2019.08.25. 10:00
Forever, vagyis örökké
Forever, vagyis örökké. Ez a címe Sörös József tárlatának, amelyet a balatonboglári vörös, és kék kápolnában rendezett be a festőművész. Az idén hetvenéves alkotó szerint ez lesz az utolsó kiállítása, mert bár a cím arra utal, mégsem tart örökké semmi, csupán az arra irányuló emberi vágy halhatatlan.

– Kitől örökölte a tehetségét?
– A szüleim nagyon ügyesek voltak. Édesanyám kézimunkázott, apukám pedig szerszámkészítő volt. Marósként olyan szakinak ismerték, akit megkerestek a mérnök urak, ha valamit csinálni kellett… Gyerekként imádtam rajzolni, és nem hagytam abba. Elsős gimnazistaként olyan portrét rajzoltam, amelyre ma is büszke vagyok. Ez a kép szerepelt életem első kiállításán, amelyet az iskolai szakkör alkotóinak rendeztek.

– Minden festőművésznek vannak korszakai, amelyet az őket ért hatások váltanak ki. Kik hatottak a művészetére?
– Elsődleges a mestereim hatása volt. Kaposváron Ruisz György, Pécsett, a tanárképzőn Kele Sándor, Budapesten, a Képzőművészetin Bráda Tibor hatott rám. Kele Sándor személyében egy nagyon jó szándékú, és kedves embert ismerhettem meg, aki nemcsak az alkotásban, hanem az élet egyéb területein is jó tanácsokkal tudott ellátni. Egy idő után levetkőztem az alkotásaimat ért művészi hatásokat és rátaláltam a saját világlátásomra.

– Művészet és tanítás. Hogyan tudta összeegyeztetni a kettőt, hiszen generációkat tanított vizuális kultúrára?
– Hamar rájöttem, hogy csupán művészetből nem lehet megélni, ezért a tanítást és az alkotást párhuzamosan csináltam. A hallgatóknak sosem adtam négyesnél rosszabb jegyet, ám cserébe részt kellett venniük az óráimon. Mindig arra törekedtem, hogy a vizuális nevelés derűs, szabad tevékenység legyen a tanítványaimnak. Ha nem az, akkor nincs is értelme. Emiatt nem volt direktíva, a szabad alkotás örömét részesítettem előnyben.

– Huszonöt évig tanított Kaposváron, a tanítóképző főiskolán. Vannak olyan tanítványai, akik az ön hatására a pedagógus pályát művészetre cserélték?
– M. Tóth Éva is tanítványom volt, aki az iparművészeti főiskolán animációt tanít. Szálkán működött a művésztelepünk, ahol több turnusban alkothattak a hallgatóink. Ha észrevettem, hogy valakinek jó a karakterérzéke, gyakoroltunk, az így megszerzett tudással nyáron sok pénzt kerestek portrérajzolással Balatonfüreden, vagy a Budai Várban, ám a sikerük nem csupán az én érdemem, hanem ugyanúgy a tanszék eredménye is.

– Most vidám, meleg színekkel töltötte be a kápolnákat…
– Kultikus hely ez. Évek óta várok arra, hogy kiállíthassak itt, mert jelentős szerepe van a helyszínnek az I. magyar avantgárd miatt, ráadásul gyönyörű a környezet. Ez egy zarándokhely, amelyet egyre többen felkeresnek. Tíz éve vagyok nyugdíjban, és nagyon élvezem. Ha rossz idő van, akkor alkotok, ha jó az idő, alkotói válságban „szenvedek”, ami úgy néz ki, hogy vitorlázom a Balatonon. Májusban „kiköltözöm” a feleségemmel és szeptember végéig itt töltekezem, hogy a nyáron összegyűjtött hangulatot belső képek segítségével, emlékezetből megfesthessem a téli szomorú, esős napokon, egy jó zene társaságában, ami többnyire blues. A zene inspirál. A képeim nem ábrázolnak, hanem kifejeznek…

 

– Nagyon szellősen helyezte el őket…
– Többet hazavittem, mert egy művésznek tudnia kell, hogy nem muszáj mindent kirakni. Leginkább olajképek vannak itt, de néhány akvarell is helyet kapott.

– A képek címe irányt mutat a szemlélődőknek…
– Egy korábbi kiállításomat Csorba Simon barátom nyitotta meg, aki azt mondta, ezek egytől egyig „balatoni képek”. Lehet, hogy igaza van… Ha jobban megnézi a Pára címűt, mit lát? Vagy az arc nélküli angyalt, amelyet azért hoztam el, mert angyalnak lennie kell egy kápolnában, ám azt, hogy milyen az arca, nem tudhatjuk… Nemcsak vidám, meleg színű képek vannak itt, hanem az Éjszakai vitorlázás, amelyhez csak szürkét használtam… Úgy érzem, ez lesz életem utolsó kiállítása. Hetvenévesen már ilyen gondolatok forognak az ember fejében… ám az alkotói vágyam nem lankad.

– Öt unokája között akad, aki továbbviszi a családi alkotó kedvet? Hiszen kisebb lánya szobrászművész…
– A feleségem matematika-kémia szakos tanár, a nagyobbik lányom az ő irányultságát örökölte, a kisebbik pedig szobrászművész lett. Én csak szájtátva nézem, mit csinálnak mind a munkájukban, mind a gyermeknevelés terén. A hatéves Elza unokám korongozik, és portrékat rajzol a füzetébe. Öröm nézni, amit csinál. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek életében a kultúra is központi szerepet kapjon. No, nem a „rágógumikultúra”, hanem a Kárpát-medence kultúrája, legyen az népzene, tárgykultúra, vagy tánc…

Forrás: sonline.hu

Megosztom

Hozzászólások

A LikeBalaton kiadója a Mediaworks Hungary Zrt. © Minden jog fenntartva