
– A Váli úti iskolába, ahol apám volt az igazgató. Ezzel ki is vívtam a társaim utálatát. Utána

a József Attila Gimnáziumba kerültem, ahol volt egy önképző- és színjátszókör. Ott találkoztam Szirtes Tamással, Szilágyi Tiborral, Jordán Tamással és Bálint Andrással. 1961-ben játszottunk először a Dollárpapa című darabban. Már akkor eldöntöttem, hogy színész leszek, aminek a szüleim nem örültek. Apám hiúságának jólesett, hogy fölvettek a főiskolára, de nem nagy jövőt jósolt nekem.

Később büszkék lettek rám, minden bemutatón ott voltak. Anyukám összegyűjtötte a rólam szóló cikkeket, kritikákat, fotókat. Másodéves koromban készíttetett egy hatalmas albumot. – Jaj, anyu, miért csináltad, mikorra telik ez be? – kérdeztem tőle. Azóta már kettő betelt. Meg se tudom emelni őket, olyan nehezek. Majd megmutatom az albumokat, és egy kis szobrocskát is, a willendorfi Vénusz másolatát. Az eredetit a nagypapám testvére, Szombathy­ József régész találta meg 1908-ban, és a Bécsi Természettudományi Múzeumban látható. A feleségem osztálytársai minden évben nálunk jönnek össze, s egyikük, aki a bécsi múzeumban dolgozott, hozott nekem egyet ajándékba.

Néha nem válogatjuk meg a szavainkat…

– Hogyan lett a Soproni Petőfi Színház alapító tagja?
– Miután 18 évet töltöttem el a Vígszínházban, leszerződtem az Arizonába, ahol nagyon jó szerepeket játszottam. Rettenetes érzés volt, amikor kiderült, egyik pillanatról a másikra megszüntetik, hogy megalapítsák a Művész Színházat, és Kazimir Károly társulatából szinte senkire nem tartanak igényt. A közönség egy hétig tüntetett a színház előtt, persze hiába. Ami különösen fájdalmas volt, hogy a szakmából senki nem állt mellénk. Nekem akkor egy picit megrepedt a szívem. Lehettem volna szabadúszó, vendégnek is hívtak, de úgy éreztem, hogy kötelességem a társaimmal maradni. Így lettünk színházalapítók Sopronban, ahol 11 évig játszottam. Az újságokban három évig egy sort sem írtak rólunk, mintha nem is léteztünk volna. Egyedül a Radnóti-színház nyúlt a hónunk alá. Közös darabokat hoztunk létre, Valló Péter rendezésében a Háztűznézőket kétszázszor adtuk elő Budapesten. Egy idő után több szerepet játszottam a Radnótiban, mint Sopronban, ezért Bálint András igazgató felajánlotta, hogy „Gyuszikám, fordítsuk meg, legyél itt tag, és Sopronban vendég”. Ötvenöt éves voltam akkor.

A Radnótiban 12 évet töltöttem. Színésznek lenni lelkileg és fizikailag is nagyon megterhelő. Azt olvastam, hogy a bányászok után a színészek égetik el a legtöbb energiát. Én már fiatalon minden délután lefeküdtem egy órára pihenni. Persze szerettem társaságba járni, csajozni, iddogálni is, de már délelőtt az esti előadásra készültem. Ha játszottam, akkor az a nap nekem csak arról szólt, amit később a családom sajnos hosszú ideig megtapasztalt. Rájöttek, hogy olyankor nem zavarhatnak. Ilyen szempontból önző pálya a mienk. Popper Péter írja a Színes pokol című könyvében, hogy a színészeket rezervátumban kell együtt tartani, ahol kiordíthatják magukat. Oda civil ember ne nézzen be, mert nagyon meglepődne. Kívülről úgy néz ki, mintha veszekednénk, mi meg úgy érezzük, mintha a testvéreinkkel beszélgetnénk, igaz, néha nem válogatjuk meg a szavainkat. Én mindenkivel találkoztam, aki abban az időben nagy színésznek számított. Ismertek és foglalkoztatottak voltunk, a televízióból alig jöttünk ki. Nekünk nem voltak menedzsereink, akik megmondták, hogy mit vállaljunk el, és mit nem. Én azért lettem színész, mert játszani szerettem, és mindenféle műfajban szórakoztatni. A színészszakma kisajátítja az embert. Civil barátom alig van, Balázs Péterrel voltam jóban, Tordy Gézával, Koncz Gáborral. Agárdy Gábor atyai jó barátom volt. Ha megfordul, a háta mögötti polcon látja azt az ikont? Kék Krisztus a címe, nekem festette.

– Ki a jó kolléga?
– Nekem nem volt rossz kollégám, volt, akit emberileg utáltam, de az a színpadon nem látszik. Soha nem éreztettem, ha valakit nem kedveltem. Fiatal koromban még nagy szám volt, mert azt hittem, hogy mindent meg lehet mondani. Elmúlik az az idő is, amikor az ember mindenáron forradalmat akar csinálni. Nem félelemből, inkább… megalkuvásból.

Kassai szerelem

– Régóta él házasságban.
– Egész életemben házas voltam! Most a harmadik feleségemmel, Bözsivel élek. Nagyon fia­tal voltam, amikor Poór Klárit, az ismert műsorvezetőt elvettem feleségül, akivel szinte távkapcsolatban éltünk, mert a főiskola után Szolnokra mentem.

– Hat évet töltött el ott. Közben miért ment el Kassára?
– Szolnokon másfél év fizetés nélküli szabadságot kaptam, mert Beke Sándor, a kassai Thália Színház igazgatója – akivel együtt jártunk főiskolára – elhívott vendégnek a Charlie nénje című darabba. 1970-ben alakult a színház, és megkérdezte, hogy szeretnék-e a részese lenni.

– Még egy színházalapítás?
– Az volt az első. Kassán ismerkedtem meg a második feleségemmel – a lányom édesanyjával –, aki a színházban dolgozott jelmeztervezőként.

– A lánya nem akart színésznő lenni?
– Nem, pedig én hagytam volna. Sajnos egy idő után külön éltünk, mert az édesanyjával 16 év után elváltunk. Bözsivel, a harmadik feleségemmel 25 éve vagyunk együtt.

– Hogyan ismerkedtek meg?
– Bánsági Ildikó szomszédja volt. Miután elváltam, Ildikó bemutatott minket egymásnak, mondván, úgysem lesz belőle semmi.

– Miért döntöttek úgy, hogy Budapestről Balatonalmádiba költöznek?
– Először negyvennégy évvel ezelőtt nyaraltunk itt a lányommal, és nagyon megtetszett a hely. Attól kezdve minden évben ide jöttünk, sokszor a vígszínházi kollégáimat is lecsábítottam. Végül úgy döntöttünk, hogy itt szeretnénk letelepedni. Tíz éve eladtuk a pesti lakást, és megvettük ezt a házat.

– Almádiban is felismerik, odamennek önhöz?
– Persze, mindenki ismer, nagyon aranyosak.

Ezt a hülye maszkot azért utáltam, mert attól féltem, hogy nem ismernek meg. Mondtam Bözsinek, hogy csináljon már nekem kutyaorrot, meg bajszot, hogy megnézzenek.

 

Ha hullik az alma

– Hogyan telnek a napjaik?
– Mióta nem játszom, olyan nyugodtan alszom! Kétszer vagy háromszor álmodtam csak a színházról. Bözsivel sokat sétálunk a kilátó felé vagy a Balatonhoz. Ha hívnak, elmegyek a nyugdíjasklubba beszélgetni, de a városomban nem fogadok el pénzt a fellépésekért. Szeretek tévét nézni, rendezők szerint gyűjtöm a filmeket, sőt az operákat is. Előfordul, hogy egy áriát négyféleképpen is meghallgatok. Minden szerepem megvan DVD-n, néha Bözsivel elővesszük és nézegetjük őket.

– Az unokái látogatják?
– A három fiú gyerekkorában nyaranta egy hónapot itt töltött, most nem jönnek. Egyrészt más dolguk van, másrészt bevallom, én félek a vírustól. Sok időt töltök a kertben, lesem az almafákat, hogy mikor szüretelhetek. Nemrég valakinek panaszkodtam, hogy hullik az alma. Felvilágosított, hogy vidéken ez jelenti a rétesszezont. Tegnap Bözsi sütött is egy rétest! Jól telik az idő, nyugodtabb vagyok. Amikor játszottam, dél körül már izgultam. Addig, míg be nem léptem a színpadra.

– Ott megszűnt?
– Persze. Az már nem én vagyok. De odáig eljutni! Most élvezem, hogy piacra járok, csekket adok fel, vásárolok. Nem hiányzik semmi.

– Goofy sem?
– De, ő igen! Negyven évig szinkronizáltam a rajzfilmfigurát. Topi mackó és Sebaj Tóbiás is hiányzik. Kacagó tarka tavasz volt a műteremben, amikor Kern Andrással és Székhelyi Józseffel dolgoztunk. Képzelheti! Rengeteget nevettünk. Imádtuk a patkányokat megszólaltatni a Macskafogó című rajzfilmben. Gyűjtöm a szinkronmunkáimat is, valamelyik nap fölvettem A rózsaszín párduc második részét Steve Martinnal. Az elsőben Peter Sellers hangja voltam. Az eltúlzott franciás kiejtést én találtam ki. Furcsa magamat nézni és hallgatni. Most van időm visszagondolni a munkákra. Rengeteget dolgoztam. Amit lehetett, én mindent eljátszottam.

Névjegy
Szombathy Gyula Kossuth- és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész 1945-ben született Budapesten. 1968-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, majd pályáját a szolnoki Szigligeti Színházban kezdte el. 1974–1992 között a Vígszínház művésze volt. Tizenegy évig a Soproni Petőfi Színházban játszott. 2000–2012 között a Radnóti Miklós Színház, utána három évig a Thália Színház tagja volt. 2017 februárjában visszavonult a színjátszástól.
Megosztom

Hozzászólások

Ezek is érdekelhetnek

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva